Soltész Márton – Irodalomtörténet mint egyetemi segédkönyv?

Egy módszertani paradoxon nyomában
„Az igazi örökkévalóság nem a vagy-vagy mögött, hanem előtte van.” (S.Kierkegaard: Vagy-vagy)

Valóban – amint azt a kötet fülszövege írja – régi hiányt elégít ki az Akadémiai kézikönyvek sorozatában megjelent Magyar irodalom című kötet, melynek főszerkesztője, Gintli Tibor nem kevesebbre vállalkozott szerzőtársaival, mint hogy a sok szempontból elavult és hiányos „Spenót” és „Sóska” tizenkét kötete helyett (mellett) egy összefüggő, korszerű, ugyanakkor közérthető irodalomtörténeti szintézist nyújtson át a diákságnak, a „művelt polgárságnak” és a tudományos közösségnek. Nagy kérdés, hogy mindezt megvalósítani egyáltalán lehetséges-e? Függetlenül az alábbiakban megfogalmazott – a kötet koncepcióját alapjaiban meg nem kérdőjelező – megjegyzéseimtől, e kétségtelenül heroikus vállalkozást, Németh Zoltánnal szoros egyetértésben, magam is „az utóbbi évek irodalomtörténeteinek egyik legsikerültebb darabjaként” értékelem.1

Noha – illetékességi okokból – az alábbiakban csupán a 20. századi és kortárs magyar irodalmat tárgyaló fejezetekről kívánok szólni, nem tekinthetek el egy – a klasszikus irodalmi részre vonatkozó – megjegyzéstől. Arany János monográfusának, Nyilasy Balázsnak a neve ugyanis, aki a költőről három könyvet írt (Arany János, 1998; A konzervatív-modern költő, 2001; Arany János balladái, 2011) s még egy negyedik tanulmánykötetében is külön blokkot szánt lírájának („A szó társadalmi lelke”, 1996), valamint aki Jókai Mórról ugyancsak önálló elemzésfüzért publikált (A románc és Jókai Mór, 2005), nemhogy a főszövegben, de még az irodalomjegyzékben sem szerepel.2 Ezenkívül – ha általánosságban tekintek a kötetre – szembetűnő a könnyen használható tárgymutató hiánya is, amely az – ugyancsak az Akadémiai sorozatában megjelent – Filozófia (2007) című kiadványban oly jó szolgálatot tett.

A 20. század első fele

Gintli Tibor érdekfeszítő, a kortárs szakirodalom aktuális problémafölvetését reprezentáló bevezetőjével indul a 20. század irodalomtörténete. A Krúdy-fejezet egy félrevezető megjegyzése – „már az egykorú kritika is Mikszáth, illetve Jókai modorának továbbélését konstatálta műveiben” (646.) – ezt az aktualitás-tudatot cáfolva az egykorú kritika Mikszáth-képét erősíti meg, noha a legújabb szakirodalom éppen arra igyekezett rámutatni, hogy az a bizonyos korabeli kritika volt képtelen felismerni Mikszáth modernségét.3 Továbbá az is rejtély a számomra, hogy ha a szerző a Krúdy-narratívák kapcsán a 18. századi regényekkel von párhuzamot (649.), akkor hogyan hiányozhat az Utazások a vörös postakocsin mellől Sterne Érzelmes utazása? (Zárójelben jegyzem meg, hogy Krúdy újrafelfedezése nemrég, a Kalligram folyóirat 2011. 7–8. számával újabb mérföldkövéhez érkezett. Keserű József, Nemeh Diana, Szilágyi Zsófia, Szegedy-Maszák Mihály és mások mellett Gintli Tibor ugyancsak tanulmánynyal járult hozzá ehhez az újraértési kísérlethez. Ezen kívül a Magyar irodalom Krúdy-cikkelyében „kulináris elbeszélések”-nek [649.] nevezett szövegcsoportról gaszt-roszemiotikai szempontból a gyomornovella-specialista,4 Benyovszky Krisztián külön dolgozatban számolt be [Majd megeszlek].)

