Vilcsek Béla – Az éber álomtól a megtestesült szóig

Varga Imre költészete és fogadtatása
A 2011-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Varga Imre eddigi költői életművét öszszegező kötet, Mielőtt kimondaná címmel. Zavarba ejtő könyv. Több szempontból is az. Zavarba ejtően sok kérdést vet fel, s zavarba ejtően sok kérdésre várja az olvasói és az értelmezői választ.

Először is a terjedelmével ejt zavarba. Már pozsonyi bemutatásakor az ajánló, Tóth László sem tehet mást, mint hogy a kötet szerzőjével közös pályakezdésük személyes emlékeinek megidézését követően, azonnal a könyv meglepően vaskos voltát említi. „Itt van tehát – mondja a pályatárs-jóbarát – ez a már puszta látványával is tiszteletet parancsoló könyvtárgy, ez a szemre tekintélyes mű, melytől azt kell megkérdeznünk, hogy a benne foglaltatott, egyberostált (verses) életmű (életmű-rész), közel négy és fél évtized termése – is ugyanolyan tiszteletet parancsol-e, ugyanolyan tekintélyes-e, mint maga a könyv. Persze, ezt a kérdést megválaszolni nem az én feladatom – a fentiekben jelzett elfogultságom okán sem –, annak viszont már el lehetne töprengeni az okain, hogy e kérdés miért nem döntődött el eddig.” S itt máris, a terjedelmen messze túlmutató, olyan alapvető kérdéseknél tartunk, mint amilyeneket a kötet ajánlója is kénytelen felvetni. „Hiszen – így folytatja – látjuk ebből a vonzó monstrumból is, költőnk – verspub-likációival, versköteteivel – közel fél évszázada folyamatosan jelen van a kortárs magyar költészetben, s azt is: pályája szakadatlanul felfelé ível, még akkor is, ha folyamatosan befelé tart, még ha – főleg az utóbbi egy-két évtizedben – recepciója, ismertsége s elismertsége nem is dokumentálja ezt. A Mielőtt kimondaná azonban felébreszti bennem a reményt, hogy költőnk – verses életműve érvényességéhez méltó – végérvényes észrevételezése akár már e súlyos könyve kapcsán is megtörténhet.” A kötet ajánlója nyilván ezekre a kérdésekre sem adhat végső válaszokat, a következtetéseit vagy feltételezéseit mindenesetre megfogalmazhatja. „Hiszen – állítja befejezésül – annyit kétségtelenül bizonyít már így, első átfutásra is »egyberos-tált verseinek« ez a gazdag gyűjteménye, hogy a kánonon, kánonokon kívül is léteznek kanonikus művek, s nem mindig az a kétségbevonhatatlan érték, amiről sokat beszélnek, s jelentékeny költők nemcsak azok között kereshetők, akik sokat beszélnek magukról és a verseikről. Varga Imre ugyanis a verseiben, költőként kitárulkozó, s nem magánszemélyként, nem alkata szerint az.” Fontos kérdések és állítások ezek. A Varga Imre könyvét és költészetét érintő legfontosabbak talán. Nem véletlen, hogy olyasvalaki fogalmazza meg őket, aki a költőt és költészetét a legközelebbről ismerheti.

A kiadó a könyv kolofonjában egyébként maga is fontosnak tartja, hogy oldalszámra pontosan megadja a könyv terjedelmét: „Első kiadás. Oldalszám 912.” Gondoljuk csak meg! Kilencszáztizenkét, nem is kisméretű oldalon, mint az alcím jelzi: „Versek 1968–2010”! Manapság? A versolvasás és a verseskönyvkiadás a pályának időszakában? Amikor egy néhányszor tízoldalas versesfüzet alig néhány száz példányos megjelentetéséhez is különleges kiadói fortélyok és különféle alapítványi támogatások szükségeltetnek? S amikor a kiadó is tisztában van azzal, hogy ez a közel ezer oldal még így is csak a szerzőnek, mint hallottuk, csupán egyberostált verseit tartalmazza, s mint ilyen, az az egyszerű válogatásnál ugyan lényegesen több, az összegyűjtött vagy minden versénél azonban szükségképpen kevesebb? A kérdések azután a szerző költészetével és kötetével kapcsolatosan tovább sorakoztathatóak. Hogyan lehet egyáltalán, alig több mint négy évtized alatt, ilyen terjedelmű életművet fölhalmozni és „egyberostálni”? Mi adhat(ott) kellő hitet, erőt, elszánást a költőnek ahhoz, hogy minden különösebb visszhang vagy visszajelzés nélkül, évtizedeken át kitartóan és következetesen a maga sajátos lírai világának megformálásán munkálkodjék? Mi adott, mi adhatott hitet, erőt, elszánást például annak tudomásulvételéhez, hogy első kötete (Crusoe-szaltók, 1975) nemzedéktársai közül talán utolsóként jelenhetett csak meg, a hivatalosság folyamatosan a nonkonformizmus és kozmopolitizmus, az érthetetlenség és a hipermodern avantgardizmus vádjával illette őt, külföldi ösztöndíját lehetetlenné tette, magánéletét feldúlta, szerkesztői állásából felfüggesztette, majd 1982 januárjában az ország elhagyására kényszerítette, hontalanná tette? Varga Imre alapvetően rejtőzködő költő, s nagy valószínűséggel rejtőzködő személyiség is. Láthatóan ódzkodik attól, hogy magánsérelmeit közvetlenül verseibe emelje. Annál sokkal mélyebb lehet benne a keserűség, s annál sokkal többre becsüli a verset. A hontalanság érzésének konkrét megéléséről a csaknem ezer oldalon is mindössze egyetlenegy versben számol be. Az a címe: Levél barátomnak 1982. augusztus 18-án. Ilyen megrázóan szikár sorok olvashatók benne: „Most szerda van dél / és én már másfél órája hontalan vagyok / nem jó ez ilyen melegben vihogok hontalan… / hontalanságom első éjszakája forgalom / zajával erezett elképzelem az ablakba / nézek s ugyanaz vagyok mögötte aki tegnap még de / látom eltorzul az arc mint egyik nyelvből másikba / áttáncoló csujjogató csapat sötétbe olvad / várom jöjjön hontalanságom első éjszakája / ugyan-olyan siváran mint a többi s talán / ugyanolyan magányosan is…” S akkor, ezeket a sorokat olvasva, végezetül fel kell tenni azt a kérdést is: vajon miből merített hitet, erőt és elszánást ez a folytonosan magát emésztő, rejtőzködő személyiség ahhoz, hogy magyarországi áttelepülését követően se a mártír vagy az üldözött szerepét válassza, ne az őt ért sérelmek miatt a sebeit nyalogassa vagy az itteni irodalmi vagy politikai berkek zajos és tünékeny elismerését keresse, hanem tinnyei magányába vonuljon, s továbbra is mindenekelőtt költői életműve építésén fáradozzon? Érdemes ez utóbbi kérdés megválaszolásakor is talán legjobb ismerőjére és értőjére hallgatni. Tóth László 2005 februárjában készített „vázlatos rajzolatában” a következőképpen értékelte az éppen akkor ötvenöt esztendős Varga Imre emberi és alkotói léthelyzetét napjaink irodalmi és közéletében: „A magyar szellemi-művészeti-társadalmi életet ma a szekértáborok, az ilyen-olyan érdekszövetségek, a magamutogatók és a tülekedők jellemzik. Akinek nincs gusztusa ez utóbbira, akinek idegen az alkatától a magamutogatás, aki nem csatlakozik látványosan egyik táborhoz sem, és nem tesz hűségnyilatkozatot egyik mellett sem, az – sarkítva bár, de a lényeget nem meghamisítva –: nincs. Az, hogy Varga Imre hiányzik mindegyik mai magyarországi értékrendszerből, az, hogy neve soha nincs rajta az ünnepeltek-díjazottak-körüludvaroltak valamelyik listáján, a legkevésbé sem az ő hibája. Hogy egyre terebélyesedő és súlyosbodó életművének nem is a valódi megmérettetésére, hanem még az észrevételére sem került sor – a hiteles magyar kritika hiányát jelzi, s közállapotaink kóros voltáról beszél. Ami azonban bizonyos szempontból messze esik a lényegtől. Mert a lényeg az a belső harmónia, az ember önmagával való egyen-súlyba kerülésének az a foka, a léleknek az a békéje, ami verseiből – Varga Imre mostani személyiségéből – sugárzik. A verseiben felnyíló kozmikus tágasságban a létezés csodája izzik föl, ami által észrevétlen a legnagyobb csoda: az isteni közelébe kerülhetünk.”

