Fried István – Kétnyelvűség, többkulturáltság Kelet-Közép-Európa irodalmaiban

Amennyiben a kelet-közép-európai régió (1-2) irodalmainak alakulástörténetét kísérjük végig, nem pusztán az irodalom fogalmának periódusról periódusra történő változásaival kell számolnunk, hanem – természetesen ettől nem függetlenül – a nemzet, a nép, valamint a meghatározott földrajzi, illetőleg állami-politikai területen általánossá váló/teendő irodalmi nyelv fogalmáéval is.

Avval a többtényezős folyamattal szükséges szembenéznünk, amely az esztétikának, ezen belül az irodalmi esztétikának, irodalomnak önállósulását segítette, igényelte, egyben olyan – a személyiség és egy tágabb közösség – önazonosságának kérdéseire keresett választ, mint a nemzethez tartozás kritériuma, a nyelv és a szubjektum kölcsönösségének problémája, majd a vegyes nyelvű területeken élők hovatartozásának megkülönböztető tulajdonsága. Egyfelől arról van szó, hogy az irodalom fokozatosan emancipálódik, azaz válik ki a tudomány, a tudomány(osság) köréből, lesz önjogán alkotóeleme egy közösség szintén regionális emancipációs törekvésének, másfelől a tudomány(ok)tól elválva, immár nem elsősorban a megtanulhatóság, az eruditio révén hangsúlyozódhat az irodalom szerepe egy nyelvi közösség önszerveződése folyamán, hanem éppen azáltal, hogy a megszólalás, a „mondottak” hogyanjának nő meg a jelentősége, szinte a „mit” mellé lép, lesz alapvető fontosságúvá a „nyelv”-re találás, az élet különféle területein érvényes, érthető és „korszerű” nyelv megalkotása. Az irodalom ugyancsak fokozatosan eltávolodik az eddig „rokon”-nak hitt tudományoktól, és megkezdi küzdelmét, hogy – legalábbis nyelvileg-retorikailag – magához integrálja mindazt, ami korábban inkább a tudományok s a vallási műfajok segítségével volt elmondható.

A másik tényező, amit számba kell vennünk, az anyanyelvi közösségek (ön)szerveződése. Olyan értelemben szólok erről, hogy felvetődik a kilépés a latinnyelvűségből, a latinnyelvűségre alapozó „iskolás klasszicizmus”-ból, antikvitás-felfogásból, és előtérbe kerül az anyanyelv érvényesítése, alkalmassá tétele arra, hogy a megosztott közösség megkülönböztető jegyévé váljon.3 Aligha mellőzhető, hogy Kelet-Közép-Európában a „nyelvi nacionalizmus” kezdő, alapozó periódusaként emlegeti a kutatás nagyjában-egészében a 18. század utolsó két évtizedével kezdődő időszakot. Ennek keretei között értékelődik át a nyelv „társadalmi” funkciója, pontosabban szólva, kap a nyelv olyan társadalmi funkciót, amelynek során a medialitásban játszott szerepe mellett intézményesedik: azaz reprezentánsa lesz az anyanyelvi közösség egységtörekvéseinek. Ez kissé leegyszerűsítve olyaténképpen fogalmazható meg, miszerint a nemzethez tartozás kritériumai átstrukturálódnak, a nemzet tagja az lesz/lehet, aki nyelvét beszéli. Ez részint a demokratizálódás irányába hat, hiszen egy többnyelvű országban a hierarchikus-társadalmi tagolódás helyébe fokozatosan – és hosszan elhúzódóan – a nyelvi tagolódás lép, részint antidemokratikus jelleget ölt, mivel az egyik kizárólagosságot egy másik váltja föl, az egyik kirekesztettséget a másik. És egy bizonyos nyelv domináns helyzetbe kerül, akár presztízsnyelvvé válhat (az ország, a földrajzi terület más nyelveinek rovására), s akár a központosító-hatalmi intézkedések, akár a nyelvek versenyét a maga javára eldönteni kívánó, eddig a nyelvi kizárólagosságról nem gondolkodó rétegek törekvései következtében felbomlik az az egyensúly, amit a kormányzati-tudományos stb. céloknak megfelelő latinitás biztosított. S történeti, a kultúra köréből származó, nyelvészeti és más érvek segítségével az egynyelvűség jut ideológiai megalapozáshoz, évszázadok többnyelvűsége lényegében törlésjel alá kerül. Mindez a 19. század nyelvharcainak eseménytörténetébe tartozik. A „minden nemzet a maga nyelvén lett tudóssá” – alapelv4 egyrészt leképezi a nyugati országok, államok nyelvi megoldását, „nyelvtörténetét”, másfelől az európaizálás igényén túl egy anya-nyelvi közösség létesítését célozza meg, körvonalazását annak, miként határolódik el egy anyanyelvi közösség a másiktól.

