Karol Wlachovský* – Palócország és a palócok Mikszáth képzeletében és a valóságban

„…nem esik Palócia a világ végére […] A palócok kevély, hetyke nép.“
Mikszáth Kálmán: Utazás Palócországban (1882) Mikszáth Kálmán (1847. január 16. – 1910. május 28.) szépirodalmi és publicisztikai életműve figyelemre méltó földrajzi és néprajzi képet rajzol a korabeli Magyar-országról. Szlovák nézőpontból ráadásul azért is oly különösen vonzó ez a kép, mert meghatározó helyet foglal el benne az egykor volt Felső-Magyarország. Mik-száth az egykori Magyarország északi, felső részéhez kapcsolja saját szülőföldjét, Nógrádot is, amelyet általában az alábbi nevekkel illet: Palócföld, Palócország vagy Palócia. A szóban forgó magyar népcsoport ’palóc’ elnevezése az Árpádkori időkből eredeztethető az orosz, illetve lengyel ’polovec’ szóból, amely a kunok jelölésére szolgált, s a magyarok minden valószínűség szerint a (’sárga’, ’szőke’, ’fakó’) kun elemet jelölték vele az ősmagyar határőr lakosság közt a magyar letelepedettség északi határán. Érdekes, hogy az eredetileg palóc lakosokra utaló nyelvi emlék Nyugat-Szlovákia számos településének szlovák nevében is fennmaradt: Detrekővár, Detrekőváralja (Plavecký hrad), Detrekőszentmiklós (Plavecký Mikuláš), Det-rekőszentpéter (Plavecký Peter), Detrekőcsütörtök (Plavecký štvrtok). A szlovák nyelvben eleinte az oroszból átvett ’olovec’ elnevezés volt használatban. A jó palócok első szlovák fordítója, Samuel Czambel Danielovič (Kosorkin) is ezt használja a könyv szlovák címében: Dobrí Polovci (1911). Manapság a szlovák irodalomtörténet-írás e szó morfológiai és etimológiai változatával, a ’plavec’ (’plavec-ký’) használatával él.
A Mikszáth felfogására és következetes földrajzi fogalomhasználatára tett bevezető megállapításainkat érdemes kiterjeszteni azokra a földrajzi nevekre is, amelyekkel a kizárólag szlovákok által lakott területeket jelölte Felső-Magyaror-szágon, vagy ahol elbeszélése a homogén szlovák népességet érintette. Érthetőleg, ezeknek az elnevezéseknek alapja az akkoriban bevett lexéma, a ’tót’, habár azokban az időkben már ismert volt a ’szlovák’ megnevezés is. Mikszáth szövegeiben az alábbi elnevezésekkel találkozunk: ’Tótország’, ’tótok országa’, ’tót vidék’, ’tótság’. A ’tót’ népnévnek Mikszáthnál nincs lenéző felhangja, ahogy ez a magyar és szlovák nyelvi közegben általában, vagy inkább csak elvétve jelentkezik, hiszen az csak jelzős szerkezetben, szövegen kívüli összefüggésben társul hozzá. Itt érdemes megjegyezni, hogy a tótokról szóló számos gúnyolódó magyar közmondás korábbi eredetű, mint ahogy ezt a 19. században kimondottan a Magyarországon élő szlovákság népneveként kezdték volna használni. Tehát nem a szlovákságot értették alatta. Például: „Preberá ako Slovák medzi hnilými (planými) hruškami“ (magyarul: Válogat mint a tót a húgyos (vad)körtében).
