Tőzsér Árpád: Minerva Bélvatán / Naplójegyzetek 2002-ből

Pozsony, 2002. június 14. Gadamer mondta a halála előtt, Bacsó Bélának, százkét évesen: „Tudja, engem itt felejtettek, ezért lehetőségem nyílik arra, hogy meg-szerkesszem életművemet, levéve a fáradságos terhet másokról.” Rossz a logika: valakinek az életművét bárki utód megszerkesztheti, csak maga a szerző nem. Az utókor ugyanis nemcsak szerkeszt, hanem mindenek előtt átértelmez, magához alakít. Ezzel ad a műnek új életet.

Az idős ember  viszont nemcsak a korból, de feltehetően már a saját életéből is kiesik kicsit (s ez alól feltehetően Gadamer sem volt kivétel), s ha átértelmez, nem aktualizál, hanem anakronizál, nem a holnap nézőpontjából értelmezi a tegnapot, hanem a tegnap természete szerint rendezi a mát is.

Június 15. Végre, huszonnégy éves késéssel elolvastam Lengyel Péter Cseréptörését. A regény 1978-ban jelent meg, egy évvel megelőzte az 1979-es Termelési-regényt és A halál kilovagol Perzsiábólt (mellesleg az én privát kis áttörésem is 1979-ben kezdődik, akkor jelenik meg a Genezis című, már a Mittel-ciklus és az ún. eszszéverseim felé mutató gyűjteményem), de a „Péterek” korában valahogy nem tudtam rászedni magam a legidősebb és legelőször jelentkező „Péter” (Lengyel Péter 1939-ben született) jégtörő könyvének az elolvasására. Pontosabban: nem jó helyen kezdtem az olvasását, rossz szokásomhoz híven a végén, az utolsó fejezetnél ütöttem föl a könyvet, s valahogy olcsó fogásnak találtam, hogy Bárán János, a mű hőse, aki kitartóan keresi a második világháborúban odaveszett apja életének dokumentumait és emlékeit, végül, mikor együtt vannak az adatok, képzeletében simán megalkotja magának a tovább élő idősebb Báránt, aztán kiegyezik a világgal is, és kiegyensúlyozott lélekkel él, míg meg nem hal. S rátett egy lapáttal a kiábrándulásomra Heller Ágnes is, aki 1996-ban, egy előadásában azt bizonygatta, hogy Lengyel „zsidótlanítja” a művét, a történet elbeszélője nem mondja el, hogy a keresett apa munkaszolgálatos volt és zsidó, sőt úgy mesél, mintha mindezt nem is tudná, azaz „végig ködösít”, s így a regény sokat veszt a hatásából és hiteléből. Nem érti Heller, hogy miért nem „önreprezentációt”, s miért „heteroreprezentációt” művel egy úgymond „zsidó” szerző. (Én a 2000 c. folyóiratban olvastam az előadás szövegét, 1997-ben.) Hát még ez is!, gondoltam akkor, s Heller Ágnes fejtegetéseinek megelőlegezve a hitelt, még inkább elment a kedvem a könyvtől. Aztán most, az interneten szörfözgetve rábukkantam Kis Pintér Imre Cseréptörés-recenziójára, amely az Élet és Irodalomban jelent meg, 1978. szeptember 9-én, tehát csaknem egyidős magával a tárgyalt művel. Kis Pintér akkor még nem olvashatta Heller Ágnes írását, nem olvashatott semmit a Cseréptörésről, szűz szemmel nézett és látott, és a felfedezők rácsodálkozásával mondta el, hogy „Lengyel szuverén író, súlyos művet írt”, s hogy „csupa alapkérdéssel szembesít: mi a kultúra – mi a történelem –  mi az irodalom –  mi a haza –” S ezek után vettem én elő másodszor is a regényt, hogy most aztán egyszer s mindenkorra végére járok a dolognak, megtudom, hogy mi van a könyvben.  S elhűlve tapasztaltam, hogy milyen, valóban nagy irodalmi élménytől fosztottam meg magamat azzal, hogy anno a Cseréptörésnek csak az utolsó harmadát olvastam el, hogy ez a súlyos mű a magyar nyelvkritikai ihletésű szépprózában időrendben mindenképpen a negyedik legérvényesebb opus, a negyedik „magas iskola” (az első természetesen az Iskola a határon, a második a Töredék Hamletnek, a harmadik az Egy családregény vége, s a Cseréptörés után egy évvel megjelenő Termelési-regény az ötödik). A felsoroltakon kívül nincs regény vagy vers a magyar irodalomban, amelynek a szerzője oly tudatosan és gondosan vizsgálgatná a szót, az „anyanyelv hangcsoportjait”, mielőtt papírra teszi, mint a Cseréptörés írója. S olyan mű is kevés van, amelyben a szó, a szókép olyan természetesen, szinte az intimitás közvetlenségével változik át „egy darab hegyoldallá Óbudán, Duna-parttá, zöld derengéssé, híddá, tehervagon deszkájává, harminc és feles beépítendő tarackká… benzinszagú autóbusszá… cigánygyerekké piros csizmában”, mint Lengyel alkotásában. S mindez a cselekményben természetes strukturáló erő, része az apakeresésnek, a keresés dokumentálásának. Pontosan úgy, ahogy Heller Ágnes számára nem az. Lengyelnek „Módja volt arra, hogy az ábrázolás kérdését életkérdésként mutassa be. De nem ezt tette”, írja a filozófus. Szerintem meg pontosan ezt tette. S ha Heller 1996-ban úgy érezte, hogy „A történelem túlságosan konkrét itt, egészen a történelmi napokig, dátumokig lebontva konkrét…, a holocaust sűrített története…”, s ezért szükségeltetne a „zsidó főhős” hangsúlyos önreprezentációja, akkor a mű egy másik olvasója (nevezetesen szerény személyem), 2002-ben meg úgy érzi, hogy a műbe épített „történelem” távolról sem annyira konkrét, hogy a regényt holokauszt-történetként lehetne olvasni, s az idő múlásával még kevésbé lesz majd konkrét, azaz értelmezhető és értelmezendő, de az egzisztenciális/végső felvetések, az „életkérdések” benne attól még érvényesek lehetnek/lesznek. S hadd ne emlegessem itt Homéroszt vagy akár Shakes-peare-t, akiknek a műveiben a történelmet ma már komolytalan dolog volna nagyítóval vizsgálgatni, s esetleges hiteltelenségeik, sőt tévedéseik (cseh tenger stb.) miatt elítélni őket. De hát ezek irodalomelméleti közhelyek! Szégyellem őket magyarázgatni. S éppen a filozófus Heller apropóján, akinek A reneszánsz ember (1967) című kitűnő könyve annak idején olyannyira hozzájárult írói nevelkedésemhez, s amelyben Shakespeare-nek a történelmet a reneszászhoz stilizáló géniusza annyira jelenvaló!