Párhuzamosan azzal, ahogy szekularizálódik a kultúra, lesz az irodalom és a nyelv olyan „tudás” hordozója, amely az egyetemes vallási élményektől eltérően a „közös” történelem, a hétköznapok érzelemvilága, az önmagát felszabadítani kívánó ember – valamint az önmagát felszabadítani kívánó nyelvi közösség – tanulságait foglalja be a költészet műfajai kínálta formákba, fölfedezvén mindazt, ami az antikvitásból hasznosítható, egyben az egyetemesség nyelvének, elsősorban a latinnak felváltását kezdeményezve egy (vagy több) vulgáris nyelvvel; akár helyivé adaptálván a „nemzetközi” vándormotívumokat, akár (szabad) fordításban interpretálva és meghatározott területekhez, hagyományokhoz kötve mindazt a történetet, legendát, példázatot stb. ám éppen úgy versformát, „költői képet” stb., amit irodalommá lehetett alakítani.

S minthogy szinte a 18. század végéig a nyelvi hovatartozás nemcsak a nemzetbe sorolódásnak nem volt elsőszámú kritériuma, éppen ezért a többnyelvű, vegyes lakosságú országokban – és Kelet-Közép-Európában,5 szorosabb értelemben a három „középkori” királyságban, Cseh- és Lengyelországban, Magyarországon, ideértve Horvátországot is, de ez mondható el a mai Szlovénia területéhez számító tartományokról – amellett, hogy előbb ún. „nyelvemlékek” révén, majd megszakításokkal jellemezhető irodalomtörténésekben, illetőleg bibliafordításokban színre lép az anyanyelvi irodalom, legalábbis rekonstruálhatóvá lesz egy későbbi „nemzeti” irodalomtörténeti felfogás szerint. Noha a kultúra jó darabig nem kapcsolódik csupán egyetlen nyelvhez, a királyi, majd főúri „udvarok” plurikulturalitása az utóbb sajátnak, illetőleg idegennek, „hazai”-nak, illetőleg máshonnan érkezőnek összeérését, átszövődését tanúsítja. Nemcsak a középkorban, hanem jórészt a kora újkorban, a reneszánszban és a barokkban, jórészt még a klasszicizmus térhódításakor is. Egyrészt a kétnyelvűség nem szorítkozik az anyanyelv és a latin együttes művelésére, másrészt a kétnyelvűség a több kultúra azonos intenzitású „átélésé”-ből, jelenlétéből fakadhat. Az utóbb nemzeti irodalomtörténeti vállalkozások a kulturális nemzetszemélyiséget a(z irodalom)történet távolabbi századaiba visszavetítve, azt feltételeztetik, hogy költők, tudósok, művészek választási kényszer előtt álltak, s el kellett dönteniök, melyik (anyanyelvi) kultúra, irodalom, tudomány részeseiként kívánnak munkálkodni. Jóllehet efféle kényszerről, társadalmi, „nemzeti” igényről még a 18. században sem igen tudunk. Éppen ellenkezőleg, kétnyelvű költők, tudósok, művészek, több kultúrára reagáló, több, szomszédos kultúra esemény-történetében résztvevő, azt alakító személyiségek „haza”- és „nemzet”-felfogásában éppen a plurikulturalitás játssza talán a legfontosabb szerepet. Az a tény, hogy az irodalmi művek nem pusztán egyetlen anyanyelvi hagyományt gondolnak tovább, hanem közvetítik annak a több- és/vagy vegyesnyelvűségnek az örökségét, amelyet maguk továbbformálnak, hogy különféle kultúrák reprezentánsai tovább differenciálják, mint egy kulturális régió (vagy szubrégió) önértésének és önértelmezésének (irodalmi, művészeti) megjelenési formáját, igazolni látszik, hogy az évszázados állami, politikai, kormányzati és evvel párhuzamosan kulturális együtt-élés olyan kulturális/irodalmi emlékezetben konstituálódott, amelyre még a 20–21. században is lehet(ett) hivatkozni, igaz, amelyet a nyelvi nacionalizmus képviselői igen erőteljesen