Vladimír Holan* versei

Táncolnak…
Táncolnak fölöttem, hangosan szól a szving…
Dülöngő vendégek, egyikük tán kiment.
Kopogó félcipők… Valaki épp koccint:
hát, carpe diem!

Tán igazuk is van. Megszólal a valcer…
Míg én a földszinten árnyam elől szöktem,
tűnődve, hogy fogom, mert napom meddőn maradt el,
carpere noctem…

Hogyha majd

I
Hogyha majd megittam utolsó kortyomat,
a bor még odasúg: „Megtörtént. Épp jókor.
Szeretett, akár az esthajnalcsillagot,
lehettem csiger én, vagy éppen hogy óbor.

Miközben a lelke magasban bolyongott,
fényemet elfedték a felhőcafatok…
Kínomban sírtam, míg ő sírva mosolygott…
Itt fekszik egyedül… Teste vén és aszott.”

II
Hogyha majd kihörpint utolsó poharam,
azt kérdem keserűn: „Hol az új, a teli?
Esthajnalcsillagom, palackom odavan,
a sötét némaság szavaim mind elfedi.”
Hisz amíg éltem én, mindvégig néma voltam,
némává tett a félsz, hogy ki nem mondhatom,
mért ivott a pohár, amikor én kortyoltam,
s hogy éjjel mért vágytam esthajnalcsillagom.

Kiürült palackom, s te üres borospohár,
még egyszer, utószor így suttogok felétek:
Akit cserepekre tört szét s eldobott a halál,
agyő, halott testem, agyő, te sötét lélek!

Négysoros

Telihold altatótablettám, dormirál.
Aludni sajnos így sem tudok.
Megriaszt, álmomban hogy mi vár,
mert napközben éberen álmodok.

Végakaratomhoz

Folyton ködből ködbe –
a csoda így tör be,

hogy aztán  eltűnjön,
fényből fénybe dűljön.

Ám ez a pillanat,
ami  életet ad.

II.
Virrasztva ágyadon,
sorsodat álmodón,
aztán az ébrenlét:
mintha csak képzelnéd;

a jajból bajba jutsz,
végül az obulus,

amit majd kifizetsz,
a túlpartravitet.

Semmi semmibe dől…
Csak az ablakredőny,

– egy napra, évekre? –
marad leeresztve.

Tarló

Madárijesztő a tarlón.
Hát most vajon kit riaszt?
Csak a köd ömlik pazarlón,
elöntve az őszi gazt.

Nincsenek éhes madárkák,
földben a mag is pihen.
S a közelítő halált már
rettegi üres szivem.

Elhibázás

Kicsoda jön, ki majd megsebez,
várom őt–és–nem – kicsoda lesz?
A szívemen úgy ejt sebet,
elhozza végül végemet.

S ha így lesz, ahogyan véltem,
kiderül: mindig máshol éltem.
Most hevesen belevágok,
aki nekem túlnan ártott.

Élet

Kopogtatnak, ki lehet?
Poros göncben a szenes.

Legalább pár napon át
felfűtheted a szobád.

Álmoskönyved, nos, becsukd!
Mert már itt van – a hamus!

Varga Imre fordításai