Benépesült magány / Duba Gyula Lámpagyújtás című könyvéről

Duba Gyula Lámpagyújtásának, a 20. századot felölelő humanista rajzainak legjavát – a történelemmel való lelki azonosulás okán – méltán nevezhetjük értékeink gyarapítójának. Az író esszéit, vallomásait, emlékezéseit több oldalról is megközelíthetőnek ítéljük, közeledhetnénk hozzá a szépirodalom, a nép-rajz, a szociográfia, a politikum, a lélektan felől; mégis, mi elsősorban a magány aspektusából vizsgáljuk meg a kötetet.

A teremtő magánynak abból a szemszögéből, mely írónk nemzedékének megadatott: két háború, két rontás közé születve, miáltal a múlt „iszonyú-szép” tapasztalata éppúgy benne élt-él, mint a 20. – többnyire gonosz és elrontott – század második fele. E nemzedék történelmi élménye az állandó újrakezdés lett, s ez arra késztette, kényszerítette őket, így Duba Gyulát is, hogy mindenekelőtt önmagához ragaszkodjon, méghozzá az anyanyelven, a szülőföld kultúráján és a népi közösségen keresztül. S az így ajándékba kapott, birtokba vett tudás és tapasztalat – paradox módon, de – törvényszerűen a termékeny magány felé vezérelte írónkat.

A 20. század második felének sztálini típusú társadalmaiban, a keleti despotizmus térhódítása idején, amikor a szocialistának nevezett államok népeit szürke munkatáborba zárták, a nyitottságot, a lélek szárnyalását eleve száműzték az életből. A centralizáció a városokba, elsősorban a fővárosokba terelte az írókat is, s a szigorúan ellenőrzött kultúra öntudatlanul is magányba, a lélek magányába kényszerítette őket.

A Lámpagyújtás írásaiból annak a még húszévesen is parasztnak készülő, az élet értelmét az állatokkal és a földdel töltött együttélésben látó, a munkát a test kötelességeként és a lélek nyugalmaként értelmező, városba sodródott embernek a szorongó magánya árad, aki hol a szülőföld élő teljességével, hol az elidegenített jelenből teremtett, már-már mitológiai metaforákkal igyekszik benépesíteni, humanizálni, élhetővé tenni a gyötrő elszigeteltséget. Így válnak a parasztarc barázdáinak erecskéi s az emlékek folyói óborrá, mi több, a testet éltető vérré, s így lesz a magányos szemlélődésből teremtés: a felnyíló szem már nemcsak néz, hanem lát is, s minden metaforikus értelmet nyer: a természet, a táj, a hónapok, az évszakok metamorfózisai emberi drámával telítődnek, a pozsonyi Várdomb vedlő ősállattá válik, a búbos vöcsök, a Duna híres halásza az író barátjává, a nagy folyam és parti sziklái a felvidéki táj metaforájává, s maga a Duna, az ősi Ister kiszámíthatatlan óriássá, melyben a Dévény felől érkező fatörzs ősállattá lesz, Loch Ness-i szörnnyé, a százéves, elmúlással küzdő gesztenyefa pedig az író alteregójává; Pozsony kikötőjében egy „meglódult” világ képei tárulkoznak az író elé: a Mozart, a Kaiserin Elisabeth, a Beethoven, a Rossini, a Schiller meg a Fidelio nevű luxushajók, melyek fedélzetén a gazdag nyugati emberek közönyösen „nézik, hogy nézzük őket”, miközben a Duna felett a lenyugvó nap tűzbe borítja Bécset.

