Alabán Ferenc – Sajátosságok és nemzeti identitás

Néhány vonás a határon túli magyar irodalomról

„Nem elég a világot gyömöszölni a kultúránkba, a
kultúránk  értékeit is ki kell vinni a világba…
s e másik fontosabb az előzőnél…” (L. K. nyomán)

A másság mint közös tulajdonság a kisebbségi és emigrációs közegben

Irodalmi lexikonok, irodalomtörténetek és kritikák, de különböző szervezetek és kiadók tanúsága szerint van „kisebbségi magyar nemzeti irodalom”, hasonlóképpen, mint ahogy „nyugati magyar irodalom”-ról is szokás volt – főként a politikai rendszerváltásig! – beszélni, s e két különböző sorsú határon túli magyar irodalom főbb jellemvonásairól értekezni különböző műfajokban és alkotói attitűdökben, ugyanúgy lényegi közös és eltérő sajátosságaikat értelmezni. Igaz lehet ez abban az esetben, ha mégoly különbözőek is a kisebbségi és nyugati magyar emigráns alkotók stílus, szóhasználat, téma, életfelfogás és világlátás tekintetében. Mi számíthat „közös tulajdonságnak” például egy válogatott antológia versei közegében, mi lehet közösen „más” egy prózai gyűjtemény megörökített világában, vagy éppen az irodalmi értékeket minősítő tanulmányok és esszék sorában? Többször idézett és (talán) köztudott az a tény, hogy a nemzeti irodalmak több jelentős, sőt forradalmi alkotója és újítója került ki, kényszerült Nyugat-Európa valamelyik országába, emigrációba. Haraszti Miklós írja ezekről az alkotói sajátosságokról: „…Termékeny félreértések útján hatnak ránk. Témáik felbukkannak a sorok között. Kinyomozha-tatlan szüleivé válnak egy-egy törvényes formadivatnak. Érzékenyebbé teszik a kultúrpolitikusokat, okosítják a kritikusokat, megtrágyázzák az integrációt. Így tehetik a legtöbbet a Haladásért, amely az ő sorvadásukban méri magát.”1 Itt persze kibővülhet a kör több nemzet emigráns íróira, bár – tegyük hozzá gyorsan – nem volt ez másképp a magyar irodalom emigránsainak esetében sem. Ha végigtekintünk például a magyar líra történetén, észrevehetjük, hogy a Nyugaton élő magyar költők között számos jelentős nyelvi- és formai újítót találunk, sőt olyanokat is, akik – emigrációba kerülve – igen gyakran felhagytak a hagyományos versépítéssel, konvencionális nyelvhasználattal és nyúltak nemegyszer eredeti módon a nyelvhez, mint alakítható és változtatható versképző anyaghoz.
Az emigrációban élő költők és a határon kívülre szorult kisebbségi magyar alkotók egyik jellemző közös vonása tehát, hogy fokozott tudatossággal és érzékenységgel kezelték/kezelik anyanyelvüket, amely a más nyelvű környezetben esetenként kizárólag az alkotás – avagy még a házastársi és baráti érintkezés – nyelve lehet. Az anyanyelv ilyen esetekben mint írói alapanyag kap „új szerepet”, elsősorban tehát „művészeti médium”-ként funkcionál, amelyet megmunkálnak, és amelyhez az alkotó úgy nyúl hozzá, hogy képzeletével, ihletével és alkotóerejével újat hoz létre.
Amíg az említett kontextus – gondolatmenetünk szerint – hasonlóságokat mutat a szomszédos országokban élő kisebbségi alkotók és az emigrációban élő magyar alkotók művészi magatartásában, addig nem lehet közösnek mondani ezeknek a költőknek a sajátos viszonyát a kulturális, pontosabban magyar irodalmi hagyományainkhoz, illetve az azokkal való kapcsolódását. A nyugati magyar irodalom esetében a magyar irodalmi múlt a legtöbb szerzőnél ugyanis átértékelődött, különböző okoknál fogva, de talán legfőképpen azért, mert ezeket az alkotókat egyáltalán nem befolyásolta a magyarországi hivatalos – jórészt  tekintélytiszteleten alapuló – értékszemlélet. A kisebbségi magyar irodalmi körök és alkotók viszont jórészt alkalmazkodtak és alkalmazkodnak ma is a magyarországi intézményesített értékrendhez, sőt – szintén különböző okok miatt – másolandónak és követendőnek tartják azt. Nem egy esetben – az „újrafelfedezés izgalma” mellett – a vélt vagy valódi kisebbrendűségi érzést akarva piedesztálra emelni. Nyilvánvalóan a magyar-országi intézményesített értékrend kánonja mellé való felsorakozás igénye – a másolás és az utánzás mellett jelentheti a különböző ösztöndíjak, díjak és elismerések megszerzésének nem is hiú reményét. (Megjegyzendő: az utóbbi időben az írók, költők, kritikusok előszeretettel mondják és írják le magukról, hogy milyen érdemrendek, ösztöndíjak nyertesei, nem tudatosítva – ahogy mondani szokás –, hogy valójában nem is kapják, hanem inkább adják ezeket a díjakat. Így főként és általában az aktuális irodalompolitikai célok elérésének eszközeiről van szó, a személyi kapcsolatokról, s csak további szempontként az alkotói teljesítményekről. Nota bene: itt is kitüntetett értelmet kap a tisztelet a kivételnek feloldó megállapítás.)
A másság mint közös tulajdonság vizsgálatában szükséges még – többek között –  érintőlegesen kiemelnünk a nemzeti irodalmi tradíció részbeni átrendeződésének kérdése mellett azt a tényt, hogy az alkotókra közvetlenül nagy hatással volt/van az ún. „befogadó” állam kultúrájának és irodalmának közelsége és szellemisége. Akár a nyugati magyar irodalom, akár a kisebbségi magyar nemzeti irodalmak és alkotóik viszonya a befogadó állam kultúrájához természetszerűen más, mint a magyarországi költőké, íróké, hiszen a kisebbségi alkotók a többségiek nyelvét legtöbb esetben probléma nélkül elsajátították és az adott többségi nemzeti irodalmat is eredetiben olvassák, esetenként sikeresen fordítják. Nem tűnik túlzásnak még az sem, ha megállapítjuk, hogy idővel szellemi örökségük részét is képezik a lefordított irodalmi művek: a tengerentúli és a nyugati magyar irodalomban az amerikai, angol, francia, német stb. kortárs irodalom közvetlen módon jelent/jelenik meg hatásértékként, mivel ezek az emigráns alkotók – helyzetüknél fogva – gyorsan és közvetlenül jutnak hozzá a külföldi művészet, a filozófia és minden humán tudomány legújabb eredményeihez. Másrészt: a határon túli kisebbségi nemzeti irodalmakban a többségi nemzeti kultúra és irodalom legújabb hatásai érezhetőek közvetlenül, úgy is, mint közvetítendő forma és érték, s úgy is, mint megtermékenyítő kontextus. Ezáltal mindkét esetben – a magyar emigráns írók és a határon túli kisebbségi magyar szerzők műveiben is – óhatatlanul érződik valami többlet „idegenszerűség”, ami nem is kell, hogy élesen különbözzék az alapvetően magyaror-szági közegtől, hanem, esetenként, egybe is olvadhat azzal, létrehozva egy újabb, különös és egyben eredeti színárnyalatot, amely mint sajátosság gazdagíthatja az egyetemes magyar irodalom teljes spektrumát. Ehhez azonban az kell, hogy az a „sajátosság”, mint színárnyalat, kimutatva és értékelve legyen az irodalmi közvélemény és főként a kritika, irodalomtörténet részéről. Ennek a ténynek a tudomásulvétele nem volt mindig, és sok esetben ma sem magától értetődő, s így nem is szerepelhetett, nem is működhetett, s ennek következtében nem is hathatott mint motiváló tényező, sem úgy mint eredeti irodalmi, esztétikai  érték.