A versekben megnyilatkozó kozmikus tágasság, a létezés csodája vagy az isteni közelébe kerülés, persze, költőhöz illő szép metaforák Tóth László részéről Varga Imre költészetének és alkotói személyiségének jellemzéséhez, a kóros közállapotokra, a kellő figyelem és a valódi megméretés elmaradására vagy a hiteles kritika csaknem teljes hiányára valójában sem mentségül, sem magyarázatul nem szolgálhatnak. A mostani vaskos kötet – lényegében tehát az egész eddigi költői életmű – felmutatásával kiadó és költő mindenesetre megtette az első lépést ennek az ért-hetetlen és tarthatatlan helyzetnek a megváltoztatása érdekében. A Kalligram Kiadó az alkalom kivételességéhez illő különleges „könyvtárgyat” formált. Természetesen kemény kötésben, gömbölyített gerinccel, dupla borítóval, mozgatható vászon könyvjelzővel, a kép- és hosszúverseket bőségesen tarkító ábrákkal, piktogramokkal, látványos betű- és szójátékokkal, keretezéssel, képvers-haikukkal. A borító egyszerre rejtőzködően színtelen és hivalkodóan színes: a teljesen fekete háttérben egy barack- vagy narancsszínű lepelbe burkolt arc- vagy mellkép látható, ponto-sabban: nem látható. Vajon ki lehet ez a súlyos sötétséggel körülvett alak? S vajon miért burkolózik mégis színes lepelbe? A feje fölött, a koromfekete háttérben miért rejtőzködik a szerző és a kiadó neve alig látható szürke betűkkel? Ugyanakkor miért hivalkodik ugyanott, hatalmasra nagyított fehér betűkkel az önmagában is talányos cím: MIELŐTT KIMONDANÁ? Újra csak kérdések és talányok. Olyanok, mint amilyenek az egész költői életutat és annak fogadtatását is végigkísérik. A kérdések-re és talányokra azonban ezúttal némi magyarázat is érkezik a belső borítón szereplő rövid fülszövegben. Abban a szerző elárulja, milyen kötetcímeket fontolgatott könyve összeállításakor. Mindegyik tervezett címvariánsa költészetének egy-egy hangsúlyosnak vélt vonulatára utalhat. Megítélése szerint a Lakatlan idő vagy az Idegen otthon cím például témáinak ridegségét, az Amit mond, piros robogás vagy az Álomposta pedig verseinek álomszerűségét fejezné ki. Az Emlék, keletkezőben kötetcím a múlt jelenvalóságát, az Örök kezdeteim, a Szóvetemény, kaszaél vagy a Beleolvas, elmegy viszont a jelen folytathatóságát hangsúlyozná. A Mezítláb az egy-szerűségre törekvést, az Emelkedés a mélybe az ellentmondások ütköztetését, a Tégemet a delirizálás szándékát, a Formáló erőt vagy a Partok vers és élet átmenetiségét jelezné. Vagyis azt, úgymond, hogy „a vers csupán csak medre a valódi áramlásnak, a part mozdulatlanságáról nézem a folyó hullámait. Mert nincs állandóság. A nevemen, történeteimen túl nincs én; a körülmények találkoznak bennem. Egy-szerre vagyok senki és mindenki.” S ehhez közvetlenül kapcsolódik a végleges címválasztáshoz legközelebb álló, Mielőtt kimondhatná címötlete, mely a személyes indokolás szerint „annak a sejtelme, hogy minden megszólalás előtt a lét már jelentéses, kifejezi magát. Nem vár a szavainkra.” Szerző és kiadó a könyv megkomponálásával is egyszerre eligazít és kellőképpen homályban hagy. Leginkább azonban figyelmes olvasásra ösztökél. Arra ugyanis, hogy az olvasó a könyvben szerep-lő tengernyi vers olvasásakor nyugodtan adja át magát a „valódi áramlásnak”, a „jelentéses lét” kifejeződésének. Ha így tesz, maga is kivételes alkotói állapotba kerülhet. Ekkor – de csak ekkor! – a végleges kötetcímre is megérkezhet a legérvé-nyesebb, tehát költői visszajelzés, úgy a könyv hétszázadik oldala tájékán. A vers címe: amikor már kimondja, s így hangzik: „virágzanak tolonganak / cseréli az éj-szaka s a nappal / a szirmok szaga a könnyhullással / mivélünk és fölemeli szarva / a nagy felhőket a folyókból / esőt küld szomjas földjeinkre / amikor kimondja már mi is / beszélünk kérésünk panaszunk / és hálánk hangzik / ebből visszasejlik még a bentlét / a teljes ízei amikor még / oszthatatlan becsattannak / a házkapuk érzéseink tárgyai / kint rekednek a szeles / sáros utcán se hívás se fény / amikor így ré-szesedünk / végtelenül belefordulva / az egyetlen magányba”. Az egyetlen magány! Az egész életen át megkísértendő, de csak kivételes pillanatokban elérhető termékeny pillanat! A valódi, folytonosan megkísértendő és rögzítésre váró, különleges költői feladat! A Mielőtt kimondaná kötettel Varga Imre olyan jelentőségű (élet)művet tett elénk, amely alatt, ahogy mondani szokás, beszakad az asztal, vagy tán a szerzőhöz jobban illő módon fogalmazva, amely fölött ránk borul az ég! Ez elől a mű és életmű elől innentől kezdve már végképp nem lehet kitérni! Nem lehet a fejet elfordítani, tudomást sem venni róla. Úgy tenni, mintha az nem is létezne. Önmagára valamit is adó irodalmi vagy kritikai életnek erre a nagy horderejű költé-szeti és könyvészeti fejleményre reagálnia kell! Tudnia kell reagálni; választ kell tudni adnia! Ki kell alakítania azzal kapcsolatosan a maga viszonyát, a maga elfogultságoktól mentes, kizárólagosan szakmai alapokon nyugvó értelmezői és értékelői szempontjait! A Mielőtt kimondaná kötet megjelenésével a Varga Imre költői (élet)műve és annak fogadtatása közötti ellentét vagy ellentmondás immáron kiáltóvá vált, mely ellentétnek vagy ellentmondásnak a feloldása a továbbiakban már nem elodázható követelmény, sőt: kötelesség! Ki kell mondani, hogy miközben az elmúlt évtizedekben egy minden tekintetben jelentősnek mondható költői – s te-gyük hozzá rögtön: prózaírói, gyermekkönyv-írói, szociográfusi, publicisztikai – munkásság formálódott meg, addig annak kritikai recepciója voltaképpen és teljességgel elmaradt; utóbbi alig járult hozzá a tekintélyes munkásság alakulásához és alakításához.