Június 18.    Fekszem a heverőn, s nézem a plafont, tanácstalanul. Az előbb felhívott egy névtelen telefonáló, hogy szégyellhetem a pofámat, magamnak osztogatom az irodalmi díjakat. Az idei Posonium-díjat ugyanis a Finnegan halála című kötetemnek ítélték, ma volt a díjátadás. S alig értem haza, már csengett a telefon, valaki közölte velem, hogy én is olyan irodalmi bankrabló vagyok, mint a többi firkász, s letette a kagylót. Azt történt ugyanis, hogy a Posonium-díj kuratóriumának én is tagja vagyok, de mivel a 2001-es esztendőben nekem is megjelent olyan könyvem (a Finnegan halála című verskötetem), amely esélyese lehetett a díjnak, lemondtam a tagságomról, a díjról döntő üléseken nem vettem részt, helyemre Koncsol Lászlót kooptálta a bizottság. S az új kuratórium döntése a javamra szólt, Posonium-díjas lettem. Megtehettem volna, hogy nem veszem át a díjat. De ahhoz már nem voltam elég erős. El kellett volna talán mindezt magyaráznom a telefonálónak? Nem tehettem, lecsapta a kagylót. Mintha valaki egy sötét utcasarkon pofon vág, s elszalad. – Nem lettem viszont Madách-díjas. A másik legtekintélyesebb pozsonyi magyar irodalmi díjat Benyovszky Krisztián Rácsmustra című tanulmánykötete kapta. A Madách-kuratórium elnöke, Jaroslava Pašiaková az én könyvemről így nyilatkozott (az Új Szóban): „Egy szigorú, kissé csüggedt költő rajzolódik elénk, lemondó, majdnem cinikus. Nagyon jól megkomponált kötet, az önuralom és a költői konvenció harca. És a Vörösmarty-motívumokra épülő költemény, az Ezredvégi sorok a könyvről! Hátborzongató!” A könyvem tehát jó, csak én vagyok rossz, mert peszszimista és cinikus vagyok – s feltehetően ezért nem kaphattam meg a Madách-díjat. – Most meg ez a névtelen telefonáló! Ilyen nálunk, Pozsonyban az irodalomkritika.

Június 19. Állok emeleti lakásunk balkonajtajában, s látom, hogy az átellenes épület azonos magasságú, a miénknek megfelelő balkonajtajában egy hozzám hasonló korú idős ember áll, felém néz, mögötte pedig egy nő, feltehetően a felesége, grima-szokat vág az öregember felé. Faramuci helyzet: az asszony szemtől szembe az öreggel nem mer grimaszkodni, énrólam meg nem tudhat. Akkor kinek grimaszkodik?

