Nagy Csilla: Provincializmus, dilettantizmus vs. regionális kánon
(Hozzászólás Németh Zoltán Szellemi öngyilkosság a szlovákiai magyar szép irodalom 2012 című kötetben című írásához)
„Vajon a provincializmus és dilettantizmus fogalmát
milyen esetekre találták ki, ha nem az ilyen válogatásra?”
Németh Zoltán
Előrebocsátom, teljes mértékben egyetértek Németh Zoltán írásával, az általa megfogalmazott kritikai megjegyzésekkel. Sőt, azt hiszem, nála radikálisabban ítélem meg a helyzetet, véleményem szerint ugyanis a 2012-es antológia1 egy folyamat betetőzése. Tavaly az Új Szó Penge című rovatában már megfogalmaztam kételyeimet a 2011-es, még Csanda Gábor szerkesztésében megjelenő Szlovákiai magyar szép irodalom2 kapcsán. A korábbi köteteknél ugyanis szintén felróható a koncepció hiánya, de fontos megjegyezni azt is, hogy Csanda Gábor válogatásai sokkal nagyobb körültekintéssel, szélesebb merítéssel, azaz sokkal megfontoltabb szakmaisággal készültek, mint az új, Nagy Erika és Vida Gergely munkája révén megvalósult kiadvány. A probléma (és a Németh-írás jogos indulatait kiváltó ok) értelmezésemben nem egyetlen kötet, hanem az a tendencia, amely az utóbbi években megjelent SZMÍTantológiákat, és általában a szlovákiai magyar irodalom önreprezentációját jellemzi. A regionális irodalom és a regionális értékek sajátosságainak bemutatását (amely, úgy gondolom, az ilyen típusú kiadványok legfontosabb célja lenne) korlátozza egyfajta provinciális szemlélet; a régión belül megmutatkozó sokféleség, nyitottság és plurális értékstruktúra helyett az elszigeteltség élménye válik, ha nem is értékké, de bizonyos értelemben meghatározó tényezővé. Az alábbiakban azt szeretném hangsúlyozni, hogy a konkrét szerkesztési elvek és problémák, amelyekre Németh Zoltán írása felhívja a figyelmet, túlmutatnak önmagukon, jelentőségük egy tágabb, teoretikus kontextusban (a kánon, az érték és önértelmezés, valamint az irodalomtörténeti felhasználhatóság függvényében) válik értelmezhetővé.
Szinte közhely, hogy a regionális irodalom fogalma a nemzeti irodalom terminusához viszonyítva minden esetben valamilyen mértékű elkülönülést, kiemelést, és ezzel együtt hiányt is jelöl. Mindaz, ami „regionális”, rendelkezik olyan specifikumokkal, tulajdonságokkal, amelyek miatt a „nemzeti” önálló identitással rendelkező részeként azonosítható.3 Azonban a „regionális” a „nemzetihez” képest mindig szűkebb, bizonyos mértékig szükségszerűen szemben áll azzal, hiszen benne a kanonikus pozíciók alternatív értékrend szerint rendeződnek el. A szlovákiai magyar irodalom is rendelkezik egy saját hatástörténettel, saját értékstruktúrával, intézményességgel, saját kulturális kódrendszerrel, amely, ha a kortárs magyar irodalom egészét tekintjük centrumnak, periférikus, azonban a regionális irodalom egyedisége abból adódik, hogy önálló középponttal rendelkezik, ő maga lesz egy centrum.4 Egy regionális irodalmi antológia tehát mindig alternatív kánon megfogalmazásaként érthető, felelőssége pedig annyiban van, hogy a régió kulturális identitását, a hagyományt kell a válogatás és elrendezés révén hozzáférhetővé, átörökíthetővé, értelmezhetővé tennie.
A szlovákiai magyar irodalom mint egység voltaképp virtuális közösség, amely szerzők és művek összességeként évente egyszer, a régió egyetlen meghatározó írószövetsége, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága kiadásában megjelenő reprezentatív antológia formájában válik „kézzel foghatóvá”. Ha egy egyetemista a kortárs szlovákiai magyar irodalomról szeretné írni a szakdolgozatát, ezzel a sorozattal kellene kezdenie az anyaggyűjtést. Egy ilyen munkának nagy valószínűséggel megkerülhetetlen célja a szlovákiai magyar irodalom belső irányvonalainak, az általa meghatározódó kulturális, irodalomszociológiai és intertextuális, poétikai stb. viszonyrendszereknek a feltérképezése, valamint ennek pozícionálása a nemzeti irodalomhoz viszonyítva. Az antológia akkor tölti be funkcióját (ti. hogy képet ad a szlovákiai magyar irodalomról), ha képes felmutatni a szlovákiai magyar irodalom hagyományának megkérdőjelezhetetlen pluralitását, és viszonyulását a kortárs magyar irodalom egészéhez, érzékeltetve, hogy az antológia által formált közösség nem valamiféle periférikus irodalmi irányzat, nem is zárvány, hanem nyitottságában és sokféleségében produktív közeg. „Intenzitás. Jellemző sűrítettség.”5
Azok a szakmai hibák, amelyekre Németh Zoltán felhívja a figyelmet (a koncepció hiánya, a választott szövegek esetlegessége, a több, nem csak regionális szinten meghatározó szerző és folyóirat „kifelejtése” a válogatásból, a szerző és szerkesztő együttműködésére épülő szöveggondozás hiánya stb.) azért lehetnek nagyon károsak, mert az így kialakított irodalomkép torz.
