Pécsi Györgyi / A megélt teljesség költészete

Csoóri Sándor legszebb versei*

Kisiskolásként, a hatvanas évek közepe táján, a költő Anyám fekete rózsa című versét ünnepi alkalmakkor magam is szavaltam egy nyugat-magyarországi kis faluban, alig túl a téesz-szervezésen, megrendült, megtört parasztembereknek, meg heveskedő helyi pufajkásoknak. Mit sem sejtve, hogy a költőnek indulásakor volt egy jóhiszemű agitpropos korszaka is az ötvenes évek első felében, amiből súlyos lelki válság árán tudott csak kikecmeregni, és mit sem sejtve, hogy az ötvenhatos eltiport forradalom savként belemart az ő személyes emlékezetébe is, és akkor már jócskán feszíti az alku nélküli kimondás belső kényszere. Akkor még hallgatni látszott a fájó sebekről a vers, ahogyan nyilvánosan a falumbeli emberek is komoran hallgattak a szovjet hadsereg átvonulásáról, fogságról, ötvenhatról meg ezekről – noha a maguk bizalmas köreiben következetesen cenzúrázatlanul beszéltek, előttünk, gyerekek előtt is. És mit sem sejtve, hogy jó évtized múlva az Anyámnak fáj a feje-szerű petőfis, népies dalok költője, különösen esszéivel – a Szántottam gyöpöt, a Tenger és diólevél, A félig bevallott élet, A pályakép zavarai, az Egy nomád értelmiségi címűekkel, s aztán 1983-ban az országhatáron túl is botrányt kiváltó, Duray Miklós Kutyaszorító című könyvéhez írt előszavával – számomra is világosító erejű lesz. És nem sejtve, hogy Antonioni, Pasolini, Wajda, Tarkovszkij, Jancsó és Huszárik mellett az ő közreműködésével készült filmek, a Tízezer nap, a Hószakadás, a Nincs idő lesz film- és életlátásom mérőköve, hogy a II. magyar hadsereg pusztulására emlékező Krónika című, Sára Sándorral készített dokumentumfilm-sorozata pedig, ha megkésetten is, de sok százezreknek első erkölcsi jóvátétele.
A hetvenes-nyolcvanas évek Csoóri Sándor életművének világideje – bizonyos, hogy a befogadás szempontjából is. Majd a rendszerváltozás egyik kulcs-alakja, s aztán a „rebellis” költő legendás-mitikus képe, amelyik a hetvenes-nyolc-vanas években megépült, elhalványulni látszott. Kimondhatatlanul sajnálom például, hogy a berdicsevi temetőnél, a Donnál elesettek emlékére elmondott beszéde, az Elesett katonák oszlopa a Donnál (1997) mostanság mintha elsikkadna.
Csoóri Sándor költészetéhez közeledni könnyű is, meg nem is. Legtöbbször a köz ügyeiben zaklatott nyugtalansággal megszólaló, „rebellis” költőszerep kultikus aurája behatárolja az olvasást, értelmezést. Persze, a körülmények, a környezet alig ismert sorsú klasszikusok köré is aurát képezhet – miért volna kivétel éppen a mi korunk. Számomra sem csak költő és esszéíró Csoóri Sándor – műveivel eszmélkedésem legfogékonyabb éveiben találkoztam, versei, esszéi, filmjei világtapasztalatom és személyes emlékezetem részévé váltak. Még ha csak kis szerelmes etűdjét olvasom is, sokelágazású tér nyílik meg bennem. Annak idején talán érzékenyebbek voltunk a mindennapi életre közvetlenebbül rákérdező, vagy akként értelmezhető versekre, sorokra, ám idő múltával a művek aktualitása elhomályosul, az egykor volt fontos üzenetnek a mai olvasó számára már nincs valóságos, eleven jelentése – a vers viszont, ha érvényes költészet, ma is megszólít. A Jók voltunk, jók és engedelmesek Csoóri-verset például a szabadságdeficites Kádár-korban önfeladó, elgyávuló megjuhászosodásunk provokációjaként olvastuk – a kor elmúlt, de egyetemes és mindig aktuális a vers öngyötrő dilemmája: az, hogy sors- és létrontás, ha elfogadjuk integritásunk korlátozását és személyes alávetettségünket.