Egy nyugati magyar reprezentáns antológia válogatója és szerkesztője, Ferdinandy György írta annak idején kiadványa előszavában: „…ha poétáinkról szólva helyes is a megállapítás, hogy embertelenül nehéz körülmények között vállalták a magyar költő hivatását, hogy az írásért, az anyanyelvi önkifejezésért, a nyelvi hűségért pedig nap mint nap újra meg kell küzdeniük, prózaíróink jelentős részére mindez, így, nem áll.”2 A Ferdinandy György által szerkesztett „antológiában szereplő prózaírók kétharmada ui. sikerrel illeszkedett be egy-egy nyugati irodalom vérkeringésébe, könyveik megtalálhatók az angol, a francia, a német, a svéd könyvesboltok kirakataiban. Nehézségeik más természetűek: a nyelvváltással, a kétnyelvűséggel kapcsolatosak”.3  Elgondolkodtató ez az összevetés, s annak a különbségnek a megállapítása, ahogy Ferdinandy György – a megváltozott körülmények között – a költők és prózaírók anyanyelvhez való viszonyát jellemzi és értékeli. Tapasztalatai szerint a „prózai indítékok” nyelvi kifejezései jobban megtalálják helyüket az új külföldi élethelyzetben, és fogékonyabbá válnak az idegen nyelvi kontextus befogadására és alkalmazására, mint a költői ihletből születő irodalmi termékek esetében tapasztalható, s ezáltal a prózaírók leggyakrabban nem is ragaszkodnak feltétlenül a nyelvi hűséghez. (A kivétel itt is erősíti a szabályt.) Azokban az esetekben is hasonló a helyzet, ha a prózaírók magyarnak (is) vallják magukat. Ferdinandy György válogatásának előszavában „elsősorban magyar nyelvű” írókról beszél,  azok műveiből válogat, s kihagyja azokat az alkotókat, akik ugyan írtak magyarul is – mint például Mikes György, Koestler Artúr, Hans Habe, Arnóthy Kriszta,  Kishont Ferenc és mások –, akiket az antológia összeállítója elsősorban angol, német, francia vagy éppen  izraeli írónak tartott és nem magyarnak.