Az elképzelt szakdolgozó az antológiából kiindulva joggal állapítaná meg, hogy 2012-ben a szlovákiai magyar irodalom mélypontját éli, hiszen levált a kortárs magyar irodalomról: szerzői csak ritkán publikálnak nem szlovákiai lapokban, és különösen ritka, hogy az egyezményesen „legjobbnak” tekintett szépirodalmi rovatokba bekerüljenek a műveik. Feltételezhető megállapítását (ti. hogy a szlovákiai magyar irodalom sajátosan bezárkózott) szerencsétlen módon alátámasztaná az a tény is,hogy 2012-ben egyetlen szlovákiai magyar szerző sem került be a Magyarországon megjelenő, a Magvető által kiadott Szép versek és Körkép című líra- illetve prózaantológiába (ellentétben az újvidéki vagy erdélyi irodalom képviselőivel). Kívülről, azok számára, akik nem részesei ennek a közegnek, ez a lehangoló kép látszik. Akkor is ezt mutatja kifelé a SZMÍT-antológia, ha tudjuk, hogy a valóságban nem így van, hiszen a szlovákiai magyar irodalom rendkívül izgalmas, termékeny közeg; sok jelentős szlovákiai magyar szerző van, jelentős részük intenzív kapcsolatban áll olyan lapokkal, mint a 2000, az Alföld, a Bárka, az ÉS, a Holmi, a Híd, a Jelenkor, a Korunk, a Műút, az Új Forrás, a Tiszatáj stb.; tagjai írótársaságoknak és szerkesztőségeknek; díjazottjai a Nemzeti Kulturális Alapnak vagy más fórumoknak. Nem feltételezem, hogy az antológia szerkesztői szakmailag felkészületlenek lennének, és nem tudnák, hogy a regionális irodalom csak akkor nem válik provinciálissá, ha nem egyetlen centrumként értelmezi magát. Azt sem gondolom, hogy nem tudják, miért lenne fontos alaposabban utánajárni a szerzők munkásságának.
Nyilvánvaló, hogy a kötelező szerkesztési munkafolyamatokkal is tisztában vannak, ti. hogy egy szöveg hitelességét, pontosságát a szerzővel kell egyeztetni (hiszen a másodközlések legnagyobb veszélye, hogy az első közlés elírásait, elütéseit megőrzik). A 2012-es antológia esetében mégis el lettek követve ezek a hibák, amire más magyarázat nincs, minthogy a szerkesztők és a kiadó, az írószövetség nincs tisztában a felelősségével, azzal, hogy elsődleges feladata az értékőrzés és az önreprezentáció: a szlovákiai magyar irodalom hagyományainak, pluralitásának, dinamizmusának a lehető leghitelesebb, legmagasabb színvonalú bemutatása, a szerzők lehető legjobb képviselete. Egy ilyen antológia megjelenése, megjelenésének módja már csak azért sem lehet mellékes, mert a szlovákiai magyar irodalmi hagyományban az antológia gyakran a generációs érvényesülés, az új irodalmi megszólalások terepe és közege (pl. az Egyszemű éjszaka, a Fekete szél vagy a Próbaút című antológiák színvonalához és irodalomtörténeti jelentőségéhez nem fér kétség6). A megfelelő önreprezentációhoz tehát az első lépés egy olyan antológia létrehozása lenne, amely egyfajta presztízst jelent a szerzőnek; a szövegeket pedig nem semleges módon szemlézve, hanem bizonyos sajátosságokat hangsúlyozva, olyan rendben közli (pl. logikai, tematikus, műfaji, életkori csoportosítással), hogy azok erősítsék egymást, diskurzusba lépjenek egymással, hogy a pluralitás ne mint véletlenszerűség, hanem mint erény tudjon megjelenni.
—–
Németh Zoltán írását lásd a 2012. októberi számunkban. – A szerk.
1 Vida Gergely (szerk.): Szlovákiai magyar szép irodalom 2012. Összeállította Nagy Erika. Pozsony, 2012, Szlovákiai Magyar Írók Társasága.
2 Csanda Gábor (szerk.): Szlovákiai magyar szép irodalom 2011. Pozsony, 2011, Szlovákiai Magyar Írók Társasága.
3 Vö. Szili József írásával, ahol a nemzeti és a világirodalom között határoz meg hasonló szempontok szerint oppozíciót. Szili József: A világirodalom és a nemzeti irodalmak fejlődéstörténet-elmélete. In uő: Irodalomtudat-hasadás. Az irodalom interkulturális elmélete. Budapest, 2005, Balassi, 156–161.
4 Vö. Szili: A világirodalom és a nemzeti irodalmak…, 164–165.
5 Macsovszky Péter Alapegység című versét jó érzékkel választották a szerkesztők a kötet hátlapjára.
6 Lásd Fónod Zoltán (főszerk.): A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918-2004 [online]. Pozsony, 2004, Madách-Posonium. Antológiák 1945–1989 és Antológiák 1989 után címszavak. http://mek.niif.hu/05200/05244/05244.pdf