támadtak, felejtésre akartak ítélni, és amely nem egy újabb értelmezés szerint – olykor nosztalgikus felhangtól kísérve, máskor hivatkozási alapul szolgálva, megint máskor filológiai elemzéseket előhíva – régióspecifikumként könyveltetik el. Félreértés ne essék: nem önmagában a többnyelvű birodalom, még csak nem is pusztán a vegyes nyelvű lakosság ténye eredményezi a kulturális szomszédságnak kelet-közép-európai változatait, hanem több tényező összejátszását érdemes számba venni, hogy a nemzeti irodalomtörténetek és művelődéstörténetek egyoldalúságai, sematizáló előadásmódjai ellenében az eddiginél nagyobb hatásfokkal érvelni tudjunk. Először is arra lehet fölhívni a figyelmet, hogy az irodalmi kapcsolatoknak, hatásoknak, kölcsönhatásoknak, párhuzamoknak olyan sűrű szövevénye tárul elénk, a különféle (kulturális) szövegeknek oly mértékű egymásba hatolása, oly mérvű átszíneződése, hogy még a 20. századi irodalmi alkotások egyikében-másikában sem nehéz ráismerni a közös kulturális hagyományra, akár az „idegen” nyelvű kifejezések, mondattöredékek beépülésekor, akár az idegenszerűségnek tetsző tükörszavak, tükörkifejezések jellemzést szolgáló felhasználásakor, akár a rejtett idézetek, célzások, utalások, az anyagi kultúrát megidéző leírások, olykor még a(z átvitt értelemben értendő) hanglejtést illetőleg is, nemegyszer váratlanul, sokszor „perdöntő” helyeken bukkan föl az együttélésből fakadó közös kulturalitás máig érő emléke. Az ún. „egyenlőtlen fejlődés” Kelet-Közép-Európában (sem) jelenti azt, hogy feltételezhető volna egy irodalom- és nyelvtörténet, irodalomtörténés „ideáltípusa”, amelytől az eltérés anomáliához vezetne, sem azt, hogy Kelet-Közép-Európa kultúrái, jóllehet a „nyugat-európai” modelltől – ha egyáltalában létezik – számottevő eltéréseket mutatnak, valamennyien ugyanazt az utat járták volna végig, a nyelvemlékektől a ma is beszélt köz- és irodalmi nyelvig, differenciált irodalomig. Noha tipizálni lehet mind a nyelvteremtéseket,6 mind a nyelvi nacionalizmus változatait, mindezekkel szemben a két- és többnyelvűség eseteit; meg lehet különböztetni, mely nyelvi és irodalmi kultúrák kapcsolódnak szorosabban egymáshoz, mint a többi, messze nem bizonyosan „nyelvrokonsági” alapon, még kevésbé bizonyosan a genetikus kontaktusok révén. A kétnyelvűség „jellege”, társadalmi/irodalmi gyakorisága nem kevésbé eltérő képet fest föl. Kiegészítésül megjegyzem, hogy még ott is kultúra-átszövődésekről adhatunk számot, ahol a közvetlen érintkezéshez közvetítés – a térségben lingua francaként használt nyelv – szükséges, ez Kelet-Közép-Európában többnyire a német nyelv (és irodalom, különös tekintettel – a névsor inkább jelzés, nem lesz teljes – Herder, Schiller, Wieland, Goethe, Heine, majd az expresszionisták befogadására, illetőleg a másodvonalbeli német nyelvű prózának az anyanyelvi irodalmakba való áthonosítására kerül sor, valamint kiemelten fontos Kotzebue színműveinek nemzetiesítése, mely mindenütt szinte azonos módszerrel történik); a német nyelv és irodalom többcentrumúsága révén integrálódik a kelet-közép-európai szöveguniverzumba, ott létrehozván saját variánsait, az alábbi tényezőktől függetlenül:

1. mely irodalmak, kultúrák között közvetít;
2. mely nyelvi kultúrákkal mely területen mutat kölcsönhatásokat;
3. a német nyelv és irodalom miképpen illeszkedik városi/kisvárosi intézményein keresztül a vele együtt élő lakosság nyelvi/nemzeti törekvéseihez?