Mikszáth Kálmán fiktív felföldi „palóc” világának mindennapi élete a „regényes Felföld” romantikus ködéből sejlik elő. A szerző előszeretettel nevezi képletesen: görbeországnak/-földnek, dimbes-dombos országnak/földnek. De szövegeiben a földrajzi Felföld mellett leggyakrabban a Felvidék elnevezés fordul elő. Ebben az esetben érdemes megjegyezni, hogy nem fontos – ahogy ez manapság általánosságban előfordul – ezeknek a szinonimikus elnevezéseknek sem korabeli, sem mai politikai vagy másodlagos jelentést tulajdonítani. Mikszáth Kálmán számára ezek elsősorban domborzatnevek voltak. Segítségükkel igyekezett az adott földrajzi terület domborzati viszonyait és jellegét megragadni, ami végső soron nagyban befolyásolta az ott élő lakosság gondolkodásmódját is. Miszáth Kálmán nem határolja körül pontosan a Felföld területét, bár otthonosan mozog itt a hegyentúli Szakolcától végig a Vág mentén, Árván, Liptón, a Garam mentén, Honton, a Szepességen, Sároson, majd lejjebb, Gömörön át egészen Nógrádig, azaz más szóval a Palócföldig. A Felföldet nem tartja kizárólagosan szlovák régiónak, azonban világosan ábrázolja, hogy ez határozottan a szlovák etnikum lakta terület, mert Mikszáth Felföldjének legfontosabb jellemzője a szlovák nép jelenléte.1  A „Fel-föld” Mikszáth értelmezésében a másodlagos és pontos jelentéstartalommal együtt szoros összefüggést mutat Magyarország fent nevezett területének szlovák lakosságával is.2 A Felvidék névváltozatot, amely nyomtatott alakban a magyar reformkor 1838. esztendejében3 jelent meg először,  korabeli nyelvi kontextusban politikai tartalommal Grünwald Béla, akkori zólyomi alispán töltötte meg, aki a Felvidék4 című politikai pamfletjében e fogalom alá kizárólag a Felső-Magyarország északi karéján elterülő megyéket sorolta. Vagyis teljességgel szlovák többségű megyékről van nála szó. Ezeket a „szlovák” megyéket Grünwald a pánszlávizmus bástyáinak tartotta, amelyek a politikai Magyarország, pontosabban a magyar nemzet egysége ellen ágálnak. Ez indította őt arra, hogy kidolgozza a szlovák nemzet – főleg az ifjúság – intézményes elmagyarosításának tervét, és megindokolja annak szükséges voltát. Mikszáth elvből elutasította az állam irányította elmagyarosítást és az intézményesített szélsőséges, nagymagyar sovinizmust, habár a hatalmon lévő liberális párt képviselőjeként nem volt ellenvetése az egységes politikai nemzet doktrínájával szemben. Publicisztikai írásaiban és beszédeiben azonban nemegyszer nevezte magát felvidéki embernek. Ne feledjük, hogy a mikszáthi Felvidék földrajzi képének elválaszthatatlan részét képezte a Trianon utáni területek, azaz a jelenkori Magyarország északi része is. Mellesleg, engedjünk meg itt magunknak egy kis kitérőt: amikor a mai – főleg magyar – politikusok és publicisták nagy előszeretettel használják a ’Felföld’ és ’felföldi’ kifejezéseket a mai ’Szlovákia’ és ’szlovák’ kifejezések szinonimájaként, akaratlanul is Szlovákiához csatolják vele Magyaror-szág északi területeit, és nem fordítva, azaz nem Szlovákiát csatolják Magyaror-szághoz, amely nyilvánvaló rejtett szándékuk ezen elnevezések és fogalmak használatával. Elvégre annak idején Egert tartották a Felvidék kapujának, s valaha ezt minden művelt magyar – és szlovák is – tudta. Ebben az értelemben Mikszáth Kálmán és számos kortársa műveltebb és toleránsabb volt, mint kortársaink a Magyar-ország és Szlovákia között kijelölt határ két oldalán.