A fogadtatástörténet ez idáig legfeljebb egy-egy baráti vagy rokonszenvező elismerés megtételére szorítkozott, s jobbára valamely kerek életrajzi évszámhoz vagy gyűjteményes kötet megjelenéséhez kötődött. Ilyennek kell tekinteni az első válogatott kötetről (Önarckép – nélkülem, 1986) szóló rövid híradást is, melynek szerzője, Budai Katalin hosszú idő után elsőként ismeri fel és ismeri el a hazai kritika szemszögéből a pályakezdés jelentőségét és újszerűségét. „Lenyűgöz az az elegáns gesztus – írja a felfedezés örömével és lelkesültségével a kritikus –, ahogyan Varga Imre átlép a mindennapokból a mindenség felé, ahogyan az alanyiságba beöleli az univerzumot, s ahogyan egy különleges biotechnikai gépezetet működtet: beáramlanak fogalmak, teóriák, képzetek, majd kijönnek a másik oldalon mint többdimenziós, színes, ízes, szagos, kinemaszkóp képek. Vagy megfordítva: álmok, képek, elvont, testetlen, tárgytalan kavargásából jön ki a magatartás, etika, individuumnyi létezés. A gép lelke a vers mint önálló létező. Alkotóelemei, a hangzók, szótagok, szintagmák, mondatok, sormetszetek, zárójelek mind-mind a lét tényezőivé emelkednek, szervezik és magukra vonatkoztatják működtetőjük érzületeit.” A kritika szerzője jó érzékkel azonnal Varga Imre költészetének azóta is egyik legfőbb jellemzőjére tapint rá: a kettős látásmódra. Nagyon is a költői szándékkal egyező lehet az, amit állít hétköznapiság és nembeliség, alanyiság és univerzalitás, fogalmiság és képszerűség kettősségéről, aminek középpontjában egyedüli bizonyosságként maga a vers, a vers szerveződése – és kettős látásmódú szervezője – áll. Költői megfogalmazásban ez úgy hangzik, a Crusoe-szaltókhoz még 1973 júliusában készített „ceruzavázlatok” részeként: „az éj ráomlik szavainkra / nehéz tég-lák roncsok eltömik / a szólni vágyók torkait // a hangokon nehéz por törmelék / takarva a volt befedve a majd / csak a csonka csönd remeg / itt-ott egy hangzó mégis / kihajt s felkúszik a salakra / a holdfénybe fonja gallyait / és én névtelen ülök alatta”.  Vagy ugyanez érzékelhető a szintén ez idő tájt született, jellemző módon Teremtődni, teremteni, vagyis már címében is közvetlenül a kettős alkotói látásmódra utaló prózavers vagy verspróza dinamikus lüktetésében: „Itt már nincs jelkép, önmaga titka minden. Nyílj meg nekem, belém csukódom, beléd, te határtalan, izzó sötétem. S aki voltál, járkálsz körbe-körbe – szegény rab – koponyámban”, illetve az ahhoz holtpont címmel hozzáillesztett, állóképszerű rövid versben: „lelsz majd a felnyíló / szavakban ércet / föltáruló köveid / mélyén eget / hűvös tükrödből / kihajolva / látsz majd / kifolyni torkodból / csillagokig / néma / éjszakát”. Varga Imre élete és költészete rendre és rendületlenül életnek és költészetnek, teremtésnek és teremtődésnek ezeket a kivételes, telített, termékeny pillanatait, ha tetszik, holtpontjait kutatja, hogy azután ezeket a holtpont-pillanatokat kivételes, telített, termékeny módon megformált versekké, versek sorozatává lényegítse át. Fő alkotói indíttatása: a határon-lét, a holtpont-lét, a hontalanság-lét tudatos vállalása. Alkotói léthelyzete: álom és való, reális és irreális, kint és bent, lent és fent, még és már, jelen és múlt, volt és majd határmezsgyéje. Műalkotásra legalkalmasabb évada: a szürkület, az este, az éjszaka, a hajnal. Valóságosság és metafizika határterülete tehát. Mintha a Halálesztétikájának nekirugaszkodó fiatal Balázs Béla gondolata visszhangozna: „A művészet metafizikai ösztön megnyilatkozása, és transzcendens jelentőségű.” Nincs itt értelme természeti szép és művészeti szép megkülönböztetésének. A művészetnek nem a valóság szépségeivel kell versenyre kelnie. A művészet a szépséget éppen azáltal éri el, amit a művész felfedez a természetben, és azáltal, hogy azt művész fedezi fel. A műalkotás „nem egy élet a sok közül, hanem az életet ábrázolja”. Ez a magyarázata annak, hogy a művész akkor fordul alkotás szándékával az élet jelenségeihez, amikor azok számára „szimbolikus jelenésekként”, „álomszerű víziókként” jelennek meg: „mikor álommá lesz az élet, akkor lesz életté az álom”. Műalkotás létrejöttének ez az álomszerű életlátás vagy élet-szerű álomlátás a különleges pillanata: „A művészet az élet öntudata.” Varga Imre második kötete (A medve alászáll, 1977) nyitó ciklusának címéül azt választja: Éber-álom. A hetvenes évek második felének költői termését tartalmazó újabb kötetében (Boszorkányszombat, 1981) olyan versek szerepelnek, mint az Olvasás közben az erdei tisztáson elalszom vagy a Félálom: a tenger mélyén vagy az Éjjeli táncaim. Az önálló kötetként, elkészülte után csak tizenhárom esztendővel megjelenő hosz-szúverséhez Baudelaire-től kölcsönöz mottót: „…óh, álmokkal teli város! / hol fényes nappal is szellem les útadon. / Mindenütt rejtelem szivárog és szétsugároz / sűrűdben nedv gyanánt, te óriás vadon!” (Múltvesztőhely, 1999). Negyedszázadon át, 1983-tól 2008-ig folyamatosan írja vad, már-már horrorisztikus rémlátomásainak Álmoskönyvecskéjét, melynek darabjait többször nemcsak az elkészülésük napjának, de órájának is a pontos meghatározásával látja el. S azok az órák bizony kivétel nélkül éjszakai vagy hajnali időszakot jelölnek (Trella vilém, 2001)! Ezek után nem meglepő, hogy mostani, egész eddigi költői életművét összefoglaló kötetének a legvégére, úgy érzi, még két frissen keletkezett verset feltétlenül oda kell illesztenie. Az egyik ezek közül egy haiku, mely 2010. január 8-i keltezésű. Álmodnak a címe: „Se idő, de tér. / A mozgás magát éli. / Álmodnak engem.” A másik egy bravúros, hangzó adóniszi kólonokból álló tízsoros, mely ugyanezen év augusztusában, valószínűleg a kötet formába öntésének legvégső időszakában készült. Címe mi más is lehetne, mint Verseket alszom? Így szól: „Hol a magasban, / hol meg a mélyben – / ezek csak álom- / képek a térben. / Verseket alszom, / s elhagynak ébren. / (Keresd meg őket! / írja barátom. // De hol a szó van, / ott a halálom.)” Halálesztétika és álomesztétika a vers megszületésének érdekében. Álommá lett élet, és életté lett álom. Ez a lényeg. Költő számára mi más is lehetne ennél fontosabb?!