Június 25. Úgy lesz lassan vége a nyárnak, hogy közben nem történt semmi. Csak ez a döglesztő meleg történik álladóan, megállás nélkül. Valamelyik északi sziget-ről (Grönlandról?) már délebbre költöznek a lakók, mert a megolvadó gleccserek miatt megemelkedik a tenger szintje, s lakhatatlanná válnak az eddig lakható részek is. Szédülten ténfergek be az egyetem épületébe, ott legalább valamivel hűvösebb van, de ott meg bármit látok, mindenből búcsú lesz: néhány nap, és vége a szemeszternek, s vége az egyetemi pályámnak, jön a „nyögdíj”. (Leírom a kifejezést akkor is, ha tudom, hogy olcsó szóvicc: számomra ugyanis most nem az, hanem találó szójáték.) Ma megint avatások voltak az aulában, botladoztam szédült-boldog-boldogtalanul a kiöltözött, ünneplő tömegben, gyönyörűséges lányaink között, s úgy néztem őket, mint aki utoljára lát valamit. Aztán T. Sz., földig érő tűzpiros nyers-selyem ruhájában rám köszönt, s én zavaromban majd orra buktam, nem tehettem meg, hogy ne gratuláljak neki, erre a leányzó áttette hatalmas rózsacsokrát a mellette álló idős hölgy kezébe, és se szó, se beszéd megölelt, és elérzékenyülve azt suttogta a fülembe: hiányozni fog, tanár úr. Úristen, hát még maga, hát még maguk nekem!, akartam mondani, de nem mondtam semmit, mert valószínűleg úgysem jött volna hang ki a torkomon. Botorkáltam lefelé a lépcsőkön, s az idős Voltaire-re gondoltam, aki mikor Varicourt kisasszony megölelgette, mindig így sóhajtozott: „Ah, kisasszony, az Élet és a Halál ölelkeznek most össze.” (S André Maurois, aki mind-ezt megírta, megjegyzi: Voltaire-Halál  nagyon nem vetette meg az efféle ölelkezéseket.)

Június 29. Frissítő fürdő a kánikulában: a dél-koreai és a török nemzeti futballválogatott ma a világbajnokság harmadik helyéért (a bronzért) játszott, s a két csapat olyan futballt produkált, amilyet már régen nem láttam. S a játékosok a meccs után összeölelkeztek, s a törökök úgy ünnepelték a koreaiakat, mintha azok nyerték volna meg a mérkőzést, pedig 3:2-re éppen hogy elvesztették. Ez a tiszta barátság, sportszerűség, nagylelkűség, a remek játék után, meghatott. Mintha középkori nemes lovagok küzdelmét láttam volna, drámát és katarzist, ilyenkor megértem a futballista írókat, Esterházy Pétert, Kukorelly Endrét. Jegyezzük meg a török csatár, Hakan Sükür nevét: körülbelül azzal a tisztelettel nevezik a Boszporusz Bikájának, ahogy egykor Arthur lovagkirályt a Kő Kardjának nevezték. Igazában ez a koreai–török küzdelem volt a világbajnoksági finálé. Ami holnap következik (a német–brazil döntő), az már akármilyen lesz, a képe csak a mai mérkőzés függvényében alakulhat.

Július 5. Bélvata kisközség a Dunaszerdahelyi járásban, tanszékvezetőnknek, Mészáros Andrásnak a szülőfaluja. A Mészáros-portán az utóbbi években kihelyezett tanszéküléseket szoktunk tartani – tegnap kvázi tanévzárót tartottunk. Az átépített parasztház múltjára már csak a tágas udvar emlékeztet: valamikor rakott szekerek forogtak itt, kellett a tágasság. Most az udvart ápolt gyep födi, a végében három hatalmas diófa. A „kihelyezett tanszékülés” fénypontja a házigazda által saját kezűleg és szemünk láttára elkészített bográcsgulyás Whitehead módra. Bandi tanár úr annak idején filozófia–magyar irodalom szakot végzett, az egyik tanulmányának a címe, jellemzően: Az irodalomtörténet-írás metafizikai háttere. Mindkettőnknek Whitehead a kedvenc bölcselője, gulyásevés közben arról értekezünk, hogy ha a termé-szet nem pillanatnyi, ha nincsenek benne végső pontok, csak működés van (mondá anno W. mester), akkor a bográcsba merített szedőkanál visszatartott működés, mert addig mindenképpen meg kell őriznie pillanatnyi állapotát, amíg tányérunkba szállítja fejedelmi tartalmát. Ebben megegyeztünk. Este tábortüzet raktunk a diófák alatt. Bandi eldicsekedte, hogy a diófáin baglyok tanyáznak. Valószínűleg azért költöztek ide, mert a bajszos házigazdát Minervának nézték, mondám én. 20 óra 12 perckor Minerva egyik baglya lefosta G. kollégánk vadonatúj zakóját. H. kolléganő azzal vigasztalta G.-t, hogy ez egy speciális esete az élettel való találkozásnak, s beidézte neki Mészölyt: Az élet madárfos a levegőben. – Ennyit Bélvatáról és a pozsonyi Comenius Tudományegyetem magyartanárainak kihelyezett tanszéküléséről.