Hasonló érdeklődés övezte az elmúlt években Tersánszky Józsi Jenő életművét. Nevének a szakirodalmi szövegekben mind sűrűbbé váló említése mellett jól mutatja ezt a Holnap Kiadó gondozásában megjelenő színvonalas életműkiadás eddig elké-szült, közel tíz kötete, melyeknek szerkesztői között ott találjuk Tarján Tamást is. Éppen Tarján gondozta a 2005-ben publikált Nela, Sa, Veron című gyűjteményt is, melyben A céda és a szűz címen (a Nyugat 1924. évi 13–14. számában) közölt kisregény is megtalálható. Ennek a szövegnek a műfajtörténeti mellett intézménytörténeti jelentősége is van, amennyiben egyik előkészítője volt az 1936–1937-es Tersánszky-pernek. Kakuk Marci alakja ugyanis egyrészt a kisregény Tersánszky által újrateremtett formájának, másrészt az író korábbi, erotikus és bűnügyi tematikájú szövegeinek keresztezéséből született, s vált sajátosan magyar pikaró-figurává. Végül a közismert, 1968-as válogatott kisregények is – melyben már az 1936-os corpus delicti, a Kakuk Marci új kalandja is helyet kapott – A céda és a szűz címen látott napvilágot. Ám – függetlenül attól, hogy Kemenes Géfin László és Jolanta Jastrzębska néhány éve terjedelmes elemzést szánt a leszbikus szerelem témáját feszegető korai szövegnek5 – a Magyar irodalom Tersánszky-cikkelye említésre sem méltatja.

S ha már az imént Szilágyi Zsófia és Benyovszky Krisztián nevét emlegettem, vetnék néhány pillantást a kötet Móricz-cikkére is. Úgy látom, hogy Gintli Tibor végső soron a Kovács Árpád-féle diszkurzív poétikai iskola felől érkező, vagy annak elméleti és gyakorlati eredményeit érvényesítő – valljuk meg, legkiválóbb – elemzőink szövegközpontú látásmódját abszolutizálja, amikor a Móricz-oeuvre politikai és etikai kritikáját végleg a marxista irodalomtörténet-íráshoz láncolja (671–672.). Noha – a Kovács-iskolához tartozó – Szilágyi Zsófia éppen a Móricz-kutatás hatására kezdte meghaladni ennek a szövegközpontú olvasásmódnak a határait, s fordult az életmű filológiai (kéziratos hagyaték) és életrajzi (napló, levelezés) kontextusai felé. S ez számos etikai, politikai és társadalomlélektani kérdés reflektálását vonta, s vélhetőleg vonja majd maga után.6 Ha megnézzük például Móricznak a Pesti Futár című újságban, vagy még inkább a Kelet Népében publikált társadalomelméleti és közvetlenül osz-tályharcos cikkeit,7 rájövünk, hogy – bár egy, a mai irodalomfelfogásunkhoz és egyetemi oktatásunkhoz illő irodalomtörténet számára új távlatokat nyitó megközelítés egyedül a szövegközpontú olvasásmód lehet – a Móricz-életmű valójában nem tisztán esztétikai érdekű képződmény (poésie pure), hanem politikai és etikai kérdésekkel gazdagon átszőtt nyelvi anyag. Az ilyen irányú kutatásoknak ugyanúgy megvan a létjogosultságuk, sőt talán szükség is volna rájuk – immáron a marxizmus „szellemi” kény-szerén túl. Ezekbe a kutatásokba pedig talán az egyetemi hallgatókat, e kötet potenciális célközönségét kellene elsősorban bevonni, hogy szakdolgozataikban – tanáraik citációja helyett – új, izgalmas területekre léphessenek, s így a záró értekezés megírása életre szóló szakmai élmény, s ne csupán céltalan mintakövetés legyen. Úgy vélem, e kötet Móricz-cikkelyének itt vázolt elméleti kérdései mutatják legélesebben azt a tényt, hogy az irodalomtörténet – legyen az az irodalmi mű formájának, nyelvének legkor-szerűbb, immanens változástörténete – valami módon mégis összeférhetetlen az egyetemi oktatás követelményeivel, mely – a szigorúan vett szakmai (írói és tudósi) szempontokon túl – az irodalomnak mindig egy tágabb, szociálisan-kulturálisan beágyazottabb értelmezésére támaszkodik (kiegészülve az olvashatóság, kutathatóság és taníthatóság kényszerítő szempontjaival). Mást kell tehát megírnia – saját szakmaiságához hűen, azt kibontakoztatandó – a tudósnak, s másra van szüksége saját fölkészüléséhez, illetve saját motivációinak megleléséhez a hallgatónak. Ez idáig nem is volna probléma. De ezeket a horizontokat 2010-ben irodalomtörténet címszó alatt összeerőltetni kétségtelenül abszurdum. A magam részéről éppen ezért tartom remek megoldásnak a címmé emelt Magyar irodalom jelölősort, hiszen nem predesztinálja a historikus szemléletet, s így mindarra utal, amit e kötet csak sejtet, megenged, amiről nem feltétlenül van módja – explicit módon – szólni a tudós szerző(k)nek.