Ugyanez a magány szülte metafora jelenik meg a Lámpagyújtás egyik mesterdarabjában is, A szürke macska árnya címűben. Az író óvárosi és zsidó temető övezte kertjében – ahonnan három or-szág határát látni – a ravasz, gonosz és vérszomjas, elvadult szürke macska a korlátlan úr, a kegyetlen és főleg láthatatlan zsarnok, mely nemcsak kígyókat és madarakat pusztít, hanem az embert, így írónkat is megkísérti: „Közép-Európában járok ébrenlét és álom határán. Sugárúttá tágul az ösvény, a gyümölcsfák erdőkké nőnek, és sziklás hegységekké válnak a kövek. A Duna síkságokra visz, s a hegyi ösvények a Balkánig vezetnek. Földré-szekké tágult kertem, faházam várossá nőtt, a teraszok népek-nemzetek földjei lettek, és a gyalogutak országhatárokként találkoztak. S megéreztem, hogy valaki követ! Hatalmas, szürke árny jön mögöttem, az őskori szörnyekre és mesebeli, misztikus rémekre hasonlított. Háta a toronyházak fölé ér. Lábai oszlopok, szeme lángol, fogait vicsorítja, és gonoszul néz. Kényelmesen követ, nem siet beérni, a nyomomban jár, mint az árnyék. Talán tudja, nem szalaszthat el, egyszer úgyis beér?!”

Innen, a magány mélyéből, illetve magasából látni azt a szakadékot is, mely a rabló, földet, tengert, hegyeket és embereket kizsákmányoló, értékvesztett világ, a már-már az ember akaratán kívül működő globalizáció és az egykori paraszt – az író édesapja – között tátong, aki az emlékek búzatáblájának szélén állva markában szétdörzsöli a kalászt, vizsgálva, kasza alá érett-e már a termés. Írónknak úgy tűnik, mindez mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna, egy eltűnt világ értékeként és szépségeként.

Az eltűnt világnak az értéke és szépsége, voltaképpen ez az, ami erővel és értékkel tölti fel a Lámpagyújtás írásait: a legbensőbb emberi értékekhez, az ott-honhoz, ősökhöz, nagyszülőkhöz, szülőkhöz való hűség és ragaszkodás. Duba Gyula már-már a pietás erejével, komolyságával és alázatával vette át őseitől a „kincseket”, állhatatosan őrizve és számadásszerűen megörökítve írásaiban. Írónk lelkében és szívében a szülőföld képe úgy él, mint egy műalkotás – egész életében a szülőföldnek ezt a „mesterművét” festi: öntörvényűen, a termékeny magány szülte belső szükségből. Hite szerint – más írókkal összhangban – a szülőföld „tájszólása”, a szülötte világ és táj elsősorban a szellemben és a szívben sűrűsödik, a szellem és a szív véget nem érő vallomásaiban ölt testet, az évszázadokon át sorjázó genetikai utódlásban, írónk esetében a honfoglalás kori Kürt-Gyarmath törzs-től kezdődően a 14. század jobbágynevei közt felbukkanó Thomas Dubán át egészen napjainkig. A szülőföld fölé boruló égbolt, az alatta elterülő föld, az Alsó-Garam mente formákban gazdag vidéke, a századokon át formáló és formálódó kultúra, a történelem vastörvényei, a gyönyörű dűlő-, szerszám-, étel- vagy vadvirágnevek, eszmék és hitek egymásnak feszülése, a szülőföldet teremtő-ölelő mikro- és makrokozmosz raj-zolja meg az ember, az író arcát.

S ezek az évszázados – Pilinszky Jánossal szólva – mozdulatlan égboltként viselkedő képek, a gyermekkor ízében az élet ősízét megérző lélek, a megtartó erejű dolgok és tárgyak teremtik-formálják a lelket is, ezek népesítik be az ember erkölcsi értékrendjét – mély értelmű metafizikaként és egyben költészetként. Másrészt a szülőföld realizmusa az állandóságában rejlik, a történelmi létbe gyökerezettség az otthon elidegeníthetetlen jogát adja, az időben és térben való folyamatosság ereje és biztonsága által. Mindez – a ragaszkodás a földhöz, az anyanyelvhez, a külső és belső hazához – mélyen európai hagyomány. Ezért ennek a hazának az őrzője és szavatolója Európa kell legyen, az évszázados európai kultúra, s nemzeti közösségünk jólesően gondolhat arra, hogy „kisebbségi történelmünk eredményeit és erkölcsi értékeit a mai európai folyamatok nemcsak igazolják, hanem egyben a jövő törvényévé is avatják”, azáltal, hogy a politika síkján is a kultúra, az erkölcs és humánum útjára kíván lépni.