Július 9. Ma egész nap azt hajtogattam magamban, hogy „Hóhértülök, hóhértülök”, s nem tudtam mire vélni a szöveget. Mi az, hogy „hóhértülök”? Honnan a fenéből, milyen olvasmányomból maradt meg emlékezetemben ez a furcsa szókapcsolat? Esetleg Konrád császárt a kürtjével „lehóhéroló” Lehel mondája volna a forrás? Régi magyar irodalmat tanítok ugyan, de mostanában a kalandozások korával és Lehellel holtbiztosan nem foglalkoztam. S ezek után kinyitottam Baka István Tájkép fohásszal című verskötetét, s mit látok?!: a 231. oldalon, a Rachmaninov zongorája így kezdődik. „Hó és üszök hó és üszök.” Úgy látszik, a szöveg zeneiségének sokkal nagyobb a jelentősége számomra, mint ahogy eddig gondoltam! Valahol mélyen, a „lelki füleimben” a „Hó és üszök hó és üszök” verssor zenei hangsorrá alakult (ó, é, ü, ö / ó, é, ü, ö), önállósodott, aztán visszaalakult valami idegen, zagyva szöveggé: a belső magnóm mágneses lemeze ekkor már nem művészi terv szerint, hanem csak véletlenszerűen rántott magához néhány szóreszeléket.

Július 17. Talán a rémálmaim miatt, talán a légköri zavarok miatt, tény, hogy az éjszaka nem aludtam, pontosabban csak kerülgetett az álom, mint Baka István Farkasok órája című versében a vershőst:

„Felébredek.
S úgy kerülget az álom,
mint robbanóanyag-raktárt az őr;
gyujtózsinóron – minden idegszálon –
a félelem lidérclángjai kúsznak.”

Az ilyenfajta félelem „lidérclángjaira” – így az álmatlanságra is – általában nincs magyarázat: nem tudni, miért jön, mikor jön. Csak azt tudjuk, hogy általában a szorongással jár együtt, s a szorongást sem magyarázza semmi, az is szubsztanciális létező: ő maga az, ami megmagyaráz dolgokat, például a Farkasok órája-féle remekműveket. Rába György nevezi a Baka-verset a „szorongásos tudatállapot finom megfigyelésekkel, balladás tónusban előadott remekének”. Apropó, Rába! A Baka-kritikusok közül ő teszi-emeli a költőt leginkább a helyére: „Baka István képteremtő ereje annyira kivételes és bőven buzgó, hogy már csupán ezért is bármely jövendő antológiában végérvényes volna a helye.” Csakhogy: ami érdem jobbról nézve, halálos bűn balról szemlélve. A hivatalos kánonba B. I. pontosan a „bőven buzgó képteremtő ereje” miatt nem nyerhet bebocsátást. A mondatpoétika hívei szemében a képpoétika: ókonzervativizmus, lírai ortodoxia. A szókép egyszeri, ismételhetetlen látást, tehát „korszerűtlenül” eredeti, afféle romantikus egyéniséget tételez, az impasszíbilis mondatalakzatoknak viszont mindegy – az „alulretorizált” vershőst (illetve antihőst), az azonosíthatatlan „hangot” (Babarczy Eszter), a stilizált tömegembert, a das Mann-t éppen úgy kiszolgálják, mint a szuverén személyiséget. Én is a semleges, személytelen mondatpoétika oldaláról nézve vagyok sokak számára gyanús.
Július 22.    Megállás nélkül folyik a könnyem: szárazszem-szindróma. Alig látom a kéziratot, amelyet szerkesztek. – Szinte egyetlen pillanatig sem vagyok baj, panasz nélkül. Babits évekig a „beszélgető füzetei”, „panaszkönyvei” segítségével érintkezett a világgal, ha nem fegyelmezném magamat, nekem a naplóim válnának pillanatonként panaszkönyvekké. S ha már Babits: ő kioperált gégével, hároméves haldoklása idején írta meg főművét, a Jónás könyvét, s fordította le az Oidipusz Kolonoszbant, én is csinálhatnék betegségeimben valami hasznosabbat is a panaszkodásnál, s rossz kéziratok javítgatásánál. Igaz, a napokban tovább írtam a készülő Tanulmányok költőportrékhoz című versciklusomat, a Tóth Krisztina-imitációm munkacíme: Téli monológ, de akár Anyegina is lehetne: T. K. egész költészetét áthatja valami anyegini elégikum. Nem kétséges: ha van újkori magyar verselégia, akkor annak T. K. a mestere. Jegyzet a remek Porhó  – ez egy T. K.-vers – margójára: A nő sohasem szemérmes, sohasem szemérmét, mellét, fenekét szégyelli, hanem azt, hogy a szemérme, melle, feneke nem olyan állapotban kerül más, esetleg avatatlan szem elé, ahogy ő szeretné. A nő az esendőségét, a tökéletlenségét, bibliai „tisztátalanságát” szégyelli. Hogy úgy mondjam: a Biblián keresztül szemérmes.

