Kiss Gy. Csaba: Budapest–Zágráb: oda-vissza / Zágráb magyar Atlantiszából

A horvát főváros mintegy 800 000 lakójának többsége első generációs zágrábi. Amikor egyetemista voltam, fehér hollónak számított közöttünk, akinek mind a négy nagyszülője Budapesten született. Így van ez most Zágrábban, a nagyvárosban is. Nézem a villamosban, antropológiailag nem annyira sokszínű a kép, mint Budapesten, jól elkülönülnek a markáns dinári arcok, a kreol árnyalatú dalmaták meg a gesztenyeszín, se nem szőke, se nem barna típusok.

Van sajátos folklórhagyománya a városnak, purgernek nevezik a régi zágrábit (a kitűnő alsóvárosi vendéglő is a Purger nevet kapta), lassan kihaló kisebbségi fajta talán, ám sikerrel adott át német szavakat, viselkedésmintákat a betelepülőknek. Tradíciót jelent ez a purgerség, valaminő polgári mértéket, kisvárosi józanságot, udvariasságot, jólöltözöttséget. Talán innen került bele a magyarokról alkotott horvát sztereotípiák közé, hogy mi nem vagyunk jól öltözöttek. Ha nem számít is teljesen egzotikumnak itt a magyar, mintha inkább történelmi kategória volna, amelyen rég túljutottak már. Ahogy az ük- vagy dédszülőkön, akiknek már a nevét is elfelejtették. Vannak persze magyarok a városban, tud róla a jól tájékozott zágrábi polgár, hiszen miért ne volnának egy ekkora metropolisban. A híres Mirogoj temetőt kellene egyszer alaposan végigcserkészni.

A mai zágrábi magyarok a nyomkövetésben a két világháború közötti időkig szoktak eljutni. Az Ady Endre Kultúrkör az 1932-es esztendőtől számítja a múltját.  Ekkor alakult meg a Zágrábi Magyar Egyetemi Hallgatók Kultúregyesülete. Úgy tartotta a hagyomány (a Számot adunk című kiadvány számolt be róla 1940-ben), hogy a magyar egyetemisták szokott találkozóhelye a Zrínyi-sétány egyik platánja volt, a „Nagy fa”, szabad ég alatt, akárcsak Voltaire idejében Párizsban a Palais Royal kertjében a híres „arbre de Cracovie” (Krakkó fája, ki tudja miért), ahol a napi pletykákat cserélték ki a jól értesültek. Itt fogant meg a gondolat, hogy magyar egyesületet alapítsanak. Így 2002-ben a hetvenedik évfordulójukról emlékezhettek meg a Radić utcában. Tudni való persze, hogy azelőtt is éltek magyarok a horvát fővárosban. A Széchényi Könyvtár őrzi a Zágrábi Magyar Társaskör értesítőjének néhány számát. 1909-ből és 1914-ből. Mintha különös messzelátón keresztül pillantanánk meg ennek a kis magyar Atlantisznak néhány részletét. Száz esztendeje a horvát főváros lélekszáma kevesebb volt, mint a mainak egy tizede, mindössze 74 703 fő. Ebből 4 028 magyar. Ha jól végiggondoljuk, ekkortájt éltek a modern korban a legnagyobb arányban magyarok Zágrábban, a város lakosságának 5,39 százaléka volt magyar. A dualizmus idején folyamatos volt Magyarországról a be(vagy: le)vándorlás Horvát-Szlavónországba. 1880-ban még csak 649, 1900-ban pedig 1 562 magyar anyanyelvű lakosa volt Zágrábnak. A horvát főváros fontos közlekedési és gazdasági központ lévén vonzotta az állami és magán tisztviselőket, főként a MÁV jelentett számos magyarnak is munkahelyet.