Mikszáth Kálmán sajátos jellemzéseivel és gnómikus szentenciáival hozzájárult a Felföld szlovák vidékként történő irodalmi mitizálásához. Idővel számos fordulata máig működő és idézett szterotípiaként rögzült a magyar kulturális köztudatban. Az sem kizárt, hogy esetleg ő az atyja a „buta tót“ fordulatnak, melynek akaratlanul szárnyat adhatott akkor, amikor egy helyütt azt írja, hogy ha valaki buta az ő atyafiai közt, akkor az a tót (A kemény koponyák című elbeszélésében).5 De Mikszáth Kálmán elsősorban  „nagy palócnak” vallotta magát büszkén, amivel egyértelművé tette, hogy etnikai magyarnak tartja magát, ha nem is tagadta, hogy ősei közt minden bizonnyal voltak nem magyarok is.
Bár a palóc népcsoportnév írásos formában már a 17. századból ismert, a hivatásos magyar néprajz palócok, illetve az általuk lakott területek, életvitelük és kultúrájuk iránti szakmai érdeklődésének kezdete a 19. század második évtizedére tehető (Szeder Fábián, 1817). Az azonban vitathatatlan, hogy ez a területileg körülhatárolható magyar népcsoport a magyar irodalmi és kulturális tudatba csak hat évtizeddel később került be. S nem másnak köszönheti ezt, mint Mikszáth Kálmánnak, aki gyors egymásutánban jelentette meg négy elbeszélésfüzérét Tót atyafiak (1881) címmel (közülük az első, a selmecbányai, tehát honti Az aranykisasszonyon kívül a másik három már előrejelzi a szlovák elemekkel tarkított palócok fiktív, virtuális társadalmát), majd az átgondoltan összeállított „tizenöt apró történetet” tartalmazó ciklusát, amelyet az emblematikus Jó palócok címmel adott ki, s amelyekkel addig nem látott módon „robbant be” az irodalomba, ami legnagyobb meglepetésre nemzetközi sikert is hozott neki (számos nagy európai nyelvre fordították le). De ennél sokkal fontosabb volt e művek meleg, sőt lelkes hazai fogadtatása, valamint sokkal fontosabbak azok a kultúrateremtő folyamatok is, amelyeket elindítottak. Egyfelől a palócság mint téma vált elismertté általuk nemcsak az irodalomban, hanem a magyar kultúra elválaszthatatlan összetevőjeként a köztudatba is bekerült, s nemzedékről nemzedékre öröklődve állandónak bizonyult ott. Másfelől a palócság Mikszáth általi tematizálása mindenképpen összetettebbé tette, sőt relativizálta a kizárólag szakmai, néprajzi megfigyeléseket, mert a témát szinte mitikus síkba emelte át, beleértve a szlovák elemeket és mozzanatokat is, amelyek elválaszthatatlan részét képezik a palócok fiktív felföldi országának.
A néprajztudomány szerint a palócok a Mátrától és a Bükk-hegységtől é-szakra elterülő felföldi területeket lakták a történelmi Hont, Nógrád, Borsod, Heves és Gömör megyékben. A palócok központja Nógrádban és az Alsókarancsban található, s az Ipoly, Rima, Sajó folyók, valamint a Bán és Eger patak határolják, köz-igazgatási központjuk Balassagyarmat volt. Ezzel ellentétben Mikszáth képzeletbeli Palóciájának egyértelműen körülhatárolt szíve Bodok, ez a falusi jellegű település, amelynek számos jellegzetessége és lefordíthatatlan eleme Mikszáth Kámán szülőfalujának, Szklabonyának a jegyeit viseli magán, legfontosabb folyóvize pedig a Bágy patak, azaz a Kürtös. Mikszáth névtana sajátságos, de a szépirodalomban mindenesetre legitim törekvést mutat: minél közelebb helyezkedik el az adott település Szklabonyához, azaz Bodokhoz, a tájékozódási pontok annál gyak-rabban származnak a korabeli Magyarország