Július 25.    A nagybeteg Zs. Nagy Lajos mondta, sírva, M. Erzsinek, miután nála jártunk: Tőzsért fél évszázada ismerem, de soha még elérzékenyülni nem láttam. Most meg ül az ágyam szélén, és hirtelen megsimogatja a fejemet. Ő is halálos betegnek látott, s így búcsúzott tőlem. – Nem tudom, megsimogattam-e valóban Lajos fejét. Ha igen, önkéntelenül tettem: talán akkor született meg bennem a gondolat, hogy verset írok a költő szép, formátlanul formás szikla-koponyájáról. (A Mars mostanában felfedezett, rejtélyes „fekete sziklái” lehetnek olyanok, mint Zs. Nagy fekete feje, arca.) Ma befejeztem az akkor, Zsélyben indult versemet, Zs. Nagy arca lett a címe.

Augusztus 8. „Éles” kritikát írt a Finnegan haláláról Bodor Béla (Alföld, 2002/8.). Persze, tulajdonképpen jóindulatú és elismerő a bírálata (bár a pietás sosem használ az ilyen írásoknak), észrevételeinek, akaratlanul, mégis élük van. – B. B. mindent tud s mindent megír a versszövegeimről,  de talán éppen ezért, végére érve az írásának, feltolakszik bennem a kérdés: ilyen könnyen megfejthető vagyok, csak enynyi vagyok? (S ez az a bizonyos „akaratlan él”!) A pedáns filológus kinyomozta, hogy „a világirodalmi toposzok megidézése… ennek a költészetnek a legkorábbi periódusában is jellemzője volt már” (leleplez például, hogy én már negyven évvel ezelőtt beépítettem egy Byron-képet az egyik versembe; akkor én valóban öröksértődött fiók-Byron voltam), úgy vélem továbbá, helyesen látja az alapfontosságú szövegstrukturáló módszeremet: „az építkezést, az egyes elemek szüntelen cseréjét”, jól érti, hogy itt a forma van hivatva feloldani a tartalmi (egzisztenciális) ellentéteket és ellentmondásokat, megzabolázni a vak, sokszor negatív kreativitást, s hogy egyáltalán: az önazonosság is lehet formai elem, jel a többi jel között – mind-ezt B. B. szinte górcső alatt látja, vizsgálja, de a vizsgálódása mintha elfödné a könyv „titkát” (Kertész Imre: A könyv addig érdekes, ameddig titka van). Ponto-sabban: akaratlanul is felveti a kérdést: ott van-e az én versemben az az „orfikum”, az az elmondhatatlan, amely nélkül nincs igazi költészet? Vagy egyetlen kritikában mindent el lehet róla mondani? Ha ez utóbbi az igaz, akkor a versem felesleges: elég a róla szóló kritikát olvasni.

Augusztus 11. A Kossuth rádió Névjegy című műsorában bizonyos Balogh Béla, mérnök-agykutató A végső valóság című könyvéről beszél. A mérés: összehasonlítás – mondja. Az agy tevékenységét, a gondolatot azért nem tudjuk mérni, mert nincs anyagi megfelelője. A gondolat anyagon túli, tehát metafizikai valami. Ha anyagi volna, akkor csak saját magát tudná gondolni. – A könyv befejező története: Megkérdezik az egyik gurut: Miről tudjuk meg, hogy nappal van, s nem éjszaka? A válasz: Ha a távolban álló tehenet megkülönbözteted a tevétől, akkor már nappal van. A kérdezőt nem elégíti ki a válasz. Megkérdezi a másik gurut: Miről tudjuk meg, hogy nappal van, s nem éjszaka? Ha a távoli almafát meg tudod különböztetni a magnóliától, akkor már nappal van – felel a második mester. A kérdezőt ez sem elégíti ki. Elmegy a harmadik guruhoz, s az így felel neki: Ha a szembe jövő ember arcában felismered a testvéred arcát, akkor ér véget benned az éjszaka. – Én, ha egyedül vagyok, még a szobám ablakában zöngő szúnyog arcában is a testvérem arcát vélem felfedezni, s máris nem vagyok egyedül.

