Szalay Zoltán – Nem véletlen találkozások / N. Tóth Anikó A varietas öröme című kötetéről

„Manapság ez már nem így működik. Tegnap voltunk Érsekújvárban, a városi tévé csinált velem interjút, az orrom alá dugta a mikrofont, azzal, mondjam el, hogy volt, mikor nyolcéves koromban kimentem Argentínába. Én aztán beszéltem fél órát, anélkül, hogy további kérdést feltett volna.

Egyszerűen nem készült fel” (39.). Pablo Urbányi dohog így N. Tóth Anikónak a média befolyását, minőségét firtató kérdésére reagálva, egy általános jelenséget vázolva fel, az elbulvárosodás, a fel-színesség térhódítását. Az interjúalany szavaival egyúttal megjelöli, mit vár el a jó kérdezőtől: odafigyelést, felkészültséget, jó irányítást. A kérdező tudja meglepni a kérdezettet, tudjon rámutatni olyan lényegekre saját magáról, ami akár a kérdezett számára is az újdonság erejével hathat, tehetjük hozzá. Ilyesmik lehetnek egy ideális interjúkötetre szabott alapkövetelmények. N. Tóth Anikó A varietas öröme című interjúkötete ebből a szempontból jól felépített interjúkból tevődik össze. Ami azonban mindennél jobban jellemzi, az a címbe is kiemelt öröm: afféle bónuszinterjúkat olvasunk, semmi túlzott szakmázás, semmi görcsös fellengzés: a hangnem, általában mindkét oldalon, oldott, kötetlen, közvetlen.
N. Tóth Anikót a fülszöveg prózaíróként jelöli meg, az ugyanott olvasható bib-liográfiája azonban jelzi, valójában egy sok műfajú, szerteágazó figyelmű szerzőről van szó, aki gyermekirodalomban, „komoly” prózában és elméleti írásokban egyaránt próbára tette már magát, s ezekhez csatlakozik most az új könyv, amelyet – ha létezne ilyen – a „magas zsurnalisztika” kategóriájába sorolhatnánk. A kérdező tehát komoly tapasztalatokkal felvértezve faggatja az írókat, szerzőtársait – külön érdeme azonban, hogy nem él vissza saját szerzői mivoltával. (Egyetlen helyen, a Závada Pállal készített interjúban említi egyik saját novelláját, de szervesen illeszkedve a beszélgetésbe.) Mindenesetre, hogy belülről ismeri beszélgetőtársai gondjait és örömeit, láthatóan gördülékenyebbé teszi a beszélgetéseket.

N. Tóth Anikó egy különösen színes és izgalmas „minikánont” tár elénk, amelynek vannak bizonyos sarokpontjai, de ugyanakkor kifejezetten szerteágazó. Az Ipolyság-vonallal indul a történet: az elsőkötetes Hunčík Péter egy zavarba ejtően pozitív hangvételű beszélgetésben nem csak a Határeset című regény keletkezéséről mesél (bármennyiszer is halljuk/olvassuk ezt a történetet, mindig kapunk valami új elemet, Hunčík a regény születéséből is irodalmat csinál – rendkívül izgalmas fejtegetést olvashatunk például a könyv címéről, amely nem csupán valamiféle történelmi-geopolitikai eredetű költői kép, hanem valójában egy elmegyógyászati kifejezésre, az ún. borderline syndrome-ra utal, a normális és abnormális közötti ingadozásra), hanem például arról is, hogyan hívta fel egyszer Kurt Vonnegutot vagy milyen öngyilkossági módszerekről szoktak Bohumil Hraballal csevegni. Az Ipolyság-téma a magyar–argentin–kanadai prózaíróval, Pablo Urbányival folytatódik, aki a kisebbségi/emigránsi lét egy teljesen más aspektusával szembesít bennünket. Urbányi, a Silver című „majomregény” vagy a Naplemente szimptóma című „eutanáziaregény” szerzője a gyökeres ellentéte Hunčíknak éles társadalomkritikájával, keserűségével: „manapság az irodalom egy kicsit szétfolyik” (47.) – jegyzi meg. Finom továbbszövése a „minikánonnak” egy másik kisebbségiség képviselője, Závada Pál besorolása – N. Tóth Anikó mintha kissé „óvatosabb” lenne itt, több a sablonkérdés, ezek azonban talán valamennyire elkerülhetetlenek (kik a mesterei, mik a teljesületlen írói vágyai, mit jelentenek a díjak). A beszélgetés azonban Závadával is érint különösen izgalmas területeket, hogy csak egyet említsünk: a női írás helyzete a magyar irodalomban a Milota keletkezése idején és ma.