egyéb területeiről, végeiről. Ezt az eljárást legpontosabban a szerző szülőfalujának valós, illetve fiktív elnevezése mutatja. A Galandáné asszonyom boszorkánytörténetének első változatában, amely folyóiratban Luca címmel jelent meg, Mikszáth még a falu valódi nevét, Szklabo-nyát említi, míg az átdolgozott, azaz az ún. végleges változatban (történetesen mindkettő 1879-es) már a kitalált Bodokot használta, melyet Nyitra megyéből kölcsönzött, ahol az eredeti Felső- és Alsóbodok található.6 Mikszáth Kálmán többnyire tudatosan, ritkábban pedig ad hoc veszi át – illetve találja ki – a helységneveket a teljes korabeli helységnévtár alapján a korabeli Magyarország valamennyi földrajzi és néprajzi területéről: a Felföldről, az Alföldről, a Dunántúlról, a Tiszántúlról és Erdélyből (beleértve a magyar átiratban szereplő szlovák elnevezéseket is). Érdemes észrevenni, hogy névválasztáskor mennyire odafigyelt a különböző elnevezések hangszimbolikájára, amelyet kétségtelenül előnyben részesített a nevek etimológiai és szemantikai jelentésével szemben. Ráadásul ezt az eljárást a kereszt- és vezetéknevek, valamint a nemzetségnevek esetében is alkalmazta. Az első az irodalmi alak földrajzi, és olykor nemzeti hovatartozását jelezte, a vezeték-nevek pedig a vallási, valamint a társadalmi rang szerinti hovatartozására utaltak. A szerző alakjait általában a korabeli társadalmi (vallási) szokásokkal összhangban keresztelte el. (A palócok társadalmában is többségük volt a katolikusoknak az evangélikus kisebbséggel szemben, ahogy általában Magyarországon. Mikszáthék evangélikus családja Szklabonyán a kisebbséghez tartozott, és a szomszédos Ebeckbe járt templomba.)  A nemzetség- és vezetéknevek kiválasztásánál a szerzőt az a nyilvánvaló szándék vezette, hogy a történet hitelességét alátámassza vele, ezért váltogatja a palóc régióban jellegzetesnek számító valóságos és fiktív neveket. Különösképpen érvényes ez a magyar átiratban használt szlovák nevekre, melyek oly beszédesek az előadott történettel kapcsolatban. Megállapítható tehát, hogy Mikszáth szövegeiben  a képzelet és a valóság alkotó kettőssége szerint dolgozik a nevekkel, teret nyitva egyfajta szórakoztató és tanulságos irodalmi bújócskának, ami aztán Mikszáth prózájának egyik mítoszképző szövegalkotó elemévé válik.  
Mikszáth Kálmán a maga „palóc” szövegeivel s főleg személyes hozzáállásával határozott és jelentős mértékű impulzust adott a palócok kulturális hagyományainak és szokásainak megőrzéséhez, kiterjesztéséhez és intézményes kutatásához is. Közvetetten ezt igazolja a palócokkal szomszédos magyar etnikai csoport, a barkók sorsa is, akik egykor ugyancsak a palócok törzséhez tartoztak, minthogy ők is Magyarország északi területein, a szlovák–magyar nyelvhatáron letelepedett magyar (kun) határőr népesség leszármazottai. Csakhogy a barkók mára már kiestek a szélesebb kulturális köztudatból, és csupán az elsősorban magyar szakirodalom és néprajztudomány foglalkozik velük.7
