Öllős Edit versei
Tudatlanság
mekkora még a kiapadhatatlan tudatlanság meddig
tart még az örökké kérészéletű feltámadás mennyi még
az autodidaktán stílusgyakorlott szómorzsolás meddig
tart még a szenvedés- és gondolatszeánsz mennyi lesz
még a bokorba visszatuszkolt tapsifüles-kacagás
meddig történik még minden könyörtelenül kéretlenül
kérvényezhetetlenül kihasználhatatlanul majdnem –
megoldhatatlanul
meddig kóvályog még a szellem ennyire kitartóan –
meggondolatlanul álarcosbálokon is lemeztelenítve
képletesen szólva sem erénytelenítve
mennyi még ami át nem látható mégis agyba-főbe
ragozható hogy ne legyen soha sem oda sem vissza
se keresztül se kasul se átlósan megtudható
Konstans
sivatagból sivatagba oázisokat kikerülve
óceánból óceánba kopoltyúkat nem használva
avagy pár négyzetméteren nyüzsgő kéjutazás
idegsejtekbe szikéket vájva ugyanaz
minden annyiban hagyva mégsem maradhat
csak a kibogozhatatlan gubancok stabilak meg
a levegőtleníthetetlen pehelypaplanok a képzelt
macskajajok az ecetes-vizes borogatások aztán ha
torz emlékek savas mocsarába merítkezem a jellem
is lehet kiismerhetetlen mondjuk ezer felé gurulva
látszólag Buddha-módon gubbasztva ilyenkor aztán
esélytelen a vízcsapból csepegő féltés elég lenne
emlékezetbe vésni hogy ami félre téve is egész
abban nincs se friss se dohos penész
Úgy tűnik…
néha úgy tűnik
kényszeresen hajszolom a zsákutcákat keresem
a csomón a kákákat privát célokra használok
tereken időkön kívüli közjátékokat aztán ha
képes vagyok itt-ott ámuldozva tervezni mégis
többértelműek-kiszámíthatatlanok a több irányba
nyüzsgő kaméleonok színei újra foghíjas lesz
a logika és egyértelmű hogy az ész állatkertjébe
buldózerrel sem könnyű betörni