A jelzett műfaji – vagy csak terminológiai? – interferencia-probléma egy másik aspektusát mutatja a több szempontból is igen szerencsétlen Szabó Dezső-alfejezet. A fő gond itt az, hogy a szerző egyszerre utasítja el cikke elején Szabó politikai nézeteit („A hazai szociális konfliktusokat a különböző etnikumok harcaként értelmező, le-egyszerűsítő politikai nézetei valóban nem érdemelnek kitüntetett figyelmet”, 678.), és egyszerre olvassa nem-fikcióként Az elsodort falu című regényt – „a mitikus és való-szerű pátoszra hangolt összezavarásából” következő „káros társadalmi következmé-nyek”-ről szólva (680.). Ha már Gintli – az anyag kívánságait joggal követve – elkanyarodott az immanens poétikai kérdésektől, érdemes lett volna legalább pár sorban interpretálnia a Két faj harca címen az 1990-es években megjelent füzetke anyagát.8 Ennek első cikke, a Faji morál voltaképpen teológiai értekezés, a Talmud hermeneutikai elemzése. A zsidó faj azonosítása a Talmud filozófiájával természetesen hibás következtetés, amely mögött Szabó hiányzó (körülhatárolatlan, definiálatlan) faj-fogalma áll. Nem mást jelent ez, mint azt a koncepcionális – és konceptuális – tényt, hogy a szerzői (elő)ítélet nem választ a „zsidó”-ság származási és gondolkodási paradigmája közül. Persze érezhető, hogy Az elsodort falu szerzője az előbbi – a szó etimológiája alapján a valódi „antiszemita” – paradigmához kapcsolódik, bár nézete(i) mögött jól kitapintható a faj- és nemzetkarakterológiai (alap)modellekbe vetett korabeli hit (gondoljunk csak a Szekfű-féle Mi a magyar? című kötetre). A zsidó imperializmus elleni küzdelmet – mint programot – Szabó A jogrend felépítése című cikkében hirdette meg. Mivel „számára az irodalom »társadalmi funkció«”9 volt, talán nem túlzás állítani, hogy Az elsodort falu, legalábbis abban az értelemben – a társadalomtörténeti kontextust is figyelembe véve –, ahogyan Gintli próbálta, e nélkül a háttértudás nélkül igazában nem is értelmezhető, nem is érthető meg. A Szabó Dezső-cikkely alapján föltételezem, hogy az irodalmi mű megértésének segítése, valamiféle modell fölkínálása volt az irodalomtörténész célja, nem csupán a prózapoétika belső alakulástörténetének egzakt fölvázolása, majd a tárgyalt szerző elhelyezése ebben a sorban (melynek szempontjából akár elhanyagolható is lehet az egyes mű, esetünkben Az elsodort falu hermeneutikai problémája10). Ez utóbbi alakulástörténet tárgyát képezheti egy doktori disszertációként íródott irodalomtörténetnek, de nem egy „olvasmányosnak” (legalábbis olvashatónak), az egyetemi oktatásban és a kutatásban egyaránt használhatónak szánt kötetnek. És végül a jól ismert ’irodalomtörténet kontra egyetemi kézikönyv’ paradoxon hatására jön ki elemzéséből vesztesen a szerző akkor is, amikor a Feltámadás Makucskán című Szabó-elbeszélésben tetten érhető társadalomelméleti vízió (682–683.) mellett kínálkozó más olvasatokra (a Mikszáth Új Zrínyiászával való összevetés lehetőségére, illetve az élő és holt falu összecsapását meggátoló gyermek közbelépésére – mely a szeretet és az etikai döntés nussbaumi kérdését implikálja) föl sem hívja a figyelmet.