Jóllehet közvetlenül vagy közvetve kapcsolódik az osztrák és a német nyelv és irodalom alakulási irányaihoz, nem feltétlenül tesz maradéktalanul eleget azok elvárási horizontjainak, és ritkán feledkezik meg arról a kulturális kontextusról, amelyet szolgál, amely közvetítési igényeinek eleget tesz. Ezen a helyen jegyzem meg, hogy a kelet-közép-európai német (nyelvű) irodalmak egyfelől a régióspecifikum reprezentánsaiként funkcionálnak, másfelől az egyes „nemzeti” irodalmak peremén helyezkednek el. Olyan értelemben, hogy a 19. század kezdetétől a regionális kultúrában addig betöltött szerepre kérdeznek rá, s mind jobban vannak kitéve részint önkéntes, részint erőszakos asszimilációs törekvéseknek. Ezzel párhuzamosan nem pusztán a „helyi”, a szorosabb értelemben vett földrajzi közelségből következik a régiónkra jellemző kétnyelvűség. Az ország/nemzet kontextusában tet-szik föl a centrum és a periféria kapcsolata, egyúttal a 18–19. század fordulójától az addigiaktól eltérő módon, hangsúlyosabban, irodalmi művekben motivikus tényezővé lesz, s e kapcsolat különleges rétegzettsége egyre újabb formáit alakítja ki a két- és többnyelvűség, valamint a többkulturáltság jelentéslehetőségeinek. Ugyanis a tudatos részvétel két (ritkán három) irodalomban kerül az előtérbe, szemben a korábbi századok hasonló jelenségeivel, amikor a régió vegyesnyelvűsége, e vegyesnyelvűség mögött munkáló többkulturáltság az irodalomban adekvát formára, kifejezési lehetőségre lelt az irodalomban. A kicsengő 18. század periódusában lesz egyértelművé a centrum és a periféria között létező kulturális különbözőség, valamint olyan ellentétpárok fogalmazódnak meg, mint a rend és a káosz, a civilizáltság és a civilizáció előttiség, a szervezettség és a szervezetlenség, az organikusság meg a spontaneitás, a (nagy)városi, netán fővárosi létezés meg a távoli/természeti létezés, a kifinomult nyelviség meg a nemegyszer a tájnyelvből alig kiemelkedett nyelv, olykor a nyomtatott, írásbeli kultúra meg a szóbeliség és így tovább. Ennek tudatában változás történik: a kétnyelvűség lényegévé nem a közvetítő szerep válik, hanem – olykor mindkét nyelven, olykor egy nyelven – a részvétel mindkét kultú-rában. Ennek akár irodalmi formájául a dokumentálás, a híradás, a tudósítás adódik, a tematikailag és nemegyszer a műfaji alakzatokat tekintve a „földrajzi” értelemben vett „hazai”-nak elbeszélése a nem hazai közösségnek, más esetben egyetlen mű két változatban elkészítése, különös tekintettel a befogadói elvárások és reakciók eltéréseire. Ilyen módon a kétnyelvűség funkciója még inkább differenciálódott, a központoktól távolabbi területeken részint hagyományozódott az együttélésből, a hétköznapok „kulturális” cseréjéből származtatható „nyelvköziség”, amelynek termé-szetes velejárója nem pusztán a dialektusokban sokkal gyakrabban előforduló jövevényszavak integrálódása, hanem a szokások, a rítusok, a nyelvi fordulatok szinte spontán átvétele, amelyre