Az első érdemi híradást követően csaknem másfél évtizedet, a költő ötvenedik születésnapjáig kell várni arra, hogy Varga Imre költészetére újra némi figyelem irányuljon. A dunaszerdahelyi Nap Kiadó Ötven év – ötven vers sorozatában ekkor lát napvilágot új válogatott versgyűjteménye (Tanuld a fényt, 2000), s ez a kétszeresen is ünnepi alkalom készteti a pálya- és költőtárs Zalán Tibort egy újabb rövid áttekintés vagy számvetés elkészítésére. Köszöntőjében, nyilván a kötetcímre utalva, az újabb válogatást úgy értékeli, mint ami „a fénykeresés útját rajzolja ki, avagy a fény felé haladásét, még az is lehet, egy fénykutató-találó vándorlás térképrend-szerét rögzíti. Gondolom ezt onnan – teszi hozzá a recenzens –, hogy míg a kezdeti versek materiálisan, azaz élményszinten, valóságszinten és történeti szinten megfogható elemeket, fragmentumokat tartalmaznak, addig előre haladva a könyvben mind kevesebb konkrét fogódzót találunk, a versek egyre szublimáltabbak, hermetikusabbak, fényből, illanó anyagból megszőtteknek tetszenek. Akik ismerjük költőnk kacskaringókban nem szűkölködő életútját, joggal feltételezhetjük, hogy az emberi megtisztulás-változás-elvonatkoztatás küzdelmének a tanúi lehetünk, amikor a könyvet olvassuk.” Zalán ennek jegyében idézi meg a harminc évvel korábbi hoszszú hajú, szakállas, az „én nem ady ám és ez nem párizs” (Magánbeszéd a Štúr utca sarkán) hetykeségével induló, kassákos és sziveris önmegerősítő gesztusokkal lázadó költő alakját és hangját. Azután a nemzedék- és költőtárs beleérző képességével szembesíti ezt a benne kialakult ifjúkori (költő)képet a kötet belső borítóján szereplő idősödő férfi „megbölcsült-megszelídült”, sokkal soványabb fizimiskájával és a kötet végén álló Asztarté fényében című prózavers és a Vénasszonyok nyara szonett hangütésével, mely utóbbiakat az univerzum egészében és a saját személyiségében egyaránt érvényes módon feloldódni képes költő gesztusának tekint.  Az addig megtett utat a kritikus-költő a felvázolt két szélsőség közötti életútként rajzolja meg, s azt alapvetően úgy jellemzi, mint „az élethez kétféleképp közelítő ember, az élet kétféle végpontján álló ember közöttisége. Az egyik az érzékek útján halad, a másik az érzékek fölötti lebegő úton állva igyekszik valami felé. Mindkettőt fény vezérli, de a két fény nem ugyanaz. Az egyiket elérni, a másikat tanulni lehet. Utóbbinál a tanulás feltehetően az elérés maga, előbbinél az elérés maga a tanulás. De ebben nem vagyok biztos. Csak sejtem, és ez ilyen dolgokban lehet elég”. Nem lehet elég, természetesen, szögezzük le rögtön, de Zalán Tibor nyilván nem is a pálya tudományos értelmezésének átfogó szándékával készítette kötetismertetőjét. Nem is tehette azzal, hiszen a megtett életútnak, láttuk, egy kivételével még csak megközelítési kísérlete sem történt meg. A pályatársnak ebben a helyzetben nem marad más lehetősége, mint hogy az általa feltételezett köztes emberi és költői léthelyzetbe elhelyezze kedves költőjének legjobbnak vagy legfontosabbnak tartott versét, a Szelek városát, mely vers egyébként valóban az ekkori kötetnek a középpontjában áll. A Szelek városa Zalán értelmezésében „azért nagy vers, mert benne összefoglalódik az a poétikai és emberi küzdelem, mely addig – 1986! – vitte-vonszolta-hordozta-roncsolta a lírikust, és abból/onnan bontakozik ki a jövő emberi és költői prog-ramja, válik ki az új szemlélet, jelenik meg a jelentősen módosított más nézőpont. És követhető benne a legnagyobb harc, ami a köteten is végigvonul: harc az idővel, az idő definíciójára tett kísérletek sora, az idő megértésére irányuló próbálkozások, az idő lényegének, megragadhatóságának küzdelme szavakban, grammatikai konst-rukciókban. Ebben a versében Varga mindent felhasznál, amit megtanult, vagy megkísérelt addig. Avantgarde-formációk és archaizáló részletek, grafikai megoldások és népi csujjogatóra emlékeztető betétek, disszeminált részletek, roncs-szövegek, groteszk, ironikus és szarkasztikus gesztusok váltakoznak helyzetfelmérő-felismerő-elhelyező gesztusokkal, valóságtörmelékekkel, valóságra vonatkoztatott ítéletekkel. A formamíves Varga találkozik a majdani, tehát a mostani lélekmívessel ebben a versben, és összeütközésük nagy formához, jelentős és fontos vershez vezet. Ezzel nem azt mondtam, a többi vers kevesebb vagy jelentéktelenebb, hanem azt, hogy másabb. A költő ötvenes-válogatásában nem tart konok időrendet, de valamiféle tematikát, belső metronómmal mért ritmust ad a kötetnek. Ez jelzi azt is, hogy a mostani létállapot csírájában föltalálható a korábbi, akár korai versekben is, illetve, hogy a mostaniak nem szakítottak el minden fonalat a régiekkel, az élet, az életmű oda-vissza lejátszható, ha nem is abban a teljességben, szélességben, ahogy azt általában elképzeljük, illetve le is játsszuk néha.” Zalán Tibor tehát újabb fontos szempontot vet fel Varga Imre pályájának és költészetének megközelítéséhez. Ezt a megközelítési szempontot azonban a kritikai recepció ugyanúgy nem használta fel, a benne rejlő lehetőségeket ugyanúgy nem aknázta ki, ahogyan nem tette azt ko-rábban Budai Katalin esetében sem. Miről is van szó? Tekintsünk el attól, hogy a Szelek városa nem 1986-ban íródott, hanem éppen a mostani gyűjteményes kötet pontos datálásának megfelelően 1981-ben, a szerző sorsfordító esztendejében, amolyan búcsú- és egyúttal korszaklezáró versként. Ennél most sokkal fontosabb, hogy a kritikus-költő egyrészt maga is megerősíti Varga Imre költészetének fő jellemzőjeként a kettős látásmódot, amikor élmény- és valóságszint, szublimálás és hermetikusság kettősségét, az avantgardista és archaikus, a groteszk és valóságközeli elemek vegyítését említi. Ezt a kettős látásmódot azonban – immáron három évtizednyi költői termés ismeretében – az addigi pálya és életút egészére nézve is érvé-nyesnek tartja, azt mintegy az időben is „szétteríti”, a pálya kezdetétől a Szelek városáig, vagy éppenséggel az újabb válogatott versgyűjtemény megjelenéséig, 2000-ig. Az érzékek útján haladás és az érzékek fölötti lebegés, a megtisztulás- és elvo-natkoztatásigény, a forma- és lélekmívesség együttes emberi és poétikai küzdelmét hangsúlyozza. Ugyanakkor, talán a legfontosabb szempontként, mégis az élet két végpontja között álló ember „közöttiségét”, az életmű egységes voltát, határozott tematizáltságát, „belső metronómmal mért ritmusát” emeli ki. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a korábban a Varga Imre-költészet egyik fő jellemzőjének tekintett határon-lét, holtpont-lét vagy hontalanság-lét tudatosan vállalt köztes alkotói pozíciója nemcsak a pályakezdésre, hanem nagy valószínűséggel a következő pályaszakaszra, sőt – mai horizontról nézve – a pálya egészére nézve is érvényesnek mondható. A kritikai recepciónak egyszer nyilvánvalóan el kell végeznie legalább a nagyobb szabású, nagyobb lélegzetű vagy a pálya alakulástörténete szempontjából legmeghatározóbbnak tartott művek (többek között az Alfonz a kakukk útlevelet kér, de nagy a csőre, a Magánbeszéd a Štúr utcában, a Boszorkány-szombat, a Szelek városa, az Ember/ Világ rapszódia avagy észak- és dél-Imre természetrajza, a Múltvesztőhely, a Trella vilém vagy az Ének éneke) módszeres poétikai elemzését, s annak keretében meg kell mutatnia az alakítástörténet változásainak főbb jellegzetességeit is. Varga Imre mostani összegező kötete azonban mindenekelőtt arról győz meg, hogy költészetének legfontosabb sajátossága és érdeme elsősorban nem is annyira az egyes művek poétikai újdonságában, érdekességében vagy értékességében rejlik, noha azok kétségtelenek, hanem sokkal inkább művei összességének együttes és egymásra hatásában, belső dinamizmusában, rejtett önmozgásában. Ama bizonyos, kritikusa által joggal említett s egyedül rá jellemző „belső metronómmal mért ritmusában”. A verseket így, összességükben látva, az olvasónak egyre inkább az a benyomása támad, hogy néhány rendkívüli élethelyzethez kapcsolódó vagy rendhagyó műfaji kísérletet jelentő nagy vállalkozást leszámítva (Boszorkányszombat; Szelek városa; Ének éneke), valójában szinte fölösleges az egyes versek külön címmel való tagolása. A művek a maguk folytonosságában olvashatók; összességükben fejtik ki igazán magukkal ragadó, semmilyen más versvilággal össze nem téveszthető, egyedi hatásukat. Varga Imre költészetének legfőbb erénye, úgy tűnik, elsősorban szemlélet- és alakításmódjának rendkívüli egységességében rejlik. Hatását a legnyilvánvalóbban és a legerőteljesebben a maga tagolatlan teljességében, összhatásában képes kifejteni. (Ez lehet egyébként a legfőbb indoka és magyarázata a mostani kötet korábban sokat emlegetett, meglepően nagy terjedelmének.)

A szerző sokszor hivatkozik úgynevezett történeteire. Valójában történetet a legritkább esetben mond el. Sokkal inkább egy nehezen megfogalmazható, ám annál intenzívebben átélhető érzet, érzelem, világhoz való nagyon személyes hozzáállás, kötődés megélésére, megéreztetésére, közvetítésére vállalkozik. Ez a műegész „mögötti” egységesség és stabilitás teszi azután lehetővé, hogy a kötetben a lehető legtermészetesebb módon vegyülhetnek, illetve illeszkedhetnek egymáshoz a legkülönbözőbb műnemhez, műfajhoz vagy stílusirányhoz tartozó szövegek. Jól megfér itt egymás mellett vagy egymással a dal, az elégia, a haiku, a szonett, a hoszszúvers, a dramatikus verses játék, a lírai napló vagy a prózai álmoskönyv. S jól megfér akár egyetlen művön vagy cikluson belül a verses és prózai részletek ötvöződése, a (neo)avantgárd, a klasszikus  modern vagy a posztmodern kísérlet. Mai szemmel nézve ezért sem lehet egyetlen olyan művet kiemelni az eddigi költői életmű egészéből, amely önmagában a legkülönfélébb költői szándékok és eljárásmódok, műfajok és megoldások szintetizálását jelenthetné. Nem, a költői pálya építkezését figyelve ez mind bizonyosabb, csakis maga az életmű egysége és egységessége, mint folyam és folyamat jelenti önmagában és egészében az egységet és egységességet. Varga Imre költészete ebben az egységében és egységességében képes kifejteni a legteljesebb és a legintenzívebb hatását.

Ezért is örvendetes, hogy a mostani, 2011-es válogatott vagy megrostált kötetre már az életmű csaknem egészének ismeretében érkezhet reflexió. András Sándor, alig néhány héttel a könyvbemutató után, az Élet és Irodalomban közzétett recenziójában teljes joggal adja a szerzőről és munkásságáról a következő jellemzést: „Szabad elme, szabad érzékenység, szabad kifejeződés. Komoly és olyan komo-lyan költő, hogy az 1950 körül születettek legjobbjai közé érkezett.” A költői pályát a kritikus nyelvi paradoxonokkal véli leginkább jellemezhetőnek. „Nyelvvilágáradat – írja róla –: mitikus és köznapi, tárgyilagos és alanyi, józan és fantasztikus. Szürreális, dada, és dadátlanul is játékos: fegyelmezetten fegyelmezetlen. »Varga Imre 20 éves absztrakt költő« olvasható az egyik korai versben, az »absztrakt« szót azonban a szürrealista és a dada, nem az absztrakt festők vonatkozásában kell érteni. Ő a verset – hol komoly, hol humoros, hol a kettőt egymással elegyítő – alkalomnak veszi, amivel a legkülönfélébb nyelvi performanszokat lehet csinálni. Performan-szokat, más meghatározást nem találok, hiszen a »játék« a »nyelv« vonatkozásában más, mint a »szójáték«. Varga Imre verse az első húsz évben túlnyomóan kavargó, rendetlen, rendetlenségében is kohézív, inkább öntet, mint öntvény, de leginkább öntődés, amibe azonban beleszól, akiből-amiből folyamodik. Meghatározó, hogy Varga Imre versei nem öntvények, hanem öntődések: szavak csapódnak és gyakran ragadnak furcsán egymáshoz egyetlen folyamban, folyamodásban, gyakran nagy-szerű szürreál meglepetésekkel. És ezek a szavak valójában tárgyak, hiszen helyes, helytálló a szándék és a hatás: »s egy tárgy lassan jelentésén túlhalad«.” A recenzens később éppen ebből az idézett sorból vezeti le a pálya második felének nagy fordulatát, amelyet költői „zen-dülésnek” nevez, s a következőképpen indokol: „…valamikor-valahol a költői és az emberi sors eddig közepe felé – a költő is ember, a költő ember is – Varga Imrénél egy meglepő és mégsem létidegen fordulat következett be: szürreál-dadából – és népiből is – egy természeti zen-dülés. Ezt a Zazen című vers egyértelműen jelzi, mondja és teszi is, hiszen, amikor egymást érinti a két tenyér, ott nincs »se más, sem én«. A haikuknál is ilyesmi történik, a fordulathoz tartozik, hogy pályasorsának eddig második felében Varga Imre haikuk sorozatait is írta, és érzékeny-vonalú képverseket is készített. A fordulat nem volt lét-idegen, mondom, mert amikor Varga Imre az előbb idézett sort írta, hogy »s egy tárgy lassan jelentésén áthalad«, már mintegy arra a zen meggyőződésre is utal, hogy túl kell jutni a nyelv és a tárgy, a fogalmiság és az érzés dualizmusán. Sibajama zen apát egyik könyvének jellegzetes a címe: Egy virág nem beszél. Amikor egy ember addig néz egy virágot, amíg nem lesz virággá, akkor a benső elhallgatásig is eljut. Zen módon annak megértéséhez, hogy egy hegy egy hegy, írta Suzuki, ezt a megélést először tagadni kell: egy hegy nem egy hegy, és csak ennek a tagadásnak a meg-értése után válik Valóssággá az affirmáció: egy hegy egy hegy. Ezután hozzáteszi, (én pedig azért is idézem, mert Varga Imre hosszasabban tartózkodott egy német rendházban): »Bárhogyan legyen is, ne feledjük, hogy a Zen mindig arra törekszik, hogy közvetlenül lássunk magába a Valóságba, vagyis a Valóság maga legyünk. Ezért Eckhart Mesterrel együtt mondhatjuk, hogy »Krisztus minden pillanatban születik a lelkemben«, vagy azt, hogy »Isten Vansága a magam Vansága« (God’s Isness is my Isness).”