Más helyütt örömmel konstatáltam, hogy Gintli Tibor megemlíti Déry Tibor korai munkáit is. Sajnálatos azonban, hogy az egyetemi oktatás szempontjából fontos Niki és Szerelem című szövegeket a Déry-alfejezet (719–724.) nem említi, azokat a kötet (immáron Schein Gábor tollából) csupán egy későbbi, eldugott – Örkénnyel közös – cikkelyben tárgyalja, a Nikit ráadásul ott is csak a cím lejegyzésének erejéig (906.). Ugyanígy hiányoltam a Márai-cikkből A gyertyák csonkig égnek című regényt (melynek szépirodalom volta ma már nem kérdéses11), illetve a Szerb Antal-cikkből az író harmadik regényét, A királyné nyakláncát (hiszen mindössze három regénye volt12). Szentkuthy kapcsán írja a szerző, hogy „a Joyce-szal való párhuzamkeresés, melyet Babits vetett fel, nem tűnik teljességgel elhibázottnak, hiszen Szentkuthy nyelvi invenciója, játékos szóalkotása felidézheti az Ulysses hasonló jellegzetességeit” (757.), azt azonban nem említi, hogy éppen Szentkuthy volt a Joyce-regény fordítója, tehát ő ültette át azt magyar nyelvre, ezzel egy időben pedig saját művészi nyelvét kölcsönözte a szöveg megszólaltatásához. Természetesen nem szükséges, sőt nem is szabad (túl)erőltetni a Prae és az Ulysses közti párhuzamot, de az a tény, hogy az író-műfordító választása éppen erre a műre esett, nem nevezhető véletlennek, ahogyan az sem tagadható, hogy prózanyelvi kompetenciájának fejlődésében a Joyce-szövegnek jelentős szerepe volt. Végül nagyon elszomorított a kötet Juhász Gyula-alfejezete (785–787.). Mindössze két vers címét írja le a cikk szerzője, s a szerencsétlen sorsú költőtől egyetlen sort sem idéz. Még az Anna-verseket is csupán ezen az összefoglaló néven említi, teljességgel figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy Turcsány Péter a kétezres évek elején egy komplett verstani-poétikai szempontú Juhász-monográfia anyagát tette közzé kétkötetes tanulmánygyűjteményében.”13 Egy esetleges új kiadásban ezt a szűkösséget – ha már a szerző külön fejezetet kapott – föltétlenül korrigálni kell.

Apróbb hibák, hiányosságok jelzésével zárnám a 20. század első felét tárgyaló fejezetek értékelését. A 654. oldalon szó kerül Jókai 1872-es regényéről (tehát nem a filmről!), ám a cím – a szokott – helytelen formában kerül közlésre. A helyes forma: Az arany ember.14 A 745. oldalon hiányzik az idézet forrása, Ady versének címéből (Hunn, új legenda) a vessző (769.), nem sokkal odébb pedig Szabó Lőrinc Föld, erdő isten című kötetének címe lett helytelenül szedve („Föld, erőd, isten”, 807.). Ezenkívül érdemes lett volna zárójelben megmagyarázni vagy valami módon magyarítani a „nyelvi perfekcionizmus” és „archaikus reminiszcenciái” kifejezéseket (786., 791.).15