Augusztus 12. Tokajba készülök, ahol még nem haldokoltam! Könyvet teszek az utazótáskámba: Rejtő Jenő: Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam. (Eredetileg Rejtőt is Reichnek hívták, akárcsak Reich-Ranickyt, a német irodalmi pápát, és Rajk Lászlót; rokonok voltak talán?) Az összeállító-szerkesztő Varga Katalin szerint a könyvben található írások műfaja meghatározhatatlan, leginkább memoárra, naplóra vagy útirajzra emlékeztetnek. Engem a 77. oldal bejegyzése Adyra emlékeztetett (ez vicc akar lenni):

„A lelkem ódon, babonás vár,
mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem ugye mily nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.)”

Meghatódom, és nem tudom, mi hat ennyire meg. Ady-e (szó, ami szó, az idézett négy sora gyönyörű, s akinek nem tetszik, az magára vessen), vagy az, ahogy Rejtő leírja kedvesének (?), a bolgár  Xéniának Adyval s A vár fehér asszonyával való találkozását (70. oldal). „Hogy tudott kitágult szemmel meredni, megborzadni lehunyt pillával hanyatt dőlve, ha Adyt hallotta, és valósággal megdöbbentett, midőn a legtisztább csengésű magyar kiejtéssel, hunyt szemmel, félig sírva mondta utánam: és nem ragyog… és nem ragyog… Soha még nem született magyartól ezt az ouvert a-t, ezt a tökéletes hangsúlyt nem hallottam, pedig sohasem tanult magyarul, nem is járt Magyarországon, és sejtelme sem volt, mit jelentenek az általa megtanult sorok. Egyszer megkértem, jőjjön fel az Eftibe [Mokka Efti – kávéház az 1920-as évek Berlinjében – T. Á. megj.], és mondjon el egy Adyt a fiúknak. Már akkor kívülről tudott egy csomó verset, többek között A Gare de l’esten-t, egész végig (és ismétlem, egy szó értelmet nem tudott, de valósággal szenvedett, boldog volt, lerészegedett Adytól). Soha még nem-született-magyartól ezt az ouvert a-t [nyílt a hangot – T. Á. megj.], ezt a tökéletes hangsúlyt nem hallottam, pedig sohasem tanult magyarul, nem is járt Magyarországon, és sejtelme sem volt, mit jelentenek az általa megtanult sorok.

Reggelre én már messze jutok
és bomlottan sírok valahol

Szinte ijedten néztek össze, és mikor Xénia befejezte, sokáig hallgattak még.” – Hát mit mondjak? Valóban megrendítő! A vers is, meg a pillanat is. A szinte vallásos megtérés pillanata, amikor hirtelen a belső folyamatok, a lélek eseményei láthatóvá válnak. Egyetlen vers hatására. És a médium transzának hatására persze, de ne felejtsük el, hogy a medium szó eredetileg középet, közvetítőt, azaz olyan valakit (valamit) jelentett, aki (ami) az alaphatást láthatóvá teszi, közvetíti. Ady nélkül nincs Xénia, a hittérítő: maga Ady. Rejtőnek néhány sorban sikerül hitelesen elmondania, megérzékítenie a tényt, hogy a huszadik század első harmadában bizonyos értelmiségi körök számára Ady a kultusz és a kultúra újratalálkozása volt, vallás. – S figyelemre méltó a jelenetben a vallásos megrendülésen túl az is, hogy Xénia nem érti az általa elmondott vers szövegét, a hatás mégsem marad el. Ha egyéb eszközökkel elő tudjuk készíteni a befogadás kegyelmi állapotát, akkor nem okvetlen fontos értenünk a szöveg „teljes” jelentését. Pontosabban: a meg nem értett szöveg akkor orfikumként működik, erősíti a befogadás beavatás jellegét, egyszóval: fokozza a hatást. S számomra mindez most azért fontos, mert A kódváltás pragmatikája című új versemben sok a szlovák szöveg (a téma a nyelvváltás), amelyet a magyar olvasó természetesen nem érthet, de úgy vélem, ha a magyar szöveg képes kialakítani a részbefogadás „kegyelmét”, akkor az idegen szövegek nem gyengítik, hanem csak-ugyan erősítik a hatást. Készülő tokaji előadásom munkacíme: A lokalitás globális nyelve. Lehet, hogy illusztrációként felolvasom hozzá A kódváltást is.