A nemzeti identitás zavarai

A másság folyamatos és erősödő jelenléte a kisebbségi és idegen közegben jelentősen befolyásol(hat)ja az emberi és alkotói magatartást, mégpedig a tapasztalatok szerint két ellentétes irányban. Az egyik szélsőséges esetben a kisebbségbe került alkotó – a halmozódó problémákat felszámolandó igyekezetében – megpróbál minél gyorsabban asszimilálódni. Másik esetben, éppen ellenkezőleg, meg akarja őrizni azokat a sajátos vonásokat, amelyek megkülönböztetik a nagy átlagtól, s ezzel biztosítja veszélybe került nemzeti identitását. Persze ez utóbbi – nemzeti öntudattal is bíró – alkotó sincs csak ezáltal védve a nemzeti/nemzetiségi identitását zavaró tényezőktől, amelyek egyrészt a külső, a társadalmi-természeti változásokat és az időtávlatokat érintő kontextust jelentik, másrészt a belső, a nemzeti érzületet, az anyanyelv használatának és – további példának okáért – a vallás gyakorlásának szabadságát befolyásolják. A két csoportba szorított lehetőség azonban egyszerre, ugyanabban az időben és körülmények között is hathat a kisebbségi és idegen környezetben élő alkotóra.
Egy nyugaton élő emigráns politológus 1986-ban megfogalmazott vélemé-nyéből idézek: „A mai nemzetiségeknek három fő veszéllyel kell számolniuk: a kétnyelvűséggel, a társadalmi mobilitással és – a múlt egyik maradványával, a többségi nemzet nacionalista túlkapásaival. A nemzetiségek nehezen boldogulnak az államnyelv ismerete nélkül, ugyanúgy, ahogy a kis nemzetek se jutnak messzire egy világnyelv nélkül. De a nemzetiségieknek még a kis nemzeteknél is jobban kell vigyázniuk, hogy egyidejűleg megőrizzék saját nyelvüket és kultúrájukat, identitásuk legfőbb hordozóit is.”4 Megítélésünk szerint az első két tényezőnek – a többnyelvűségnek és a fokozódó társadalmi mobilitásnak  – a változó feltételek között meg-lehetnek a pozitív hatásai is, a harmadikként említett többségi nemzeti nacionalizmus azonban, mint mindig, jelenünkben is csak negatív hatásértékkel bír. Európai világunk jelenében két ellenáramlat érvényesülése figyelhető meg, amely befolyásolja az emberek és az országok közti kapcsolat perspektívájának alakulását: egyrészt az európai integráció hatására a nemzeti választóvonalak, az országhatárok légiesülnek, melynek következtében az emberek és csoportok egymáshoz közelednek.  Másrészt azonban, minél erősebb az országhatárokat és a nemzeti különbségeket összemosó együttműködés, Európában annál határozottabban jelentkeznek egy ellenkező irányú mozgás konkrét körvonalai is, amelyek az egyénit, a sajátosat és a nemzetit hangsúlyozzák. Ez utóbbi szinten, ha nem is minden esetben nemzetek, nemzeti kisebbségek és néptöredékek, de legalábbis vidékek és régiók kezdeményezik különállásuk elismerését, fennmaradásuk biztosítása érdekében. Jellemző rájuk, hogy általában nem a meglévő állami keretekből szeretnének kitörni és nem területek elcsatolásában keresik a megoldást (bár az aktuális politikában ilyen vélemények is elhangzanak), hanem a nyelv, a kultúra, a történelem és a hagyományok ápolásának szabadságában, a nemzeti szimbólumok tiszteletében, az emberi alapjogok és igények hivatalos elismerésében és támogatásában. E nemzeti kisebbségek és népcsoportok véleményeiben és érveléseiben visszatérő elem a nemzeti identitás megőrzésére való hivatkozás, és azokért a célokért való küzdelem, amelyek az identitás útjában álló akadályok lebontását segítik elő.
A nemzeti identitás zavarait előidéző tényezők közül itt és most csupán a legfontosabbakat emeljük ki, azzal a céllal, hogy rámutassunk az utóbbi időkben zajló társadalmi és politikai változások okozta hangsúlyeltolódásokra:

az életforma változása (a hagyományos emberi viszonyok és kapcsolatok megbontása, munkanélküliség, utazás a munkalehetőség után);
a (megszokott) múlt fizikai és szellemi felszámolása (a táj, a természet, az épületek, a szellemi hagyományok nem kímélése, melyek a továbbélés alapját jelentik, üzleti vállalkozások előtérbe kerülése);
az új technológiák erőszakolt alkalmazása (a régi és az új érdekeinek összeütközése, komputerizáció);
a művelődés új kontextusainak felerősödése (a többnyelvűség előtérbe kerülése, a nemzetközi kapcsolatok bővülése, az egyéni érdekek önző érvényesítése);
a nemzeti történelem elhanyagolása (elhallgatása, elferdítése, manipulálása, a jelképek megsemmisítése, hamis propagandák gyártása);
az emberi alapjogok megsértése (az anyanyelv, a vallás szabad használatának, a személyiség teljes kibontakozásának közvetett akadályozása, alacsonyabb rendűség kialakítása).

A nemzeti identitás természetes helyzetét, állapotát befolyásoló tényezők a vázolt kereten túl még  kibővíthetők, a hangsúlyok megváltoztatásával értelmezhetők, de szinte minden esetben a társadalmi és politikai változások eredményeként jönnek létre és terjed ki hatásuk. Ezeknek a változásoknak a szintjén generálódnak, illetve telítődnek pozitív vagy éppen negatív tartalommal a különböző egyének és népcsoportok közti viszonyok és kapcsolatok. A határon túli magyar irodalom egyik legjelentősebb írója, Cs. Szabó László, aki közel fél évszázadot élt és alkotott Ang-liában, írta le meggyőződéssel: „A Nyugaton élő magyar író szemérmesen tartózkodva ábrázolja a mai magyar életet, amelyből kiszakadt, és inkább azt igyek-szik megragadni, amit maga körül lát, hiszen ezzel szélesíti a magyar irodalmat. Az én figuráim már rég nem Magyarországon élnek, halnak, szeretnek, szenvednek, hanem kint, de magyarok, mert nemcsak a nyelv, de a hátsó gondolat, végeredményképpen a végső vetület mindig magyar.”5 Szinte tipizálható a jelenség, és több más nemzet emigráns íróinak motívumaira is rá lehet benne ismerni. Azt is jelentheti mindez, hogy a külföldön élő és alkotó magyar írónak is „kapaszkodóra” van szüksége, a légüres tér elkerülésére, a gyökerekhez való ragaszkodást is az irodalmi  hőseinek  kiválasztásával hívja életre, s védi nemzeti identitásának  kiválasztott formáját.

A téma kiegészítéseként kérdés formájában reagálhatunk a kisebbségi magyar irodalmak létét  kétségbevonó megjegyzésekre: vajon nemzeti/nemzetiségi identitászavarnak tekinthető-e az a fajta vélemény, amely elismeri, hogy léteznek ugyan kisebbségi magyar kiadók, szerkesztőségek, irodalmi intézmények és a köréjük csoportosuló alkotók (akiket elismer kisebbségi nemzeti – erdélyi magyar, szlovákiai magyar stb. – alkotóknak!), de a kisebbségi magyar nemzeti irodalmakról azt állítja, hogy nem léteznek. Az irodalmi fórumok, az alkotók és az irodalom ilyen mechanikusan merev kettéválasztása, azontúl, hogy logikai bukfencként hat, nem respektálja az alkotó, a mű, az irodalmi élet és az irodalmi tudat összetevőinek funkcióit és természetes hatásait sem. Az ilyen és hasonló vélekedések, a múltat figyelembe nem vevő egyoldalúságok és ignorációk forrásaként egyértelműen és bizonyítottan a kisebbségi problematika iránti érzéketlenség – vagy egyéb kimondatlan szándék – húzódik meg, amely a műalkotás genezisének alkotói és (esetleg) helyfüggőségét, az intézményesítettség fórumainak jelentőségét, valamint a történetiség és a hagyomány természetes elveit is tagadja.