Varga Imre a legritkábban ad interjút. Nehezen nyilatkozik meg közvetlenül személyes érzéseiről, gondolatairól, törekvéseiről. Kivételes alkalom, hogy 2001 júliusában, a Heti Válaszban Révi Judittal folytatott beszélgetésben „életközépi fordulatáról” kendőzetlen nyíltsággal beszél. Többek között a következőket mondja: „Az életem első felében tékozló életet éltem, és az életközépi fordulat idején, amikor a dantei sötét erdőbe jutottam, annak is a legközepébe, ott ért az a fölismerés, hogy bármerre induljak is most már, kifelé van – és ez nagy örömet adott. Ám ha a fordulatot pusztán erre a világosodó élményre fokoznám le, nem lenne minden ízében igaz. Volt benne pokol, fájdalom, ütközések, kétkedés, türelmetlenség, reménytelenség, remény, magány, tisztaságvágy. A váltás elhúzódik mindmáig. Drámai lény vagyok, küzdelmekkel, földre esésekkel meg a létezés, a tiszta öröm megtapasztalásaival. Minden fájdalomnak értelme, értéke van – ha kellő távolságból nézzük. Végső soron tehát a rossz is javunkra válhat. A fordulat idején nem tudtam, hogy mi történik velem, mi az, ami belülről alakít, viszont éreztem a belső kényszert, hogy váltanom kell… Tékozló koromban nem éreztem a felelősségét annak, miféle íratlan feladatokat bízott rám a teremtés. Fontosabb volt a becsvágy. Hogy jelen legyek a Szép versekben. A váltás után viszont láthatóan takarékosabb lettem. Nálunk a hiányzó beavatásoknak mindenféle önpusztító pótlékai terjedtek el: az alkohol, a dohányzás, a kábítószerek. Könnyen függőségbe kerülhetünk tőlük. Az igazi léttapasztalatot viszont nem pótolják, sőt el is fedik. Egy év alatt leraktam az akkori szokásaim egy részét: abbahagytam a húsevést, italozást, dohányzást, és pár hónap alatt lefogytam tizennyolc kilót.” Az „életközépi fordulat” elvi-tudati hátteréről hasonló nyíltsággal beszél: „Századunk pszichológiája több hívószót is tud arra, mi vezérli, irányítja az embert. Az egyik a szexualitás, a másik a hatalom, az uralom a többiek és a világ fölött, hogy az igazság mindig a miénk legyen, vagy legalábbis a jog, a politikai döntés, a pénz. A harmadik megközelítés pedig az önmegvalósítás lenne. Az önmegvalósítás, az alkotó élet kiteljesítése nem jelent elzárkózást, különcködést, hanem éppen hogy megnyílás a közösség felé. Mindegyikünk küldetéses, mind-egyikünk fontos ember, ránk van bízva a teljesség, sorsunkkal, életünkkel, ám esendők is vagyunk, föl nem ismert gyengeségekkel. Amit keresünk, nem lehet fogalmi igazság, ennél élőbb, belső, mély tartománya énünknek, a világnak. Tehát lélektani rendszereken is túli. A legfontosabb, hogy eljussunk ehhez a belső alakító erőhöz. A test, az érzés, a gondolat mulandó. És mégsem. Ez a kettő így együtt igaz. Egyszerre vagyunk időbe vetett és időtlenből élő lények. Lerakom tehát, elengedem azt a műveltséget, ismeretanyagot, lelki, fogalmi, gondolati terhet, ami elzár a létezéstől, s ez lenne a meditáció útja. Lecsendesedni, tudatossá válni, kiüresedni és minden testi-értelmi tartalmon túl visszatalálni ahhoz, ami az embert belülről élteti. Ez maga a lét, az igazság…” S ezekkel a gondolatokkal máris az András Sándor által joggal kiemelt, az utóbbi időszak költészetének egyik kulcsversénél, a Zazen című vers világánál járunk, a csendes ülésnél, a zazennél, a meditációnál: „A meditáció – folytatódik a vallomás – akkor érik be, amikor nem történik semmi. Nincsenek már élményeid. A meditációt megelőző összeszedettség még részben akarati, de a meditáció már a teremtés ajándéka. A megnyugvás egyik jele lehet az, hogy elalszom, a másik pedig, hogy a tudattalan tartalmai fölszabadulnak, és elárasztják a figyelmem terét. Mindkettő megeshet. A keleti dhjána vagy zen, amit a keresztény hívő kontempláció névvel gyakorol, azt jelenti, hogy elengedjük a gondolatainkat, belső képeinket, érzelmeinket meg a testi érzeteket is. Ezt akarni nem lehet, mert az akarat akadályoz. De ha nem akarod, hogyan csináld? Ezért minden róla való beszédnél értékesebb, ha végzed. Ne higgyél benne, de ne is kételkedj, amíg nem tapasztaltad meg. Ne félj tőle, ne reménykedj, maradjál jelen. Ez a »legyen meg a te akaratod!« Sőt túl ezen. Már nincs te, és nincs én. Egyek vagyunk. Az üres tér van, ami minden létező alapja. A csend. Amiből most a szavaim jönnek, amik körülveszik a szót, és amibe visszatérnek. Tehát a napi gyakorlás. Nekem legkevesebb egy órányi. Ahogy felébredek, ez az első, a testi tisztálkodás után a tudaté, a léleké.” Ez pontosan az ez idáig utolsó, kizárólag új verseket tartalmazó kötet (Agram Irev lelki mozija, 2006) anagrammatikus alteregójának vershelyzete. Így kezdődik: „Agram úr már évek óta állhatatosan. Próbálkozik. / Minden ébredés után össze-szedegetve / álom szétszabdalta diribdarabjait – / ruhásszekrénye gönceiből, állatokból, / nevetésből, vörös szekérútból, hajóroncsokból, / gazdátlan mozdulatokból összerakja magát – / ülőpárnáján gyakorolván. Az ember-miszlikből / így áll össze reggelenként az a név nélküli én, / aki álom-terheit lerakva kezdheti napját. Neki minden / éppen olyan. Befogadja. Átkap rajta akadálytalan / szavak nélkül az étel, a látvány s rendre a tárgyak, / évszakok sora is. Átéli, hogy ő valójában üres tér, / minden lehetségesnek élő foglalatja, / s ezért minden látható és elgondolhatatlan is / belőle árad. Valóságos varázs-iszák. / S hogy ő úgy van, hogy valójában nincsen. / Egy múlékony személyben ő az időtlen tiszta tudat. / Időleges szállása, úgymond, a nem-keletkezettnek. / S már napközben is mint képernyőt, a tudat terét / figyelgeti, a rajta megjelenő képeket mintha idegenét, / és mégis valahogy sajátjaként.” Ennél pontosabb összefoglalása és jellemzése nem lehetséges Varga Imre költői lét-helyzetének, a Varga Imre-vers „meditációs” létrejöttének. Varga Imre költészete valóban a tudat, a lélek tisztálkodása. A meditáció, az üres tér, a csend költészete. A tudattalan tartalmak fölszabadításáé, a belső érzelmek, gondolatok, képek elengedéséé. A jelen maradás költészete.

