Dobás Kata – Tóth Krisztina „gyermekverseiről”

A gyermekirodalom furcsa egy dolog. A szakavatott irodalmárok már jó ideje azon fáradoznak, hogy az ilyen típusú művek is megkapják megfelelő, azaz méltó helyüket az irodalom palettáján.

Ugyanakkor még mindig hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a gyermekirodalom művelése egyszerű, mondhatni könnyedén létrehozható alkotói munka – mindez persze a gyerekekről és az irodalomról alkotott véleményünkből is fakadhat.

Egy alkalommal volt szerencsém részt venni egy gyermekirodalmi pályázat elbírálásában. A tanulság számomra egészen meglepő volt: a beküldött szövegek igen nagy hányada ugyanis azt a mögöttes elgondolást tükrözte, miszerint az ilyen típusú irodalom néhány bugyuta páros rímmel vagy a végtelenségig leegyszerűsített, illetve éppenséggel az izgalom fokozása érdekében túlbonyolított szüzsével megoldható – mintha a gyermekirodalom a gyermek jelző okán olyan zavart keltene, amely magára az irodalomra is kihatással lenne. Joggal mondható természetesen, hogy az irodalom minőségéről tett megállapítások nagyon is esetlegesek, hi-szen jórészt az idő függvénye is, hogy mit gondolunk irodalomnak/irodalomról – ezt bonyolítja némiképpen az, hogy mit gondolunk a gyermekekről. Lovász Andrea kritikus és mesekutató, úgy érzem, igencsak rátapint a lényegre, amikor a következő megállapítást teszi Darvasi László Trapiti című könyvéről szóló kritikájában: „…a gyereket könnyű »becsapni«, könnyű a tetszését megnyerni – (életkortól megfelelően) ha egy szereplőben, egy szituációban magára ismer, ha valami megkacagtatja, ha valami elég izgalmas stb., akkor a szerzőnek nyert ügye van –, így felnőtt szemmel értéktelen, silány munkák is sikeresek lehetnek, mint gyermekirodalmi olvasmányok. Ennek értelmében viszont egy szigorú, kritikai recepcióra van szükség ahhoz, hogy a gyerekeknek szánt művek közül csak a valóban értékesek kerüljenek a(z irodalmi) köztudatba.”

Tóth Krisztina gyermekverseiben természetesen érzékelhető az igényes irodalom létrehozásának igénye. Nagyon fontos és mindenképpen kiemelendő szempont példának okáért, hogy a költeményekben éppen úgy megtalálható a szorongás, a félelem, mint a játékosság, a könnyed vidámság. Egyik interjújában a költő azt nyilatkozta, hogy nem ápol gyerekkormítoszt, vagyis az az időszak nem egyenlő a gondtalan aranykorral. Számomra ez borzasztóan szimpatikus hozzáállás: a gyermeki világ tiszteletéről is árulkodik azzal, hogy nem bagatellizálja el azt. A londoni mackók (2003) című kötetében például a műfaji sokszínűség, a megjelenített hely-zetek és hangok váltakozása nem csupán a lírai beszélő(k) hangját teszi hitelessé, hanem tágabban nézve az egész szövegvilágot is. S van egy igen látványos hozadékuk is ezeknek a verseknek: „felnőttként” olvasva őket, szinte már-már groteszkké, néhol pedig ironikussá válnak egyes jelenetek, gondolok itt például az öltözködés leírásának bonyolultságára, nehézkességére – mintha Tóth Krisztina művei nem csupán a gyermeki létről, hanem úgy általában, nem meglepő módon a létről is beszélnének.
Ez utóbbihoz kapcsolódónak érzem az Állatságok (2007) című kötet darabjainak egy kisebb hányadát is. A Lajhár című vers nem csupán a rímjátékokról szól:

„Levélárnyékban ring a nagy hát,
nem látni a lomb közt a lajhárt.
Tényleg nem könnyű fölfedezni,
mintha nem is lógna ott senki.

Hajrá, lajhár, megfontoltan,
lassan élni jobb, mint gyorsan,
én is azt mondom, hogy nagy kár,
hogy nem lettem inkább lajhár.

Így csak nyomnak a sóhajok,
hogy én már sose lóghatok,
és csak múlnak a hónapok:
aludni kéne jó nagyot.

Haj-rá, laj-hár, meg-fon-tol-tan,
las-san él-ni jobb, mint gyor-san,
haj-rá, laj-hár, haj-rá, laj-hár,
ringj csak nyug-ton, nem lesz baj már.”
    
Fontos, hogy a verskép az utolsó versszakban éppen úgy része a szövegtestnek, mint a rímek vagy a szókapcsolatok, s nem utolsósorban a hangzást is megváltoztathatja. Másképpen hallja, majd másképpen olvassa ezt egy gyerek életkorától függően. Széles ez a verstér, többféle – egyáltalán nem gyermekded – játékot meg-enged, ami ugyanakkor azt is lehetővé teszi, hogy otthonosan belakjuk. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az értelmezés sokszínűsége jelenik itt meg – s ennek tudatosítása az olvasóvá nevelés egyik legalapvetőbb szempontja. S ha már nevelés: igen szerencsés megoldásnak tartom, hogy Tóth egyáltalán nem fordul didaktikus meg-oldásokhoz, sőt még a „játszva tanítani” elgondoláshoz sem, ez utóbbi alatt annak közhelyes, inkább csak látszólagos módszerét értve. (Gondolok itt például egynémely, magát ma divatos pedagógiai módszernek feltüntető elképzelésre, amelyben a játék(osság) inkább csak egyfajta felszínes cukormáz, amelynek valójában semmilyen tétje nincsen.) Tóthnál a játék, de még a játékosság sem csap át álságos hangnembe, én még a puszta rímjátékokban sem feltétlenül érzem ezt, noha ott a terep nyilvánvalóan veszélyesebb. A játéknak ugyanis, még a legfelszabadultabb játéknak is, „éltető eleme” a bizonytalanság, ehhez pedig nem illik a fent emlegetett őszintétlen hozzáállás.
Még egyetlen dologról érdemes beszélni, ha már a mítoszok is említésre kerültek: a magánmitológiáról. Tóth Krisztina gyermekversei (is) a nyelvre mint világ-alakító tényezőre tekintenek, s ez a nyelv a saját mítoszok létrehozásában alapvetőnek bizonyul. A mítoszokban öltenek testet a már emlegetett félelmek, valamint azok kiszámíthatatlansága is. Éppen ezért úgy gondolom, hogy otthonosság és bizonytalanság, nyelv és mítosz, játék és félelem elválaszthatatlan fogalmak Tóth szövegeiben, s így a költemények tétje sokkal nagyobb lesz. Nem csupán a gyerek-, hanem a felnőtt olvasóknak is.
És ahogy már Reményi József Tamás is kiemelte recenziójában, Tóth Krisztina gyermekversei között az egyik legszebb versszak az Altatóból való, amely A londoni mackók kötetben található. Álljon tehát végezetül itt e néhány sor:

„Itt lenn is árnyékok a fák
Aki elalszik messze lát
Aki ott fönn van messze néz
Csurog le ránk a lámpaméz”