A második világháború befejezésétől napjainkig

Schein Gábor fejezeteinek nagy érdeme az adatgazdag láttatás a felsorolásokban, az irodalomtörténetileg jelentős esetek, események tömörítése, figyelemfölkeltő jelzése. Két helyre is bejegyeztem, hogy „remek fölsorolás”, az egyik azoknak az íróknak a sorára vonatkozik, akik az úgynevezett „hároméves irodalom” újrakezdését már nem élhették meg (872.), a másik az 1956 után letartóztatott alkotók listájára (887.). Ugyanígy kiváló minősítést érdemel a Schein-féle fejezetek stílusa is. Egyetlen mondatát hadd idézzem: „Emellett voltak néhányan, akiknek módja nyílott látványos egyéni szerepek kialakítására, mint amilyen a hatalom bensősége által óvott különcként fellépő Déry Tiboré, vagy a nyilvánosságból önként visszavonuló, az ellenfélnek kijáró gyanakvással övezett, időről időre mégis körüludvarolt Németh Lászlóé” (872.).
Mindezek ellenére hiányoltam a hivatkozást az említett „hároméves irodalom” tárgyalásakor (855.) Babus Antal Az árral szemben című kultúrtörténeti alapművére, melyben a szerző föltárta a moszkvai magyar emigránsok tevékenysége mellett az itt-hon maradt íróknak a Szovjetunióba tervezett utazásait, valamint az ezeket az utazásokat övező politikai-diplomáciai viszályokat is.16 Ugyanez vonatkozik a szövegcsonkítás (delfinizálás) szakirodalmára, itt legalábbis Szörényi László Delfináriumát (1998, 2000, 2010) meg kellett volna jelölni (871.). Kiemelendő ugyanakkor, hogy Schein Gábor kísérletet tesz a szocialista irodalom újraolvasására is, ennek keretében emlegeti többek között Déry Feleletét. Az 1950-ben és 1952-ben, két kötetben megjelent regényről írott soraival azonban vitáznom kell. Magam közvetlenül Hidas Antal trilógiája (Ficzek úr; Márton és barátai; Más muzsika kell…) után olvastam a Feleletet, s a kettő közt meglepően sok (tematikai, formai és eszmei) hasonlóságot fedeztem föl. A Déry-dilógia ugyanazt a hangsúlyeltolódást produkálta, mint a szocialista kultregény-trilógia: utolsó kötetében mindkettő olvashatatlan, tömör propagandába fordul. (A Hidas-féle Ficzek úr egyes fejezetei még az 1930-as években megjelentek folyóiratban – ez magyarázhatja a Dérynél észlelhető Hidas-hatást. Azután azonban csak az író kény-szerű emigrációját követően, a trilógia későbbi kötetei után [vagyis velük párhuzamosan] készült el és jelent meg – a megmaradt orosz verzió alapján – a Makai-féle magyar [vissza]fordítás. Így csupán a hatvanas évek elején – egy radikális szemléletváltás után – jelenhetett meg a [kronológiai értelemben] nyitó szöveg.) Hidas Mártonja és Déry Bálintja mindenesetre egyaránt az új idők proletárhősévé avanzsál. Véghelyi Balázs vetette papírra az alábbi sorokat: „…bár fölötte áll az átlagnak, ez a regény valójában maga a megtestesült szocialista realizmus, annak összes fogyatékosságával. Révaiékat talán éppen az zavarta, hogy Déry munkájában felismerték a szocialista realista nagyregényt, csak éppen nem az elvárásuknak megfelelőt. Déry Tibor nem fejezte be a sorozatot, maga is elfordult ezektől a regényektől, ahogy a közönség is.”17 Hogy tehát a Felelet feledése valóban „érdemtelen” volt-e – amint Schein Gábor fogalmaz (870.) –, mindezek figyelembevételével, azt hiszem, már korántsem olyan egyértelmű.
Vitáznom kell az Egy mondat a zsarnokságról scheini interpretációjával is. Ha valóban az egyetemi hallgatók tájékoztatását tartjuk szem előtt, akkor hibaként kell diagnosztizálnom azt a tényt, hogy itt – egyoldalúan – a vers recepciójának csupán egy retorikai alapozású, Aczél Györgytől induló18 olvasatát, s a hozzá tartozó elmarasztalást találjuk: „Az elhallgatás ellenében rendkívüli erőket mozgósító kimondás, ami mindvégig táplálja a vers indulati energiáit, kivonja magát a zsarnokság totalitása alól, azaz tagadja a vers állítását, és így a zárt szerkezet egyszersmind az intakt ellenállás formájává is válik” (886.). Mindezt a szerző – mérvadó szakirodalom vagy filológiai tények helyett – jórészt 1989 utáni szépirodalommal: Márton László palimpszesztjével, Balassa Péternek a Márton-vershez tartozó interpretációjával, illetőleg Lackfi János egy 2008-as bökversével támasztja alá. „A korra vagy a költőre jellemző-e, ha olyan eleve eltökélt gyanakvás üli meg a lelkeket, amely a költő szavát a priori hiteltelennek tekinti” – teszi fel a kérdést Domokos Mátyás.”19 Domokos idézett, 1987-es tanulmánya, amely a vers megírásának és megjelenésének időpontjával foglalkozik, sajnálatos módon kimaradt a gondolatmenetből. Egészen pontosan: a dolgozat a vers meg nem jelenésével foglalkozik, a szöveg ugyanis 1950-ben született, a 45-ös „felszabadulás” időszakában, s csupán 1956-ban, a forradalom pillanataiban nyílt rá lehetőség, hogy – részleteiben – napvilágot lásson, akkor is emlékezetből jegyezte le a költő. Hivatalosan nem jelent meg 1966-ban a Hét évszázad magyar verseiben, illetve – Domokos tanácsa ellenére – a költő Teremteni című gyűjteményében sem. Illyés ekkor már – ha eddig nem engedték – nem járult hozzá a közléshez, a tiltás utáni leereszkedő, nagylelkű tűréshez. Az Egy mondat a zsarnokságról tehát a tyrannie megszűntéig híven tükrözte a Rákosi- és Kádár-féle zsarnokság természetrajzát, s nemcsak az 1950-es évek frontharcait, hanem a „megszelídülő”, jóléti diktatúra hidegháborús törekvéseit is.