Az elmondottak alapján az is egyértelműnek látszik, hogy ennek a költészetnek a jelentése és jelentősége, a szerző szándéka szerint mindenképpen, messze túlmutat önmagán. Legalább annyira hit, erkölcs, filozófia, pszichológia kérdése is, mint amennyire az irodalomé. Igazolja ezt a feltételezést az érintettnek egy másik kivételes alkalommal, 1997 októberében Erdélyi Erzsébetnek és Nobel Ivánnak adott nyilatkozata, amelyben azt állítja, „nincs annál szánalmasabb, ha valaki csak költő akar lenni, csak a formát, csak a mesterségét akarja vinni. A forma nagyon fontos hordozó, de a belső tartalmat, a belső mértéktelenséget is föl kell villantania, különben a vers nyűggé válik mind az író, mind az olvasó számára. A hit és a hitelesség etikai kérdés. Sőt: életünkre menő! Persze vállalni kell az ellentmondásainkat is, hiszen minden, ami él: ellentmondás. Szükségünk is van rájuk, s ha köztük kellő feszültség van, megtermékenyülhet a költészet is. Fel kell készülnünk arra is, hogy naponta új emberként találjon meg minket az idő. A látszólagos tudásunk bizonytalan, tudatlanság; a biztos az, hogy mindig újat kell kezdenünk, és ez élő és megelevenítő, lelkes legyen.” Varga Imre irodalmi szövegeiben a zen-buddhizmus mellett rendre felbukkan a freudi tudatos és tudattalan én megkülönböztetésére, valamint egy bizonyos hétfőnkénti Jung-tanfolyamon való rendszeres részvételre való utalás. A jungi kollektív tudattalan gondolata ebben a nyilatkozatában is felmerül: „…vannak a lelkünknek is égtájai. Jung nyomán ezt négy értelmi képességre szoktuk osztani: a racionalitással szemben az érzelem, az intuícióval szemben pedig a megtapasztalás, a gyakorlati ész áll. A nyugati ember kitűnően él a racionalitással és a tapasztalattal. Az amerikai üzletembernek a praktikum életeleme, ugyan-akkor az intuíció és az érzelmi élete szegény marad. Gyakran egy intelligens ember érzelmi élete is botrányosan szegényes. Érzelmei ellenére okos. Mivel a négy égtáj egybetartozik, azt hiszem, hogy a nyugati embernek is be kell ismernie, hogy nemcsak észak és nyugat létezik, de velük szemben kelet is, meg dél is. Meg lehet közelíteni ezt a kérdést metafizikai úton is. A Bhagavad-Gitában van egy – számomra nagyon érvényes – mondat. Amikor a világ elsötétül, kihal belőle a lélek, akkor megjelenek én, mondja Krisna, az isteni megtestesülés, így tanítva Ardzsunát. Amikor túlságosan anyagelvűvé válik a világ, rögvest megjelenik a lelkiség, az ezotéria, ez mindig is így volt és így is lesz, mert az élet éltetője az ellentétesség. Weöres Sándor ezt úgy fogalmazta meg, hogy amikor a pokol mélyére érsz, a legmélyébe térj, mert az már a menny. Az életközépi fordulattal átfordul az életünk s vele a világé. Nem tanácsos képességeinket más képességek ellenében kiművelni. A teljes ember minden esetben komoly kihívás, ezt a bankok, a praktikum világa nem tudja lefedni, vagy legföljebb időlegesen csupán. Aztán előtör az az emberi igény, hogy meglegyen mindenfelé a tájékozódás. A teljes tér. A belső szabadság.” A végső ponthoz érkeztünk. Nem számít itt már a kisebbségi létezés hányattatása vagy a hontalanság érzete, nem számít a Szép versek-beli megjelenés vagy az annak elmaradása miatt érzett keserűség, nem számít semmilyen más hétköznapi nyűg vagy hívság! A jelen maradás egyedüli értelme és lényege ennek a belső szabadságnak a megteremtése. S ami költő számára még ennél is fontosabb: a belső szabadság kellő formába öntése, érvényes költői megszólaltatása, egyik jellegadó cik-lusának címével mondva: „a szó megtestesülése”.