a folklór különféle részterületei gazdag anyagot szolgáltatnak. A perifériából a városokba, a főváros(ok)ba utazó, ott esetleg elhelyezkedő, netán írói-újságírói tevékenységet folytató alkotók nemigen felejtik el, hogy „elődeik” vállalták a közvetítést, olykor földrajzilag/nyelvileg szűkebb területen, de a maguk irodalmi/kulturális hagyományai felől lépnek ki az irodalom „nagy”-világába, szuverén módon értelmezik át ennek a „nagy”-világnak a hagyományait, szembesítvén sajátjaikkal, ragaszkodván ahhoz a kétnyelvűséghez, amely egyben jelzés: nem két kultúra között állnak, hanem két kultúrában, többé-kevésbé azonos biztonsággal. Nem állítom, hogy rendkívüli esetekkel, nemegyszer a nyelvváltás problémájával ne találkoznánk. Még a 19. században sem ritkaság, hogy az iskolai, (egé-szen) ifjúkori kísérletezés egy másik nyelvvel viszonylag hamar véget ér, és szinte megkönnyebbülésnek hat a visszatérés az anyanyelvbe, mindazonáltal ebből a kísérletből megőrződik mindaz a poétikai tanulság, amely az anyanyelvi verselésben hasznosul, de megőrződik a másik irodalom bensőséges ismerete, amely aztán intenzív műfordítói gyakorlathoz vezet. Ilyen módon két irodalom ismeretével, ez irodalmak kulturális hátterének tudásával fölszerelkezve nem a saját és idegen találkozása/találkoztatása jegyében készül a fordítás, hanem a két kultúra szinte együttes meg-szólaltatásának igényével, lehetőségeire rávilágításával, a kultúraköziség demonstrálásával. A kétnyelvűség össztársadalmi presztízse fokozatosan gyengül a 19. század folyamán, az egynyelvűség célként fogalmazódik meg, a nyelvi nacionalizmus a központosított államnak szolgáltat érveket, az anyanyelvi közösségek – többé-kevésbé hasonló érvrendszerrel – autonómiára törekednek. Miközben a hangsúlyozottan nemzetivé váló irodalmak reprezentánsai nem adják föl az európai irodalmakkal a kapcsolattartást, nem változott az európai irodalmakkal való terminológiai egyezés akarása, jóllehet a kelet-közép-európai irodalmak különútjának elismertetése mindvégig programja maradt az irodalmukat nem anyanyelven népszerűsíteni vágyó értekezőknek. Az viszont nem tagadható, hogy míg ezek az értekezők angolul, franciául és a legtöbb esetben németül könyveket, antológiákat, tanulmányokat tettek közzé, addig a kelet-közép-európai irodalmak tudása egymásról bizonyos mértékben megmaradt, a kétnyelvű közvetítőknek köszönhetően. Még abban az időben is, mikor Kelet-Közép-Európában az anyanyelvi közösségek elitje kikívánkozott az államközösségekből, nemigen emlegette a kultúraköziséggel jellemezhető közös hagyományt; s az irodalmi művekben érvényesült az egymás ellen irányzott tendencia, leplezvén az irányzati hasonlóságot, a jórészt közös forrásokat (közös történelmet, a többnyelvűség örökségét, valamint a nem kevésbé közös érdeklődést); hogy aztán a történelmi tapasztalatok nyomán a kutatás megkezdje az emlékezet archívumába záródott kulturális hagyományok közösségének feltárását.