Egytónusú a Csoóri-líra, ahogy egytónusú Pilinszky János, Paul Celan és sok más költő lírája is. Sem témában, sem hangütésben nem a sokféleség, inkább bizonyos állandóság jellemzi a kezdetektől: az elégikus, a rezignációhoz közeli meditatív jelleg, illetve a rezignáció ellen rapszodikus érzelmi intonáltsággal újra meg újra tiltakozó, lázadó hang. Esszéiben a köz, a társadalom, a nemzet nagy kérdéseit járja körül – ezek a dilemmák verseiben is megjelennek, de a magán-közérzet fókuszán belül, a személyesség érvényességével és hitelességével. Költői univerzumának szilárd pontjai a gyermekkor világára való emlékezés, az érzéki szerelem átélése, a természet áhítata – és a mindenkori körülményekre reflektáló magán-közérzet. Nyelvi eszköztára puritánnak tetszik, az élőbeszédhez áll közel, impulzív ereje az eleven, ráismerhető élet, sors részeiből formálódott metaforákból és az élet valóságos képeinek szürrealizmusából épül. „Özvegy nők táncolnak” – írja egyik látomásos szürrealisztikusnak tűnő versében; ám a Csoóri-versben mindig a konkrét, részleteiben is valóságos, megélt látvány, élmény emelkedik költészetté – itt a háború utáni groteszk falusi életkép –, megerősítve a költő azon axiómáját, hogy hétköznapi valóságunk elemei önmagukban, stilizáció nélkül is túltesznek a szürrealizmus legmerészebb képzeletén is.
Úgy tűnik, mintha a nagy kortárs poétikai fordulatok – legalábbis látványosan – érintetlenül hagynák versépítkezését, s ha a legutóbbi, posztmodern fordulat attraktív formai és eszközhasználati újszerűségére gondolunk, így is van. De egyrészt Csoóri Sándor nem technikai tökéletességre törekszik, és nem elkülönbözni akar, hanem átfogóan és személyes hitellel a kor életérzését megfogalmazni, és talán ennél is előbbre valóan: a kizökkent időt helyreállítani, az életet a maga egysze-riségében is a létmisztérium teljességében élni, ahogy egyik – szerelmes – versében írja: „Miért írnék verset, ha veled lehetek?” Másrészt viszont egy korábbi, hatvanas-hetvenes évekbeli poétikai fordulat elemien megérintette, a Nagy László, Juhász Ferenc nevéhez kötődő pompázatos nyelvi atomrobbanás, amelyre Csoóri Sándor úgy válaszolt, hogy az élőbeszéd közvetlensége felé vezette el a versnyelvet; a modernségnek azt az útját valósítva meg, amely olyan közép-európai költőkhöz áll legközelebb, mint Zbigniew Herbert és különösen Czesław Miłosz, akiknek a költői univerzumát szintén a történelemmel, mégpedig a kudarcos történelemmel, sorssal való meditatív tusakodás járja át.
Csoóri Sándor költészete is alapvetően lét- és sorsmegértésre törekvő költé-szet, s elsősorban a kor életérzésének, mégpedig egy jellegzetes geopolitikai éghajlat alatt született kornak, közelebbről a közép-európai, pontosabban a kudarcos-dilemmás magyar sorsnak a lenyomata. Mi jellemzi ezt a fogalmilag nehezen meghatározható, összetett hangulatot, életérzést, világérzékelést? Talán a nyugtalanságba futó rezignált keserűség illik rá leginkább. Olykor mintha a múlt századelő finom dekadenciája kísértené – a lemondás, az elfogadó beletörődés eluralkodni látszik, de a Csoóri-vers vibráló feszültségét, impulzivitását éppen az adja, hogy a megváltozhatatlannak mutatkozó realitásoknak, a körülményeknek mindegyre ellene mond. Nyughatatlanságának oka, hogy látszólag fantomfájdalommal tusakodik, hiszen a felszínen látszólag minden rendben van, de a háttérben, rejtve és rejtetten, „zsákutcás” történelmünk valóságos kudarcai, elmulasztott esélyeink, kompromiszszumoknak látszó megalkuvásaink erodálnak és rombolnak.
A költő számára a vizsgálódás, megértés egyik alapvető formája az emlékezés. Emlékezés a zámolyi gyerekkor világára, amely számára eleinte maga volt a megélt teljesség, a teremtett világra való gyanútlan rácsodálkozás kora, telve életakarattal, biztonságérzettel és föltétlen létbizalommal. Ezt a birsalmaillatú világot robbantja szét először a II. világháború vége felé az akna tépte lovaknak, a barátkozó katonák hirtelen szétlőtt hullájának a közvetlen, sokkoló látványa. S ez, meg az ötvenes évek kemény diktatúrája, a magyar társadalom kizsigerelése és szétve-rése vezette a súlyos önvizsgálat felé a költőt: miért történhet meg velünk a 20. században, teszi föl a kérdést újra és újra, hogy nem a magunk képére, akaratára és értékrendjére formáljuk világunkat. A kudarc, leveretés életérzését megerősíti a köl-tőben az ötvenhatos forradalom elfojtása és az azt követő, erkölcsi romlással, a belső tartás föllazításával járó jólét bizarrul álságos cinizmusa. Nem törvényszerű a kudarcunk, mondják a versek, de mégsem jutunk a sóvárgásnál és a szégyenérzetnél tovább, ahogy a Bibó Istvánt idéző portréversében írja: „Krumplisszatyor és hoszszú lódenkabát – / ez jut eszembe rólad napok óta / s az irgalmatlanul hosszú délelőttök, / mikor már a nevedben is megválthatná magát az ember, / de szégyenében csak a földet nézi.” A kudarcos életérzés az ellentmondásos rendszerváltozás után is érvényben marad, s talán még keserűbb érzések uralkodnak el, hiszen a saját sorsból való kiebrudaltság nemcsak a reménytől, hanem az illúziótól is megfoszt minket – minként az Egy arc a tüntető tömegben című verse tanúsítja.