A közép-európai társadalmi és politikai változások következtében az utóbbi évtizedekben megváltozott az irodalom helyzete, szereptudata és identitása is. Megállapítható, hogy az irodalom, tágabb értelemben a kultúra, a politikai rendszerváltás után visszaszerezte a hosszú évtizedeken át nélkülözött autonómiáját, ugyanakkor nagyrészt elveszítette azt a közvetlen társadalmi, közéleti befolyását, amelyet függetlenségre törekvő és egyben kritikusi szerepet vállaló intézményként korábban magára vett. Az irodalom politikai szerepvállalása tulajdonképpen fokozatosan feleslegessé vált, mivel ezt a szerepet átvállalták a politikai pártok és intézményeik, s az irodalmi élet szereplőinek is általános meggyőződése lett, hogy – a politikai pluralizmus garanciái mellett – az irodalom visszavonulhat az alkotói lét közegébe, s a közügyeket átengedheti az arra hivatottaknak. Az évek teltével azonban az is bebizonyosodik, hogy a válságokkal szembenéző irodalom újabb közéleti szerepvállalásra kényszerül, mivel a közélet jelenünkben olyan eseményeket produkál, amelyeket maguk az írók sem hagyhatnak figyelmen kívül. A mindent elárasztó politika, az eluralkodó politikai ellenségeskedés, akárcsak a társadalmat irányító amatőrizmus és a közvélemény rendszeres manipulálása állásfoglalásra kell, hogy késztesse az írókat is, hogy számot vessenek ezekkel a negatív jelenségekkel, és elítéljék azokat, s szembeforduljanak velük.
Az irodalom, a szellem emberei, mint a független értelmiség fontos alkotóelemei Közép-Európában is részei kell, hogy legyenek a közélet intellektuális stratégiájának és helytállásának. Az értelmiségieket éppen a kiküzdött és elért autonómia kötelezi arra (mint a médiavilág hatékony szereplőit), hogy fellépjenek minden olyan törekvés ellen, amelyek a kultúra értékeinek széles körű nyilvánosságát és tisztaságát, a haladást veszélyeztetik és károsítják. Külön szükséges kiemelni azokat a veszélyeket, amelyek a nacionalizmus, a gyűlölködés, az erőszak jegyében és felhasználásával a kárpát-medencei magyar nemzeti kisebbségekre nézve jelentenek vissza-visszatérő fenyegetést. Ennek a szerepnek a felvállalásával lehetnek az írók a nemzeti és az európai kultúra értékeinek a védelmezői, az írástudók felelősségével pedig egy virtuális erkölcsi kódex létrehozói, melynek segítségével az irodalomnak a morális jellegű közösségi szerepvállalását biztosítják. S tehetik ezt úgy, hogy távol maradnak a konkrét politikai küzdelmektől, a pártok és mozgalmak belső problémáitól és életétől, mert az irodalom akkor is az új – társadalmi és emberi – kultúrát építi és a társadalom demokratizmusát szolgálja, ha megmarad a saját  művészeti és szakmai keretei között, s ha különböző műfajokban – szükség esetén (!) – felemeli hangját az emberi és általános értékek védelmében.

JEGYZETEK

1 Haraszti Miklós: A cenzúra esztétikája. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991, 141.
2 Nyugati magyar széppróza  antológiája. Válogatta és szerkesztette: Ferdinandy György. EPMSZ,     
Bern, 1983,  6.
3 Uo.
4 András Károly: Nemzeti identitás. In Nyugati magyar esszéírók antológiája. Válogatta és szerkesz-
tette: Borbándi  Gyula. EPMSZ, Bern,1986, 18.
5 Miért él a magyar író külföldön fantomok között? Beszélgetés Cs. Szabó Lászlóval.  In Jelen, múlt,
jövő. Műhelybeszélgetések. Szerk.: Horváth Lilla. Győr, 1988, 194.