A kelet-közép-európai régió politikai és részben gazdasági történetében – a meghirdetett küzdelem az ún. „hazai” piacok birtoklásáért, a gazdasági egymásra utaltság föl nem ismerése, az összefogás helyett az egyéninek vélt utak keresése stb. – valójában a rivalizálás, az egymás ellenében megélt történelem képzetét népszerűsítették, antinómiákra és kizárólagossági tényezőkre egyszerűsítvén le a nemzeti (?) eszme történetét, mindig egy másikkal szemben meghatározván az ún. nemzeti sajátosságokat, sztereotípiákkal helyettesítvén a történelem formálta nemzetszemélyiségek sok évszázados történéseinek elemzését. Ilyen módon mind a történelem-szemlélet, mind az irodalom/művészettörténet jó darabig mellőzte az összehasonlító irodalomtudomány szempontjai szerint munkálkodó módszertani ajánlásokat, illetőleg amennyiben alkalmazta, nemegyszer messianisztikus, civilizatórikus küldetésről tanúskodó gondolatok beiktatásával torzította. Kialakított olyan ellentétpárokat, mint demokratikus–arisztokratikus, renegát–hazafias, hegyvidéki–síkvidéki, elnyomó–elnyomott, európai–barbár ázsiai és így tovább. Nem csupán a többnyelvűséggel, a plurikulturalitással meghatározható régebbi korszakok kisajátítására került sor, önkényes beépítésére a nemzeti irodalom- és művelődéstörténetekbe, hanem egy nemzetietlen kor tételezésére; ilyen esetben még a művészeti teljesítmények (építészet, zene, festészet) is áldozatul estek annak a gondolkodásnak, amely a följebb emlegetett ellentétpárokkal határozta meg az elfogadható és elutasítandó mentalitásokat. Természetszerűleg a kétnyelvűség, a diglosszia kutatása, éppen úgy az areális nyelvészeté, nem kerülhetett sem a kutatás központjába, sem a (társadalmi) gondolkodás homlokterébe, jóllehet esélyként, alternatívaként már a 19. században körvonalazódott. Ugyanis annak elismerése, hogy egy irodalmi/művészeti teljesítmény nem feltétlenül pusztán egyetlen „nemzeti” irodalom-, illetve művé-szettörténetbe sorolható, hiszen a teljesítmények nem egyetlen hagyomány részesei, és maguk sem egyetlen hagyomány át(felül)újra-„írását” végzik. Sem nyelvileg (ritkábban), sem tematikailag, sem műfajilag. S amennyiben párhuzamosságokat keresünk, tárunk föl, akkor a hasonlóságok és eltérések nem feltétlenül az anyanyelvi irodalom/művészet önazonosságot hirdető részlegességéből értelmezhetők, hanem – a legtöbb esetben – egy feltételezett régióspecifikum felé mutatnak, annak esetleges módosításán munkálkodnak. S ha a művek „eszmeiségük” révén, a 18. század végétől kezdve, a 19. és 20. századon áthúzódva, az antagonizmusokat igyekeznek megfogalmazni, ezzel egyben a lineárisra színezett, teleologikus fejlődésvonalat rajzolják föl, amely – mondjuk – az anacionálistól a nacionálisig vezet, s ebben a nacionálisban, írhatnók úgy is, egynyelvűben vélik a fejlődés „értelmét” fölfedezni. Olyan terminológiát érvényesítenek, amely egyfelől az átadás–befogadás folyamatát egyszerűsíti le az ún. – rossz emlékű – „kultúrlejtő” fogalmának kidolgozásával, másfelől a pozitivista imagológia nem kevésbé sematizáló elképzelései szerint mutatják be a saját magasabb- és az idegen alacsonyabbrendűségét, idegenen a nem hazait, nem anyanyelvit értve, a sajátba befogadva mindazt a kulturális teljesítményt, amely a történelem folyamán több ízben változó országhatárok között lét-rejött. Érzékelhető zavar támadt ilyen esetben a kétnyelvű szerzők értelmezésekor, az eltagadástól életművek bizonyos területeinek kizárásáig terjed a történé-szi elgondolás.