Tokaj, augusztus 14. Tokaj kis porfészek. Inkább néz ki tót hegyi falunak, mint magyar borfővárosnak. Lehet olyan 7000 lakosa. Eddig csak annyit tudtam irodalmi kapcsolatairól, hogy Fekete János gróf a 18. század utolsó negyedében úgy ajánlgatta bűnrossz francia verseit Voltaire-nek, hogy minden küldeményéhez száz palack tokaji aszút mellékelt – most viszont már azt is tudom, hogy a kis város ez évben, Tokaji Írótábor néven harmincadik alkalommal hívja össze tanácskozásra, eszmecserére a magyar irodalom jeleseit. A Széchenyi István kollégiumban va-gyunk elszállásolva, én a harmadik emeleten, a 336-os szobában lakom. Az előadások a Tokaji Ferenc gimnázium aulájában folynak, eddig csak Szegedy-Maszák Mihály előadása fogott meg. Ha egy nép nem vett részt a világtörténelem eseményeinek és toposzainak alakításában, s ha irodalma csak a saját történelme és toposzai nyelvén beszél, akkor az az irodalom a világirodalom egyre globalizáltabb nyelvére lefordíthatatlan – mondta. Az előbb jöttem föl vacsoráról, Bányai Jánossal és Szilágyi Pistával beszélgettem, megmutattam nekik a Kódváltásomat, Sz. I. szerint túl sok benne az „idegenítés”, B. J. szerint így kitűnő a vers, ahogy van. A mérvadó, azt hiszem, Szilágyi véleménye, mert Bányai a szerbhorvát nyelv birtokában tudja kicsit értelmezni a szlovák betétszövegeimet is, a szláv nyelveket nem ismerő Szilágyi számára viszont ezek valóban csak „idegenítések”, s a nagy kérdés éppen az, hogy mennyi ezekből az „idegenítésekből” elviselhető, esetleg egyenesen kreatív jelentésű.

Augusztus 15.  8,30. Tokajban reggel 7,00-kor – borús éjszaka után – kisütött a nap, s megvilágítja az orrom előtt, a fal faburkolatára írt betűket: Csabi, aj lav jú. Az ágy, amelyben aludtam, s az asztal, amelyen írok, tanévközben feltehetően diák-lányé volt. A ruhásszekrényre rá is van írva a tulajdonos neve: Kriszti, mellette egy nagy, piros szív. Az asztal alatt viszont pókhálóra akadt hatalmas pormacskát lenget a huzat, nyári szünet van, nemigen takarítanak. Előttem, kiterítve az És 32. száma, benne Bedecs László Marsall László verseiről ír elismerően. Így is tud. Az én Leviticusomról anno az volt a véleménye, hogy szalonfilozófus írta. 8,00-kor reggeli.  

Augusztus 16.     Úristen, már harmadik napja Tokajban vagyok! Tegnap este el akartam menni haza, nem sikerült, sokan fognak, visszatartanak, kitűnő a társaság, ritkán érzem írók között azt a jóindulatot, megbecsülést, sőt szeretetet, amelyet itt napokig éreztem. A házigazdák, a tokajiak is kitűnőre vizsgáztak, közben megtudtam, hogy annak idején Balassi is lakott itt egy ideig, később Bessenyei is, Lenau is. Voltak hát dicsőbb elődeink is Tokajban Fekete Jánosnál. Tóth Lacira várok, ő ragadott ki végül a viszatartó-ölelő karokból. 11,20-kor indul a vonatunk.