Csoóri Sándor számára nincs külön magánüdvösség és közösségi üdvözülés: az egyéni élet, sőt a privát szféra is csak közös létben képes igazán önmagára találni. Az oly nagyon sóvárgott közös lét felszabadító és megerősítő élménye nem teljesen azonos a József Attila-i „hiába fürösztöd önmagadban, csak másokban moshatod meg arcodat” kölcsönösségével, hanem annak a belátása, hogy az élet legkisebb eleme is csak viszonyrendszerben működhet. A kudarcos életérzés az intim szférát éppúgy átszövi és mérgezi, ahogy a magánközérzetet. A hatvanas években írt szerelmes verseinek vonulatában különösen erőteljesen megrajzolódik ez a fájdalmas ív. Egy megromlott szerelmi kapcsolatot nem képes rövid úton fölszámolni, sokáig csak a tépelődés és az önáltatás marad: „mondogatom, hogy semmi, semmi, mondogatom, hogy így is jó”, míg – elnyújtva – megtörténik a szabadulás: „az volt a legnehezebb, a berendezett sírboltból kiszökni”. Hogy lehetetlennek lát-szik kilépni egy befejezett, jövő nélküli kapcsolatból, nem partikuláris emberi gyön-geség – kortünet. A berendezett sírbolt az élet hazugsággal és áltatással behálózott illúziója, önáltatás és elgyávulás az alapja, akuttá válva pedig nemcsak a napokat, éveket rontja meg, hanem az élet maga is megmételyeződik. Félig bevallott élet, félig élt élet, félig véghez vitt szabadulás: a „nem csak menni, elmenni kellett volna” – keserű tapasztalata egyként igaz a bedőlt szerelem fölszámolására és arra az élet-re, sorsra, amely a jelenidejűség kalodájába akarja belekényszeríteni az embert, korlátozza élet és sors arányos és vágyott alakításában. A magánéletben, a közéletben, a kisebbségi és a nemzeti történelmünkben egyként.
Elmulasztott utak, kizökkent idő, legyőzött, kényszerpályára tolt nemzet és történelem, keserűség és kudarcok sorozata – gyakori hívófogalmai Csoóri Sándor költészetének. Mert mindvégig a teljes életért lázad, akár földi hatalmakkal – „Nektek csak szó volt, iramló beszéd, / Isten könnye egy szakadékban, / körülállható test, mely folyton vérzik, / mindegy, hogy tövissel koronázó nagypéntek van, / / vagy rózsát lávázó pünkösd. Nekem / az életem volt” (Badar vallomás a hazáról) –, akár Istennel pörölve. Mert nemcsak sóvárog, vágyik a teljességre, hanem részleteiben birtokolja is: mindenekelőtt az érzéki szerelemben és a természettel való örömteljes, megrendült találkozásokban. Ezért a nagyfokú személyesség, az egyes szám első személyű megszólalási mód hangsúlyos, nemritkán pátoszos használata: a személyesség nemcsak hitelesíti a versbeli megszólalót, s nemcsak az elszemélytelenítő korral szembeni tiltakozás formája, hanem a pör dilemmás igazolása is: „Ha enynyi volt az élet, jó, hát belenyugszom. / De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás / fényébe kellett volna odaállnunk / egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal / csak úgy arrébb kullogtunk?”
Végül is a teljes emberi szabadságról szól a legtöbb Csoóri-vers. Arról az élhető, emberszabású közösségi létformáról, amely engedi, sőt bátorítja az önépítést, önkiteljesedést, önrendelkezést a „közös ihlet” jegyében. Amely után, vélekedjünk bárhogyan is jogról, joggyakorlatról, szükségszerűségről meg egyebekről, az elmúlt száz esztendőben mi, Kárpát-medencei magyarok jobbára csak sóvárogtunk, de ré-szünk benne legfönnebb mutatóban, ha lehetett.