Míg Szegedy-Maszák Mihály mindenütt, így irodalomtörténeti munkáiban és műelemzéseiben egyaránt az intermediális kapcsolatok fontosságát hangsúlyozta, addig Schein Gábor erre kevesebb figyelmet fordított. Spiró György Az Ikszek című kötete kapcsán például megemlíthette volna az író Az imposztor című darabját,20 melyben ugyancsak a lengyel színész, Boguslawski a főhős, ezzel a szerző által emlegetett „színházi regény” terminus (962.) is érdekesebbé, feszültebbé vált volna. Hasonló a helyzet Garaczi László Fesd feketére! című drámaszövegével (1061.), melynek címét alighanem a Rolling Stones 1966-os, Paint it black! (Földes László fordításában: Fesd feketére!21) című felvétele ihlette.
A tárgyalt időszakhoz fűzött jegyzeteim végén néhány apróság. Csalog Zsolt Parasztregényének második, 1985-ös kiadása nem egy, hanem két egész fejezettel (Zsófi néném, sógorom; Bálint, Bálint, Bálint!) és a szerző monumentális tanulmányával (Jegyzetek a Parasztregényhez) bővült (948.). Csupán a Parnasszus folyóirat ké-szülő, 2011-es Erdély Miklós-száma miatt lapoztam fel továbbá a neoavantgárd költőről szóló remekbe szabott cikkelyt, illetve a névmutatót. Utóbbi helyen szomorúan láttam, hogy a biográfia főbb dátumai nem stimmelnek. A Kollapszus orv. költője nem „1928–1886” (1077.), hanem 1928 és 1986 között élt. Végezetül a 938. és 950. oldalakon hiányzik az idézett forrás(ok) megjelölése.