Budapest, augusztus 17.   13,15. A Múzeumkertben ülök, közvetlen Kazinczy mellszobra mögött, Catherine Millet könyvét olvasom (Catherine Millet szexuális élete), de csak úgy fél szemmel, mert végtelenül fáradt vagyok. Régen a járdákon is padok álltak, most aki kimegy a városba, örök járkálásra van ítélve, sehol egy pad. Járkálj csak, halálraítélt. Olvasom, olvasom Catherine Millet-t, mindenhol azt írják róla, hogy zavarba ejtő nyíltsággal írja le saját szexuális életét, de én valahogy nem tudok zavarba esni tőle. Hol vagyunk mi már ettől a tartózkodó nyíltságtól! Sikerült néhány könyvet összeszednem, s nincs nehezebb, ha cipelni kell, mint a könyv. Dögfáradt vagyok, hogyan kellene megszabadulni a csomagomtól? Ebben a pillanatban egy idegen férfi, láthatóan külföldi, is leroskadt egy padra, itt, nem messze tőlem. A felesége és lánya támogatta eddig. A férfi inkább összeesett, mint leroskadt, aztán elomlott a padon. Az asszony vörös hajú, vállán, nyakán, arcán vörös szeplők, írnek látszik, angolul beszél a férfihez, törölgeti a homlokát. A legszívesebben én is hanyatt vágnám magamat, s fel sem kelnék többet. 14,40.  Sántítok, mindkét lábamra, a kimerültségtől. Elvánszorogtam Arany János szobrához (földig csüng a bajusza, mintha ő is borzasztóan fáradt volna), bal oldalán Toldi (egyáltalán nem Toldi-, inkább Tar Lőrinc-formájú vitéz), a jobb oldalán Rozgonyi Piroska. Gyönyörű szép nő, fiatal, bátor, erőtől kicsattanó, vértől, tejtől áradó. Olyan fenség van benne, amilyen csak műalkotásban lehet. Elhomályosítja magát Aranyt, el a közhelyes, buzogányos Toldit is. Addig néztem, míg végül megkönnyeztem. Mintha húgom, lányom, anyám, ősanyám egyszerre volna e gyönyörű kődarab. Íme, a kollektív emlékezet a gyakorlatban! 18,20.  Kossuth tér, József Attila-szobor. Valaki lekaparta a „József” nevet, s maradt az „Attila”. Szegény, sovány József Attila mint Atilla, az isten ostora! Kicsit zsenáns. Háromszor körüljárom a szobrot, míg megtalálom a nevet és három-négy méterrel odább a szoborhoz tartozó föliratot: „Mintha szívemből folyt volna tova, / Zavaros, nagy és bölcs volt a Duna.” Hát most aztán valóban zavaros is, nagy is a folyó, de hogy bölcs lenne…?! Az egész Bécs–Budapest-szakasz árad, Pozsonynál állítólag már tízméteres a vízállás, a par-tok víz alatt vannak. Haza sem tudok menni. – Egy idősebb házaspár ül a szobor mellett, a férfi gyanúsan méreget, mintha attól tartana, fel akarom robbantani a kajla kalapú „isten ostorát”. Hogy kifejezésre juttassam idegenségemet, franciául kérdezem őket: Ki ez? Nem látok rajta nevet. A férfi tört franciasággal: József Attila, nagy magyar költő. – Megyek tovább. A Károlyi Mihály-szobornál egy magas, vékony lány szólít meg: Nem fényképezne le bennünket a szobornál? (Idősebb nő áll mellette.) Dehogynem! – mondom. Két oldalról megölelik a szobrot. Csak nem rokonuk? – kérdezem őket ízes magyarsággal. Maga – mutatok a hosszú, sovány lányra – lehetne akár az unokája is Károlyinak, erősen formázza. Az előbbi idős házas-pár, a József Attila-szobortól közben éppen odaér hozzánk. Hallják, hogy nem vagyok francia turista, megvetően néznek rám. Le vagyok leplezve. Könnyebb utol-érni, kit is? Egyszerre vagyok az egész szólás: hazug is, kutya is, sánta is. De azért fel a fejjel, kicsiben minden megvolt: Tokaj, könyvesboltok, mozik, szobrok, árvíz, parlamentnézés – mehetek haza.

Pozsony, augusztus 23. Budapesten a tévé nem mutatta, hogy itt, Pozsonyban, mikor a Duna tetőzött (9,91 méternél), az egyetem parkolóját teljesen elöntötte az ár. Ma bent ebédeltem a menzán, s láttam, hogy az autók körül még mindig bokáig ér a latyak, a környéket tűzoltóautók fertőtlenítik. Ha egy nappal tovább tart az esőzés, a víz bement volna a főépületbe, sőt a belvárosba is. Az elkészített homokzsákokat még most is látni. A fele sem volt tréfa! De ma már hét ágra süt a nap, az utak szárazak, a szombati Népszabadságban megjelent a Hja, azt nem ki, hanem le című versem (Kukorelly-imitáció!), a számítógépemben Keresztury Tibor üzenete várt, megkapta az Anyegint (Tóth Krisztina-utánzat), tetszik neki, a múlt szombaton állítólag lement a rádióban a Zsé arca, a vérnyomásom 130/80, „legényes”, mondta Hirnerová doktornő az előbb – egyszerre „oázisnak látom a várost, s fölötte kútnak a napot”. (Magyarázat: Miroslav Válek, a kitűnő szlovák költő írja egy tevéről: „Svet je pre ňu naraz jasný / a celý ružový”, vagy ahogy én magyarítottam a sort: „Egyszerre oázisnak látta a várost / s fölötte kútnak a napot.”) – A tévében lement a 2002 című, még Tokajban felvett műsor, én is értekeztem benne valamiről, ember legyen a talpán, aki a sűrű nyögéseim közepette is követni tudta a gondolatmenetemet. S ami a legnagyobb baj: azt mondtam, 50 millió ír vallja magát írnek, de csak 2–3 millió lakik belőlük Írországban. Nos, a lexikonok szerint az írek száma a nagyvilágban mindössze 15 millió. Skandalum! De az is gyalázat, hogy a szerkesztő benne hagyta a szövegemben a lapszust.