Az értesítő egyik, az OSZK-ban megtekinthető száma 1909 novemberében látott napvilágot mint a Zágrábi Magyar Társaskör hivatalos kiadványa. Ez az első évfolyam hatodik száma. A kiadvány felelős szerkesztője Sági Ernő, az egyesület titkára. Nyomtatott betűk a címlapon, alatta szépen kalligrafált kézírással következnek az egyes cikkek, tudósítások. Elsősorban a társaskör tevékenységéről, rendezvényeiről, terveiről szólnak az írások. Megtudjuk, hogy ebben az évben alakult meg a horvát főváros magyarjainak egyesülete, székhelyük pedig az alsóvárosi Petrinjska utca 40. alatt található (első emelet). A megvalósult álom című vezércikk beszámol az első magyar úgymond „műkedvelői” kiállítás előkészületeiről, a közös közművelődési tevékenység fontos állomásáról. November 27-től december 4-ig lesz megtekinthető a helyi MÁV iskola tornacsarnokában. Sokoldalú tevékenységről kapunk híreket az értesítőben, kulturális estekről, ahol klasszikus zenedarabokat humoros fölolvasás követ, szavalat és magyar nóták. Műkedvelői színielőadást is szerveznek, továbbá munkásgimnáziumot magyar nyelven. „Társaskörünk hivatást tölt be Zágrábban”, jelenti ki határozott öntudattal a vezércikk szerzője. A hírek között olvashatjuk, hogy a reformáció napján Ruzsás Lajos tartott magyar istentiszteletet a zágrábi evangélikusok templomában. Különösen érdekes a Téglát-téglára című cikk, mely az egyesület nagy tervéről tudósít, miszerint magyar házat kívánnak létrehozni a horvát fővárosban, házalapra gyűjtenek. „Kihívásnak minősítették egypáran azt a törekvést, hogy a békés egyetértésnek otthont akarunk emelni itt, Zágrábban. Megvalósíthatatlan álomnak nyilvánította az egy pár erőshitű, fanatikus tagtárs törekvését, hogy a horvát–magyar testvériségnek menedékházat is lehessen emelni a faji elszántság háborgó tűzvonalában” – olvassuk a kiadványban. Ne felejtsük el, néhány évvel korábban magyar zászlót égettek Zágrábban a nacionalista tüntetők, ismételten fölújult a tiltakozás a magyar föliratok, címerek ellen. A magyar jelenlét minden megnyilvánulása indulatokat válthatott ki az államjogi helyzettel elégedetlen horvátok körében. A Zágrábi Magyar Társaskör „társadalmi úton”, ma úgy mondanánk, civil szervezetként próbált meg kapcsolatokat teremteni a többségi társadalommal, ugyanakkor következetesen kultúrával építve a magyar identitást. Csupán a hírek között tudjuk meg, hogy a társaskör elnökét Janiszewski Vladimirnak hívják. Nevét tekintve kétségtelenül lengyel származású. Kataszteri felmérési felügyelő, vagyis telekkönyvi szakértő. 1912-ben az ő szerkesztésében jelent meg Budapesten a Magyar–horvát és horvát–magyar szótár az országos kataszteri felmérés használatához. Az egyesületnek ekkor két könyvtárosa volt, és beszámolnak arról, hogy a Magyar Tudományos Akadémia hatvan kötetet ajándékozott a társaskörnek. Vajon mi lehetett ezeknek a könyveknek a sorsa a 20. századi történelem viszontagságai közt?

Az értesítő következő rendelkezésünkre álló száma 1914 augusztusában látott napvilágot, az ötödik évfolyam 3. száma. Már nyomdai szedéssel készült. A felelős szerkesztő személye és a társaskör székhelye nem változott. Mai szemmel nézve baljós a vezércikknek a címe: Ferenc József azt üzente… Kevesek tudhatták akkor, mit hozott ez az esztendő. Szabó Imre Föladatunk című írása e kiadvány legfontosabb közleménye. Megfogalmazza, hogy mi lehet a magyar egyesület és általában a zágrábi magyar közösség küldetése a horvát fővárosban. Következetesen szót emel az előítéletek ellen, hangsúlyozza a kölcsönös megismerés fontosságát. „Föladatunk társadalmi téren barátainkká tenni a horvát középosztály velünk hasonló érdekű és azonos világnézetű részét, miként ez a múltban történt a rendiség érdekeltjei között.” Többször visszatér ahhoz a gondolathoz, hogy az itt élő magyaroknak erkölcsi kötelességük a horvát nyelvet megtanulni. Az akkoriban nem egyszer mesterségesen fölizzított nemzeti ellentétek idején arra hívja föl a figyelmet, hogy „…a magyar és horvát szervesen olyannyira együvé van kapcsolva, olyannyira egymásra van utalva, hogy ellenfeleknek lenniük dőreség”. Érdekes kezdeményezésről olvashatunk az értesítőnek e számában. Beszámolnak arról, hogy a főváros idegenforgalmát szervező horvátok bedekkert készülnek kiadni idegen nyelveken a városról, a társaskör vezetősége pedig magyarul szándékozik megíratni Zágráb rövid történetét, ismertetni néprajzát, összefoglalni az érdekesebb látnivalókat, és Egy nap Zágrábban címen terveznek ötszáz példányban kinyomtatni egy kiadványt magyarok számára. Ha végiggondoljuk, magyar ismertető – nem külön útikönyv! – a horvát fővárosról csak mostanában született…

Mennyi reális elképzelés, kitűnő kezdeményezés a zágrábi szórványmagyarok köréből a 20. század elejéről! Elsöpörte az egészet a történelem, vastagon belepte a por száz év alatt még az emléküket is. Érdemes volna legalább föltárni közös múltunknak ezt a szeletét is.