Varga Imre költészetének viszonylagos visszhangtalansága nyilvánvalóan azzal is magyarázható, hogy az a hagyományos kritikusi vagy irodalomtudósi eszköztárral nehezen megközelíthető. Ha igaz az, hogy számára a költészet legalább annyira hit, erkölcs, filozófia és pszichológia, mint irodalom, akkor ez az állítás költészetének a befogadására és értelmezésére is igaz kell, hogy legyen. Valamely megszokott vagy divatos irodalomtudományi irányzat vagy iskola számára nehezen megközelíthető. (Nem véletlen, hogy költészetének értelmezésével eddig jobbára olyanok próbálkoztak, akik személyiségével és törekvésével maradéktalanul azonosulni tudtak, verseit külső vagy kívülállói pozícióból nemigen kívánták elemezni vagy megítélni.) Nem könnyű ugyanis belátni, hogy Varga Imre számára az alkotó és befogadó, az alkotás és befogadás között lezajló úgynevezett irodalmi folyamat elsődlegesen nem kommunikációs vagy közlési és önmagában véve nem is csak élmény- vagy hatásfolyamat. Műveivel nem akar üzenni, világot jobbítani vagy megváltani, s egyes verseivel nem akar feltétlenül azonnali és közvetlen hatást sem gyakorolni az olvasóra. Fő célja: a jungi négy égtáj (racionalitás, érzelem, intuíció, megtapasztalás) együttes megszólaltatása s ezáltal saját belső szabadságának a kifejezése. Számára az írás nem egyszerűen önkifejezés vagy önmegvalósítás, humánus vagy morális tett, hanem legalább annyira az élet elviselhetőségét és értelmes megélését szolgáló menedék, gyógyír, egyfajta (ön)terápia is, s mint ilyen, legfőképpen azok számára enged betérést a világába, akik az élet, a világ dolgaival kapcsolatosan maguk sem elsősorban eligazítást vagy megnyugvást várnak a műalkotástól, hanem hagyják magukat elmerülni, elmeríteni annak lüktetésében, belső dinamizmusában. Varga Imre alkotás- és megkívánt befogadásmódja alapvetően pszichológiai alapozottságú. Eredete valahol A pszichológia alapelveit író William Jamesnél keresendő. James szerint a tudat személyes természetű, folytonos és folyamatos belső történés (stream of consciousness, stream of thought). A tudatfo-lyam-áramlás mindig valamely centrális mag, középponti gondolat, úgynevezett orgonapont (organ-point) körül történik. Az orgonapont köré a tudatmozgás során új és új érzetek, asszociációk, alakváltozatok, úgynevezett viszonyrojtok (fringes of relation) szerveződnek. A tudati hullámzás az egyre több összetevő ellenére mégis egységes benyomást kelt. Leginkább a madár röpüléséhez hasonlítható, melynek ugyancsak vannak szárnyaló és lebegő-pihenő fázisai (places of flight and resting-places). A művészet feladata nem más, mint ennek a rejtett és bonyolult tudati áramlásnak a leképezése, amely az irodalomban nem történhet másként, mint az úgynevezett azonos szótárból származó szavak (words of the same vocabulary) zuhatagszerű áramoltatásával vagy hullámoztatásával. Varga Imre „álomesztétikájának” mára nagyon pontosan kialakult ez a szótára. A legegyszerűbb szókincsvizsgálat is könnyedén kimutatná, hogy abban a köznapi előfordulásnál sokkal gyakrabban fordulnak elő az olyan szavak, mint nap és hold (hol nagy-, hol kisbetűs változatban), nappal és éjszaka, álmodás és ébredés, föld és ég, tűz és víz, fa és virág, folyó és part, áramlás és lebegés stb. „Madarának” röpte körülbelül A medve alászáll kötet Éberálom ciklusától a Megérkezések fejezet A szó megtestesülése című ciklusáig ível. Ez utóbbi kitüntetett szava, talán önmagában is afféle remény-sugárként, a fény. Különféle alakváltozatában a ciklus szinte minden versében felbukkan. Álljon itt néhány példa befejezésül a bravúros költői áramlás vagy áramoltatás érzékeltetésére, a tökélyre fejlesztett költői technika érvényesítésére és érvé-nyesülésére. Teremtésre és teremtődésre. „Körbejárjuk. Hol sugárzó fény, / hol meg sötétség; belőlünk él, / ami éltet.” – „évszakok, hóár, lávabazalt / napfény fátyol-szirmok meg iszap- / hullák.” (Képeinket fogyasztja fény, sötétség); „Megteremtenek s elforognak fényesen.” – „A Nap Holddal szembenéz, / fényüket lélegzem.” (Teremtések); „Egy halászlegény magasba / nyújtja lapátját. A Hattyú és Sas / felé fényesen kibök.” (A csalomirtási völgy hajója); „Fénylő lakhely megóvó a szóé és a napé.” (Erdei lak); „Hasamba ahol a béka lakik / oda árasztom a fényt a tuda- / tot hadd lobbanjon fel a tó” (Kis belső tavam); „arcán ki- s beáramlik fénylőn a zene” – „kőből kiható fényben, zengésben / kitárul körben kék szirmaival.” (OM. A világ kelyhe sugárzik); „Átömlik egymásba fényhabzás sötét. / A lenti árnyék hívása megérti a napét.” (D. a hajón); „Papírdarabkák egymásba válnak / virágszirmok, fölvert képzetek, / s az alápernyéző tavaszi fény.” – „Az érzés. Ég, majd csak fénylik, / világít fehéren ragyog.” (Barlanghuzat, fehér fény); „Kelyhében a fé-nyes drágakő.” – „Lámpafényre gyűlő vacsorabogár.” (Szavak helyett); „Belőlük jöttem én a magból / a változóban ami időtlen nap / fénylik s mennydörög belőlük / és katáng szirma kék pörgéssel / torkomban onnan fénylik velem” (Emlékezet); „velünk lett feltételes / a fények kizengenek” (Evezés); „Ahogy néz szőlőszemekkel / és a kék katáng színével messzi / hegy előtte a napfény mélybe csap.” (Az Öreghegyen); „fent a magasban s mélyünket visszaadó / eleven röperő Fénylik a szárnya” (Nincs olyan); „A fűből fölpezsegnek, előrajzanak / szikrák, sziporkák, pöttömnyi fények” (Képeslap Szigligetről); „Kár hogy fényévekre nem látható / amit most éppen megcselekszünk.” (Feléje távozom); „Vigasz csak: tíz-húsz fényévre még / majd nagy sokára ér oda a kép:” (Apámmal). És így tovább, és így tovább, egészen A szó megtestesüléséig, vagyis az orgonapontig. Például az eredetileg kötetcímként is számításba vett versig (Mielőtt kimondhatná), mely valóban mind szemlélet-, mind alakításmódját tekintve a Varga Imre-költészet reprezentatív alkotása: „mint gyermek ha kirakja / földből porból semleges / kőháttérrel kristályok élei / fénylése mielőtt / mielőtt kimondhatná / annak jeleit ahogy a kinti / megtisztul benne is kiforog / fényesen eleven erő a vízből / s a kenyér morzsái / a rendező vonalak mentén / nyomra vezetnek az éhségből / kristályok morzsalék / kemény lapjai csillognak / átfénylenek a homályból / a végtelen tér előtt / felszökkenő kalligráfia / a fehérből kimondja / mögöttesét”.

A bevezetőben feltett kérdésre egyértelmű válasz adható. Varga Imre költői életműve nemcsak terjedelmében, hanem tartalmában is feltétlenül ismertséget és elismerést érdemel. Ismertséghez és elismeréshez két irányból remélhető és szükséges az elmozdulás. A szerzőnek, ha akarja, ha nem, fel kell adnia rejtőzködéséből, meg kell nyirbálnia büszkén vállalt belső szabadságát. Kanonikus szerzők és művek valóban létezhetnek anélkül, hogy bárki is tudna róluk, de mit sem érnek, ha még csak nem is értesülhet létezésükről az irodalmi köztudat. Ezért talán esedékes volna a költői anyagból egy olyan válogatás összeállítása – esetleg az AB-ART Kiadó népszerű Legszebb versei sorozatának keretében –, amely nem feltétlenül a valamely korábbi kivételes élethelyzethez kapcsolódó nagy poémákra koncentrálna, hanem a mai költői személyiséget sokoldalúbban és érvényesebben tükrözhetné, és nem mellesleg: a szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is sokkal inkább számot tarthatna. Másfelől nagyon is időszerű volna az irodalomtudósi-kritikusi szakma részéről is a fokozottabb érdeklődés és odafigyelés. Tanulmányok sora hívhatná fel a figyelmet arra, hogy itt az elmúlt több mint négy évtizedben, szinte észrevétlenül megformálódott egy jelentékeny, ám nagyon kevesek által ismert költői életmű. Nehezen halogatható feladatnak látszik egy leendő Varga Imre-pályakép vagy -szakmonográfia elkészítése. A mostani gyűjteményes kötet megjelenése mindenesetre kiváló lehetőséget teremt arra, hogy mű és olvasója, alkotó és értelmezője végre egymásra találhasson.