A Németh Zoltánnal készült interjú némileg megbontja az eddigi sort: itt inkább a szakmaiság felé terelődik a beszéd, ám az örök provokátor Németh Zoltán – portréfotója hátterében jellemzően Virginie Despentes Dugj meg! című kötete a könyvespolcon – igazán szórakoztatóan beszél a kritikaírás műhelytitkairól is. Meg-ismerhetjük a Penge című kritikai rovat indulásának történetét, beavatást nyerünk a helyenként kifejezetten humoros – máskor kiábrándító – kritikus–szerző konfliktusokba. Németh Zoltán kifejti, szerinte aligha lehet jó költő, aki nem foglalkozik az elméleti háttérrel, s bár hozzá is közelebb áll a vers, a tanulmányok, N. Tóth Anikó szavaival, „kiegészítő terepmunkák”. Érdekes, ahogy Németh saját, egyetemi jegyzetként megjelent irodalomtörténetét hasonlítja össze Grendel Lajos, az interjú ké-szültekor kötetben még nem olvasható irodalomtörténetével, amelyről később, épp Németh tollából, kifejezetten éles kritika jelent meg a Kalligram folyóiratban (Németh Zoltán: Irodalomtörténet a határon. Kalligram, 2011. 3. szám).

A Németh Zoltánéval nagyon is rokon szemléletmód jelenik meg a Polgár Anikóval készített, kissé körülményeskedő című (A mitikus monumentalitás ironikus mintázatai) interjúban. Polgár Anikó mondataiból elsősorban következetes szigor érződik, egy átfogó kritikai látásmód kifejeződéseként: nem kertel, amikor irodalmi debütálásáról nyilatkozik a Kapufa a Parnasszuson című antológiában: „A Kapufa a Parnasszuson című antológia egy teljes melléfogás, elsősorban a szerkesztő elvei és a kiadó hozzáállása miatt, és sajnálatos, hogy ezt az irodalmi sülylyesztőben eltemetésre váró könyvet még azóta is emlegetik, sőt van, ahol tanítják is (ez különösen felháborít!)” (139.). Hasonlóképpen nyilatkozik a Szőrös Kő című lapról („Nincsenek jó emlékeim a Szőrös Kőről, és nem szeretek ezen nosztalgiázni” – 140.), de nem fukarkodik a kritikával saját első, Madách-nívódíjas verseskötete kapcsán sem („…az első verseskötetem azonban szerkezetileg nagyon heterogénre sikerült” – 141.). Izgalmas adalékokat kapunk Polgár Anikó legutóbbi verseskötet, a Régésznő körömcipőben forrásairól, a hús-vér régésznőktől Szent Hildegárdig. A személyes mélységekbe azonban a Polgár Anikó-interjú nem merül alá. Annál inkább a következő beszélgetés, a Nem véletlen találkozások a szövegtengerben című, Péterfy Gergellyel. Péterfy a kevésbé gyakran emlegetett kortárs prózaírók közé tartozik, bár egyes regényei, kivált az utolsó, a Halál Budán című, kiváló kritikai és olvasói visszhanggal találkoztak; az interjúban kifejezetten sziporkázik, kétségkívül a legkitárulkozóbb a kötetben megszólaltatott szerzők közül. Családi hagyományok és bensőséges emlékek kerülnek szóba – ami nyilván elke-rülhetetlen egy irodalmi nagyságokkal „terhelt” család esetében. A beszélgetés azonban ezúttal is az életmű mentén bonyolódik, a kérdező kézben tartja a fonalat, de sokat nem kell hozzátennie Péterfy Gergely meséihez. Érdemes idézni például, amit Péterfy térkép és dramaturgia viszonyáról mond: „Ha dramaturgiailag sikerül érzelmileg megtekerni az olvasót, az kicsit mágia, tehát egy kicsit a kezedben van, vagy uralmad lett felette. Mert én mit szeretek? Én azt szeretem, ha a térképen keresztül meglátom a tájat, itt van a folyó, itt vannak a hegyek, itt lesznek a települések, na akkor hol lesznek a régi várak? Itt lesznek. Akkor hol lehet a római város, az biztos ezen a ponton volt stb. Az absztrakció mögött meg a jelek mögött ki tudod tapintani, fel tudod támasztani, fel tudod építeni az érzéki világot” (196.).
A kötetet egy Lovas Ildikóval készült beszélgetés zárja (A kis kavics című regénye 2011-ben Rotary-díjat kapott!), Legyen bennünk egy nagy adag könnyedség címmel – ebből az is kiderül többek között, mért nem könnyű könnyedséggel vi-szonyulni olyan dolgokhoz, mint a szépíró „felelőssége”: „Tehát azt gondolom, hogy az a minimális dolog, hogy amit a világban vagy a gondolatainkban a nemzetekről, a történelemről vagy a háborúkról való gondolkodásunkban egy kicsit helyre tehetünk vagy árnyalhatunk legalább, ha erre van módunk, akkor azt meg kell tenni” (221.).
N. Tóth Anikó kötete példásan árnyalja a képet ismert íróinkról, a varietas öröme minket is magával ragad. Az egyik, Hornyik Miklóstól származó mottó a kérdező „szenvedélyes elfogultságának” veszélyéről szól; a szenvedélyes elfogultság kimutatható N. Tóth Anikó esetében is, ennek a kötetnek azonban, lévén szó valóban „szubjektív (portré)mozaikról”, nem válik kárára.

(N. Tóth Anikó: A varietas öröme. Beszélgetések írókkal. Kalligram,
Pozsony, 2011)