Záró megjegyzések

Mind a felsőoktatás, mind a szakma szempontjai szerint értékes és hasznos munkát nyújt át a szerzői munkaközösség a Magyar irodalom című kézikönyvvel. A magam részéről még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a könyvet és kulturális lapokat, folyóiratokat olvasó, kulturális műsorokat néző, színház- és múzeumlátogató családok némelyikénél ez a kötet a hasznos lexikonok mellé kerül.
Fenti megjegyzéseimmel nem a vállalkozás nagyságát, az elkészült munka színvonalát kívántam vitatni, épp ellenkezőleg: egy esetleges új kiadáshoz szerettem volna hozzájárulni. Emellett – vitázó bekezdéseimmel, itt-ott kitett hiányjeleimmel – arra is föl szerettem volna hívni a figyelmet, hogy komplexebb lett volna a kép, kiegyensúlyozottabbak lettek volna az egyes – főként a modern irodalmi – fejezetek, ha az adott időszak irodalomtörténetét jegyző szerző ismereteit egy vagy két – a területen járatos – szakember tanácsokkal, szakirodalommal, eltérő nézőpontokkal gazdagította volna.
Irodalomtörténet mint egyetemi segédkönyv? – tettem fel a kérdést írásom elején. Talán sikerült rámutatnom, hogy – lényegüket tekintve – miért összeférhetetlenek ezek a szövegtípusok; arra tehát, hogy az irodalmár és a nyelv művészetével még csupán ismerkedő fiatal az irodalomhoz vezető egyetlen úton, a nyelv útján máshol jár; megszüntethetetlen, áthidalhatatlan a kettejük közti távolság. A Magyar irodalom az irodalomról való beszédnek egy lehetséges módját exponálja, s elsősorban nem azért hasznos kézikönyv, mert nyelvi módszere föltétlenül követendő és közvetlenül alkalmazható, hanem azért, mert a vele való találkozás tanulságos. Ez a tudósok által írt könyv érezhetően törekedett arra, hogy megkönnyítse annak a nyelvi-gondolati erőfeszítésnek a befogadását, amelyet napjaink irodalomtudománya fejt ki. A könyv – diákok számára is – olvasható, így a nyelvi távolság, a szerző és az olvasó közti nyelvi idegenség fölmérhető, az ezekből származó tanulság pedig levonható. Ebből következően – ha töredékesen is, de – mégis megvalósult irodalomtörténet és egyetemi segédkönyv hasznos együttállása.

(Magyar irodalom. Szerk.: Gintli Tibor. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010.)