A kultúratudományi fordulattal összefüggésben erősödött föl a regionális kutatások korszerűsödése, amelynek egészen közvetlen előzménye az összehasonlító irodalomtudományban már az 1970-es, 1980-as esztendőkben egyre markánsabb alakhoz jutó és az irodalomközi folyamatokra kérdező elemzési irány térhódítása. Előbb a nemzeti/anyanyelvi és a világirodalom között elterülő mezőn kísérelték meg a kutatók meghatározni az irodalmi/kulturális régiók feltételezhetőségének kritériumait, illetőleg azokat a tipológiai analógiákat, amelyek értelmezése, föltárása ösztönözheti részint a transznacionális kutatásokat, részint az irodalomközi folyamatok lehetséges változatait.7 Ezzel párhuzamosan a nemzeti irodalomtörténetek is érzékelhetően egyre nagyobb súlyt vetettek egy irodalom, szerző tágabb szövegkontextusának bemutatására. Aligha tagadható, hogy kölcsönös előítéletek gátolták a kutatást, a történelmi tapasztalatok közül élénken éltek tovább, amelyek a regionális szintézisre törekvésben egy-egy nemzeti tudomány önigazolását, hatalmi beszédét érezték föltámadni. Csakhogy – az Európai Unió történetével, valamint az egykor elképzelt szellemi Közép-Európa visszaperlésével párhuzamosan – szakítás történt a sematizáló felfogásokkal, amelyek a „gyarmati helyzet”, a „fél-feudális terület”, a „népek börtöne” (inkább jelszó, hívószó, mint rétegzett fogalom) ürügyén utasítottak el meghatározott régió-megnevezéseket és -tartalmakat, és az egykori soknemzetiségű birodalmak alaposabb és méltányosabb értelmezésével nem azok rehabilitására, „fölmentésére” törekedtek, hanem nemegyszer azokat az eljátszott-elmulasztott lehetőségeket – például föderációs terveket – gondoltatták újra, amelyek „nemzeti”-vel érintkező tendenciájuk ellenére alternatívát jelentettek a centralizációs politikával szemben, valamint a régióképződés feltételeit és a hétköznapi élet történelmében megvalósuló, arra épülő irodalmi/kulturális vonatkozási rend-szerét igyekeztek körülírni. Így kapott a szellemi Kelet-Közép-Európa8 egyre több igazolást az Osztrák–Magyar Monarchia szellemi és anyagi kultúrájának kutatóitól (nemcsak a térségből származó kutatóktól!), így lett a különféle elnevezéseken emlegetett, általam Kelet-Közép-Európának nevezett régió és több szubrégiója (például az Alpok–Adria régió)9 a kutatások tárgya; ekképpen szerveződtek olyan könyvsorozatok, amelyek révén a többnyelvű városok, vidékek különféle nyelvű és hovatartozású szerzőktől vett szemelvényekkel tanúskodtak egy egykor létező, hatékony, termékeny plurikulturalitás mellett. Ami kitetszett (például), hogy az egyes városnevek hivatalossá tétele egyfelől nyelvi konkurenciaharcba torkollott, az esetek többségében azonban másfelől éppen a névadás sokfélesége hirdette a lakosság tarkaságát, a nyelveknek nem bizonyosan harcát, hanem egymásmellettiségét.10 Ugyancsak a városok intézményei, épületei, a városkép, az elkülönülő, egymással mégis természetes kapcsolatban álló „fertályok” építészet- és tágabb értelemben vett művelődéstörténeti feltárása során derült fény, hogy az egyoldalú centrum–periféria viszony rögzítése messze nem azonos azzal a kölcsönhatással is csupán nagyjában-egészében jellemezhető helyzettel, amely a soknemzetiségű, soknyelvű régiók behatóbb és megbízhatóbb ismeretéhez szolgáltathat adalékokat. A centrum a maga vonzáskörében tartja vagy igyekszik tartani a perifériát, amelynek ellenállása sem becsülhető le, ugyanakkor a periféria létezése, a perifériáról származók tevékenykedése megjelenik a régió centrumaiban. A fokozatosan alakuló társadalmi, gazdasági elitek részint abban mutatkoznak érdekelteknek, hogy a régió többcent-rumú legyen (politikai szempontból ez a nemzeti elitek igénye is), az azonban kitetszhet, hogy még akkor sem leképződései az alrégió „centrumai”-nak, hogyha a városrendezés mintául a régió centrumát tartja szem előtt, nem utolsósorban az emlékezet helyeinek különfélesége révén. Részint az gondolható el, hogy a két- és többnyelvűség éppen a centrum(ok) és periféria (perifériák) összeszövődöttsége által nem múló jelensége, átmeneti helyzete a régiónak, hanem lényege, s a kétnyelvűség meg a plurikulturalitás nem pusztán a művészet, az irodalom segítségével kap alakot, hanem beleépül a nyelvhasználatba, az anyagi kultúrába stb.