A barkók eredetileg Gömör megye déli részén, Borsod, Nógrád és Heves megye északi határvidékén telepedtek le a Sajó középső folyásánál, a Zagyva forrásvidékén, a Rima és a Hangony folyása mentén, valamint a Hodos völgyében. Gazdaságaikat kiirtott erdők tisztásain alapították, és a kevéssé termékeny föld megműveléséből, valamint állattartásból éltek. A néprajzi szakirodalom először 1833-ban említi őket. Nevük etimológiai magyarázata, melyből a gúnyos felhang is kiérződik, nem egyértelmű, s leggyakrabban az olasz huszárparancsnok, V. Barca nevéből eredeztetik, aki katonákat verbuvált a barkók lakta területeken, amit azonban aligha tarthatunk hiteles és kimerítő etimológiai magyarázatnak. A barkók palócokkal azonos gondolkodásmódja és szokásai a néprajztudományt arra a nézetre juttatta, hogy tulajdonképpen a palócok egyik etnikai oldalágának tekinthetők. E nézet képviselői egyfelől a feltételezett közös gyökerekre és feladatokra, valamint közvetlen szomszédságukra, továbbá a barkók számbeli kisebbségére alapozza érveit. S habár a néprajzkutatás visszamenőleg ezt a magyar méphagyományt is fiktívnek véli, mint az összes többit, amelyek fejlődése lezárult, ennek az értelmezésnek mégsincs olyan széles hátterre, mint a palócok esetében. A palócokkal kapcsolatosan vitathatatlan, hogy mint regionális etnikai jelenség eleven kulturális hagyományt testesítenek meg. Ehhez pedig éppen Mikszáth Kálmán irodalmi munkássága járult hozzá alapvető mértékben, tartalmazva azon mítoszképző elemeket és mozzanatokat, amelyeket az észérvekre alapozott tudományos néprajzi érvelés máig nem tud – igaz, nem is kell tudnia – megmagyarázni. A palócság mikszáthi jellemzése ugyanis nem a hagyományos realisztikus leíráson alapszik, „az erotika, a szexualitás, a szerelmi aktus […] nem a szüzsé szintjén realizálódik, hanem a cik-lus szövegébe épülő folklórszimbólumokban”.8 A társadalom életében nem ajánlatos túlbecsülni az irodalom (a fikció) feladatát és szerepét, de  magyar nyelvi közegben – Mikszáth Kálmánnak köszönhetően – manapság vitathatatlan, hogy „…nem esik Palócia a világ végére”, és hogy „A palócok kevély, hetyke nép”.9 A palócoknak – e mai szemmel nézve szinte már mesés, mitikus vidékükön – jellegzetes alakjai maradtak fenn változatlan, már-már szokatlanul puritán erkölcsi elveikkel. És éppen az irodalmi fikció segítette őket abban, hogy átlépjenek a múlt valóságából a jelen talán túlságosan is reális világába. És meglehet, nem lesz hiábavaló, ha a szlovák olvasó ismét beletekinthet Mikszáth Kálmán „palóc“ szövegeibe.
Szőke Edit fordítása

JEGYZETEK

1 Kiss Gy. Csaba: Regionális magyar identitás a XIX. század végén – Felső-Magyarország,
    Felföld, Felvidék Mikszáth műveiben (Regionálna uhorská identita na konci 19. storočia – Horné Uhorsko, Horná zem, Horný vidiek v Mikszáthových dielach). In Regionálna a národná identita v maďarskej a slovenskej histórii 18–20. storočia. Szerk.: Šutaj, Štefan – Szarka, László. Universum, Prešov, 2007, 78.
2 Uo.,73.
3 Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest, l978, 219.
4 Grünwald Béla: A Felvidék. Politikai tanulmány. Ráth Mór, Budapest, 1878. Új kiadása: Attraktor Kiadó, Máriabesnyő–Gödöllő, 2009.
5 Mikszáth, Kálmán: Tvrdé kotrby. Fordította: Wlachovský, Karol. Albert Marenčin Kiadó,
Bratislava, 2007, 21.
6 Mikszáth, Kálmán: Slovenskí rodáci. Fordította: Wlachovský, Karol. Albert Marenčin PT Kiadó, Bratislava, 2010, 160. és 222.
7 Paládi-Kovács Attila: A barkó etnikai csoport. Műveltség és Hagyomány, Budapest, 1968.
8 Szilágyi Zsófia: Műfaj és szövegtér. Irodalomtudományi Közlemények, 102. évf., 1998. 3–4. szám, 525.
9 Mikszáth, Kálmán: Putovanie po krajine Plavcov (Utazás Palócországban). In uő: Tvrdé kotrby, i. m.. 121. és 122.