A szülőföld inkább érzelem, mint gondolat, mondja Duba Gyula, nemes pátosz és szenvedély, biológiai realizmus és lélektani metafizika egysége. S ezen az örök törvényen nem változtattak a történelem során a Garam völgyén átutazó hódító és dézsmáló hadak, továris kapitányok, deportáló csendőrök és partizánkomisszárok sem, mert a nép ragaszkodott és ragaszkodik a szülőföldjéhez, az állandóság és a hűség jegyében. S minden látszat ellenére ez máig érvényes. Világméretű etnikai mozgalmak támasztják alá: önmagát kereső és nyelvéhez, vallásához, hagyományaihoz, történelméhez ragaszkodó népek. A lelki-szellemi megnyilvánulások széles skálája mutatja, hogy a népcsoportok, nyelvi és nemzeti kisebbségek a jövőben is a szülőföldjükön akarnak élni, és találni maguknak szabad hazát.

A Lámpagyújtás írásai éppoly kimeríthetetlenek, mint a szülőföld, hiszen írónk szerint a kisebbségi ember szívesen emlékszik, hogy érezze a lét folyamatos erejét, hogy elképzelhetőnek és adottnak hihesse a jövőt. Ezért beszél Duba szinte mindenről, mert a múltunk-nak, a szülőföldnek nincsen lényegtelen vonása: a régmúlt, a közelmúlt, a jelen és a jövő egyaránt rólunk szól és értünk van – az édes és a mostoha együtt hullámzik a történelemben. Van, amikor forgószél kapja fel a békét, és ismeretlen helyre röpíti, s ilyenkor lelki romlás és anyagi pusztulás van, felforgatott házak, üres istállók, csupasz ólak s lövész-árkok szabdalta határ; van, amikor rab-szolgaállapotok uralkodnak, deportáló, kitelepítő, konfiskáló, államosító, termésbegyűjtő bizottságokkal; vannak szoborledöntő idők, istentelen frontkarácsonyok, amikor úgy érezzük, zaklatott, dühös, idegen bolygón élünk, hi-szen „jog nélkül az ember űzött vad, s az állatoknak nincs karácsonyuk” – de vannak rendszerváltások, leomló berlini falak is, melyek után a mitológiai turulmadár visszaszáll a háborúban elesettek nevét őrző emlékoszlop tetejére, s a karácsonyi éjféli misén megadatik az embernek, hogy „a lélek magányának történelmi mélységeibe tekinthessen”, ahol „kiszolgáltatottsága fényében értelmet nyer a hit”, s megérti azokat a titkokat, melyeket „oly könnyű megérezni, ám a annyira nehéz kimondani”. Ilyen például a temetők és a halottak titka, mely az élőkre szakadó hiányt és magányt is képes feloldani: az őszi temetőben, mindenszentek és halottak napja táján emlékezetünkben az eltávozottak feltámadnak, hogy lélekben velünk legyenek s értelmet adjanak a létnek, a régiek és a jövőbeliek, az ezeréves közösségek küzdelmének. A léleknek eme kiküzdött vigaszában és szabadságában egy-egy emlékre a válasz néha olyan mély értelműnek tűnik, mintha rejtélyes módon Isten közelébe jutnánk, vagy ami ugyan-az: a lelkünk legmélyéig.

Itt, a magányban, a lélek legmélyén, Isten közelében értjük meg azt is, hogy az írónak, az embernek semmit sem kell lezárnia, befejeznie, mert nem lehet. Nem a kezdet és a vég a mérvadó, hanem a jelenlét, a munka, a múlttal és jelennel, a lelkekkel benépesült magány. Ezt súgja az írónak a „lélek ősze”, mert az ősz termése a bölcsesség: az, hogy az ember történelmi folyamatként élhesse meg önmagát, megérezve sorsa pátoszát és a lét iránt érzett áhítatát.

(Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2011)

KULCSÁR FERENC