Fölvethető a kérdés: minthogy Európa nyugati felén sem ritka sem a kétnyel-vűség, sem a nyelvváltás, mi volna tehát Kelet-Közép-Európa hozadéka e téren? E dolgozat keretein belül egy ilyen egybevetés aligha végezhető el. S az sem mellőzhető, hogy Európa maga is a régiók Európája. Ehelyütt csupán részint – a kulturális nemzet lehetőségét tagadva – a nemzeti államok korábbi kialakulását említeném, a centralizáció szintén előbb valósult meg, az egynyelvűségről nem is szólva. Azonban legújabb korunk migrációs mozgalmai, a vendégmunkások „nyugati” jelenléte újabb kérdéseket vet föl. Itt azonban zárom ezt a dolgozatot, egyben a kérdés lezárhatatlanságát sugallva. Kelet-Közép-Európa a sokszínűség elfogadásával küszködik, újabban egy sommásan tekintett Nyugat-Európa is. A kétnyel-vűség, a plurikulturalitás kutatása segíthet a méltányosabb magatartás kialakításában.

JEGYZETEK

1 Korábbi dolgozataimban a kétnyelvűség és a kettős irodalmiság kérdéseit esettanulmányokban elemeztem; Zweisprachigkeit und Biliterarität. Studia Slavica Ac. Sc. Hung 1993, 41–48.; Mehsprachigkeit und Kulturbeziehungen in Ostmitteleuropa des 18. und. 19. Jahrhunderts. Ungarn-Jahrbuch 1996, 97–109.
2 Vö. erről a legújabban: V kleštích dějin. Střední Evropa jako pojem a problém. Ed. Trávniček, Jiří. Brno, 2009.
3 Vö. tőlem: Die Frage der Sprache und deren Erneuerung in den Literaturen Mittel- und Osteuropas. Neohelicon, 1998, 373–400.
4 Ebben a megfogalmazásban a felvilágosodott testőríró, Bessenyei György Magyarság című értekezésében bukkan fel. H. n., 1778.
5 Niederhauser Emil: The rise of nationality in Eastern Europe. Budapest, 1982; Uő: A nemzeti meg-újulási mozgalmak Kelet-Európában. Budapest, 1985; Uő: A történetírás története Kelet-Európában. Budapest, 1985. Vö. még: Arató Endre: Kelet-Európa története a 19. század első felében. Budapest, 1971.
6 Becker, Henrik: Zwei Sprachanschlüsse. Leipzig–Berlin, 1948.; Pražák, Richard: Zur Typologie der tschecheschen und slowakischen neologischen Bewegung im Vergleich bei den Magyaren und Rumänen. In Aufklärung und Nationen im Osten Europas. Hrsg. Sziklay, László. Budapest, 1983, 373–395.; Auty, Róbert: Spracherneuerung und Sprachschöpfung im Donauraum 1780–1850. Österreichische Osthefte, 1961, 363–371.
7 Ďurišin, Dionýz: Dialógy a reflexie: o medziliterárnosti. Bratislava, 1987; Uő (red.): Osobitné medziliterárne spoločenstva I–V. Bratislava, 1986–1992. Vö. tőlem: Charakter des interliterarischen Prozesses. Studia Slavica Ac.Sc. Hung., 1994, 291–296.
8 Vö. erről legújabb könyvem: Egy irodalmi régió ábrándja és kutatása. Budapest, 2010. Vö. még tőlem: Ostmitteleuropäische Studien. Szeged 1994; East-Central European Literary Studies, Szeged, 1997.
9 Identität und Nachbarschaft. Die Vielfalt de Alpen-Adria Länder. Hrsg. Prisching, Manfred. Wien–Köln–Graz, 1994; Literarische Polyphonie. Übersetzung und Mehsprachigkeit in der Literatur. Hrsg. Strutz, Johann und Zima, Peter V., Tübingen, 1996; Zima, Peter V.: Komparatistik. Einführung in die Vergleichende Literaturwissenschaft. Unter Mitwirkung von Johann Strutz. Tübingen, 1992, 294–331. Vö. még: Krakau. Dialiog mit der Tradition. Hrsg. Brix, Emil und Baran, Zbigniew. Wien, 1991; Wien als Magnet? Schriftsteller aus Ost-, Ostmittel- und Südost-europa über die Stadt. Hrsg. Marinelli, Gertraud – König, Nina Pavlova. Wien, 1996.
10 Külön érdemes említeni az Alois Woldan által összeállított Lemberg-kötetet, melynek utószava elméletileg összegzi a régióvárosok multikulturalitása kutatásának szempontjait (Klagenfurt–Celovec, 2008).