Öllős Edit versei

Tudatlanság

        mekkora még a kiapadhatatlan tudatlanság meddig
        tart még az örökké kérészéletű feltámadás mennyi még

        az autodidaktán stílusgyakorlott szómorzsolás meddig
        tart még a szenvedés- és gondolatszeánsz mennyi lesz
        még a bokorba visszatuszkolt tapsifüles-kacagás
        
        meddig történik még minden könyörtelenül kéretlenül
        kérvényezhetetlenül kihasználhatatlanul majdnem –
        megoldhatatlanul
        
        meddig kóvályog még a szellem ennyire kitartóan –
        meggondolatlanul álarcosbálokon is lemeztelenítve
        képletesen szólva sem erénytelenítve
        
        mennyi még ami át nem látható mégis agyba-főbe
        ragozható hogy ne legyen soha sem oda sem vissza
        se keresztül se kasul se átlósan megtudható
        
Konstans

        sivatagból sivatagba oázisokat kikerülve
        óceánból óceánba kopoltyúkat nem használva
        avagy pár négyzetméteren nyüzsgő kéjutazás
        idegsejtekbe szikéket vájva ugyanaz
        minden annyiban hagyva mégsem maradhat
        csak a kibogozhatatlan gubancok stabilak meg
        a levegőtleníthetetlen pehelypaplanok a képzelt
        macskajajok az ecetes-vizes borogatások aztán ha
        torz emlékek savas mocsarába merítkezem a jellem
        is lehet kiismerhetetlen mondjuk ezer felé gurulva
        látszólag Buddha-módon gubbasztva ilyenkor aztán
        esélytelen a vízcsapból csepegő féltés elég lenne
        emlékezetbe vésni hogy ami félre téve is egész
        abban nincs se friss se dohos penész

Úgy tűnik…

        néha úgy tűnik
        kényszeresen hajszolom a zsákutcákat keresem
        a csomón a kákákat privát célokra használok
        tereken időkön kívüli közjátékokat aztán ha
        képes vagyok itt-ott ámuldozva tervezni mégis
        többértelműek-kiszámíthatatlanok a több irányba
        nyüzsgő kaméleonok színei újra foghíjas lesz
        a logika és egyértelmű hogy az ész állatkertjébe
        buldózerrel sem könnyű betörni