JEGYZETEK

1  Németh Zoltán: Az irodalomtörténet mint mozaik. Gondolatok a Magyar irodalom című irodalomtörténet 1945 utáni fejezeteiről. Tiszatáj, 2011. 7. sz., 83.
2  Az Előszó ezt így magyarázza: „A három részre bontott irodalomjegyzék nem törekszik átfogó képet nyújtani a tárgyalt korszak tudományos recepciójáról, kizárólag a szövegbeli hivatkozások föl-oldására szorítkozik” (18.). Kérdés, hogy fér össze ez a következő kijelentéssel: „…kötetünk potenciális olvasóit részben az egyetemi hallgatókban látjuk”? Hiszen az egyetemi hallgatóknak a vizsgára való fölkészüléshez, a szemináriumi dolgozat vagy szakdolgozat megírásához elsősorban – gondosan válogatott – szakirodalomra van szükségük…
3  T. Szabó Levente: Mikszáth, a kételkedő modern. Történelmi és társadalmi reprezentációk Mik-száth Kálmán prózapoétikájában. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007.
4  Benyovszky Krisztián: Egy közép-európai kozmopolita szakácskönyv. Emma asszony és a Hét szakácskönyve – gasztroszemiotikai olvasat. Kalligram, 2011. 4. sz., 66–74.; Benyovszky Krisztián: Évődés. Az ételek és az evés szemiotikája Móricz Zsigmond műveiben. In uő: Fosztogatás. Móricz-elemzések. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010, 151–175.
5  Kemenes Géfin László – Jastrzębska, Jolanta: Emancipált nők között egy eredeti magyar pikáró: Tersánszky Józsi Jenő – Viszontlátásra drága…; A céda és a szűz; Kakuk Marci.  In uők: Erotika a huszadik századi magyar regényben 1911–1947. Kortárs Kiadó, Budapest, 1998,  61–78.
6  Vö.: Szilágyi Zsófia: Döntések és kényszerek Móricz pályáján. A kéziratos hagyaték néhány tanulsága. Literatura, 2010. 4. sz., 316–323.; uő: „Bolond dolog az író élete, félig éli és félig üzlete”. Egy készülő Móricz-monográfia elé. Kalligram, 2010. 7–8. sz., 117–129.
7  Vö.: Vörös könyv 1919–1943. Szerk.: Gerencsér Miklós. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1993, 63–64. (Ugyanitt további Móricz-cikkek találhatók.) Továbbá: A Kelet Népe 1935–1942. Szerk.: Medvigy Endre. Kossuth Kiadó, Budapest, 1986.
8  Szabó Dezső: Két faj harca. Szerk.: Szőcs Zoltán. Szabó Dezső Emléktársaság kiadása, Budapest, 1996.
9  Gróh Gáspár: Szabó Dezső: Az elfelejtett arc. In Szabó Dezső: Az elfelejtett arc. Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 179.
10  Vö.: Sipos Balázs: Sajtó és hatalom a Horthy-korszakban. Politika- és társadalomtörténeti vázlat. Argumentum Kiadó, Budapest, 2011, 90.
11  Lásd: Hansági Ágnes: Identitás és élettörténet. Márai Sándor – A gyertyák csonkig ének. In uő: Az Ixión-szindróma. Ráció Kiadó, Budapest, 2006, 176–210.
12  Az Előszó magyarázata: „Még az általunk legjelentősebbnek vélt szerzők esetében is eltekintettünk az életmű átfogó bemutatásától – amelyet egyébként a terjedelmi korlátok sem tettek volna lehetővé –, s megelégedtünk olyan művek kiemelésével, melyek az adott poétikai jelenség szemléltetéséhez megfelelőnek tűntek” (18.). Úgy vélem, hogy A királyné nyaklánca a Szerb-poétika nagyon fontos állomása, mégpedig annak záróköve: a túlfeszített filológiai regény esete, melybe azután bele is fulladt Szerb regényművészete. De hadd említsek egy karakteres ellenvéleményt is, melynek megfogalmazója dicsérőleg szólt az ékszerrablást tematizáló szövegről: Benyovszky Krisztián: „Hasznos szellentyű”– Ponyva és irodalom – egy Nyugat-disputa és környéke. In Laikus olvasók? A nem-professzionális olvasás lehetőségei. Szerk.: Lóránd Zsófia – Scheibner Tamás – Vaderna Gábor – Vári György. L’Harmattan, Budapest, 2005, 256–270. Különösen: 267–269.
13  Turcsány Péter: Verstani poétikai monográfia-töredék Juhász Gyula költészetéről. In uő: A mérleg közepén. Poétkai-pedagógiai, verstani-poétikai, irodalomismereti és közgondú írások. Pomáz, Kráter Kiadó, Pomáz, 2001. I. kötet. 220–373. (Teleszkóp sorozat, 20).
14  A cím tagolásának nagyon fontos szemantikai jelentősége van!
15  Az Előszóban megfogalmazott elv: „Arra törekedtünk, hogy az általunk beszélt nyelv könynyen befogadható legyen” (19.).
16  Babus Antal: Az árral szemben. Felső-Magyarország Kiadó, Miskolc, 2007.
17  Véghelyi Balázs: Irodalmi antiretró. PoLíSz, 2009. 121. sz., 92–93.
18  Aczél György nyilatkozata itt: Új Tükör, 1985. november 10.
19  Domokos Mátyás: Több mondatban – egy mondatról. In uő: Adósságlevél. Esszék, tanulmányok Illyés Gyuláról. Kortárs Kiadó, Budapest, 1998, 84.
20  Spiró György: Az imposztor. In Rivalda 83–84. Nyolc magyar színmű. Szerk.: Kardos György. Magvető Kiadó, Budapest, 1985, 339–442.
21  Vö.: Földes László: Rolling Stones könyv. Zeneműkiadó, Budapest, 1982, 367.