Gyenes Gábor: Nem szél: sörét

Fliegauf Benedek 2011-es alkotásának fókuszában a 2008–2009-es magyarországi romagyilkosságok állnak. A rendező elmondása szerint a Csak a szél nem egy áldokumentumfilm, hanem játékfilm, amelyet a valóság inspirált. Hozzáteszem, hogy ebben a témában nem tudott volna erősebb lenni egy dokumentum sem, ahol konkrét nevek, áldozatok és bűnösök szerepelnének.

Fliegauf tudatosan kerülte a tulajdonnevek használatát, és ezzel átélhetőbbé és egyetemesebbé tette a tragédiát. A néző nem egy konrét személyhez, helyhez és időhöz köti a látottakat – amely stratégia valamelyest eltávolítaná, elidegenítené a film drámáját –, hanem kizárólag csak a jelenséghez. A szóban forgó moziban nem ismerjük a helyszínt, csak abban lehetünk biztosak, hogy valahol Magyarországon zajlanak az események. A három főszereplő közül is csak egynek ismerjük vezeték- és keresztnevét. A leírt stratégiát a dokumentarista operatőri munka és a színészválasztás erősíti: a kézikamera árnyékként követi a szereplőket közvetlen közelről, ritkán merészkedik a horizont láttatásáig – általában a szereplőkhöz hasonlóan „lesüti” a tekintetét. Így a veszélyérzet és kiszolgáltatottság még inkább átérezhető, mivel a kamera sem mer szétnézni, ha gyanús, lassan, kémlelve közlekedő autó tűnik föl a telepen – leguggol a riadt roma gyerekkel a fűbe. A színészgárda zöme civil, színészi előképzettség nélküli amatőr, akik a film univerzumában abszolút természetességgel hatnak. Talán egy helyütt éreztem megbomlani ezt a homogén stílust egy párbeszédes jelenet erejéig, de erre még visszatérek.

A szüzsé egyszerű: egy vidéki cigány család egy napját követhetjük végig. Hőseink napi teendőket végeznek, viszont a levegőben ott a veszélyeztetettség. A telepi cigány hétköznap már önmagában érdekfeszítő lehet a néző számára (nekem legalábbis az volt), mivel sokunk nem igazán ismeri ennek a világnak a megoldásait, miliőjét. Fliegauf és stábja tudtommal több hétre beköltözött egy romatelepre, együtt éltek a cigányokkal. A Csak a szélben erről a mélyismeretről olyan finomságok árulkodnak, mint például a telepi kávézós jelenetek. Hogy tudsz kávét főzni áram, gáz és edény nélkül? A megoldás a „nyalós“, azaz a marékba szórt cukros nescafé granulátum, amelyet nyalogatni lehet. Rengeteg ehhez hasonló apró részlet jelenik meg a filmben, ami autentikussá teszi az ábrázolást.
A kezdőképben Riót ismerjük meg, a tizenhároméves-forma lurkót, aki a helyi temető körül lézeng. Elébb csak a srácot látjuk, majd mikor követjük pár lépésig, megértjük, hogy a népdal, amelyet az első pár másodpercben még aláfestő zenének gondoltunk, egy gyászdal, ugyanis a romák éppen egy egész családot temetnek: Lakatosékat, akiket sörétes puskákkal lőttek agyon. Innentől fogva a film végéig (és még tovább) Fliegauf megtartja a kezdeti feszültséget. A veszélyeztetettség érzése rátelepül a képsorokra, és minden jelenetet, részletet áthat.

Lassan megismerkedünk a fókuszba állított családdal: Rió kamaszkorú nővérével, a harmincas éveiben járó anyjával és a magatehetelen beteg nagypapával. Tevékenységeiken, napi programjukon keresztül betekintést nyerünk a csalitosban lévő romatelep miliőjébe, majd a falu közegébe. Minden ismerősnek hat: a cigánytelep lepusztultsága, a helyi iskola szakadtsága és karakterei: a hatalomvágyó gondnok, a gépszerűen előadó biológiatanárnő (aki monoton stílusával addig képes lohasztani az osztályközösség figyelmét, hogy a „Norbika, mit csinálsz? Majd megmondom én, mit húzgáljál!” elszólását a kamaszok reakciója nélkül meg tudja úszni).

A család Torontóba készül az apához, aki már kint van, és elvben a pénz is meg lett szerezve. Pár hónapig tartó Magyarországon maradásban gondolkodnak csupán. Az anyuka közmunkás és takarítónő a helyi középiskolában, a kamaszlány iskolába jár, angolul tanul a költözésre készülendő, Rió iskolakerül és csavarog. A három figurán keresztül megtapasztaljuk a finomabb és durvább atrocitásokat mindkét oldalról (fehér és roma), de a törődést is – kisebb mértékben persze. Fliegauf nagyon ügyesen egyensúlyozik ebben a kérdésben: már-már romantizálná a cigány-profilt, és akkor jön egy agresszív roma, egy almaborral szétmart család vagy a filmekből eltanult maffiadumát nyomó uzsorás. Már-már en bloc szalonrasszistának tűnik a falu fehér közössége, amikor az anyukának ruhát ad a főnökasszonya, és puszit nyom a homlokára.
A két nő perspektívájából inkább a fehér többségű társadalommal való viszonyt (iskola, munkahely, tömegközlekedés), Rióéból a telepi cigányok életmódját és rétegződését ismerhetjük meg (az alkoholistáktól a polgárőrökig). Az anyuka dolgozik, a családot igyekszik összetartani – így van átjárása a fehérekhez,  a kamaszlány valamelyest szintén próbál kapcsolatot tartani a többségiekkel: bejár az iskolába, tetkót rajzol az osztálytársnőjének, de folyamatosan görcsös és feszült. Rió csak a roma közösségben gondolkodik, kerüli az iskolát, és nem bízik a fehérekben. A vigyázó apaszerepet igyekszik betölteni a családban: búvóhelyet készítget elő arra az esetre, „ha valami történne”. Eltelik a nap, a figurák szempontjából átlagosnak mondható – a nézőnek mégis kimondottan izgalmas –, ágyba bújnak, és jön a végzet. Az első lövés előtti pár másodperc a dramaturgiai csúcs, ekkor kulminál a feszültség. Csak a szél… Nem. Sörét.

Akár a lövésdördülésekkel is záródhatott volna a film, de folytatódik, s a három halott (Riónak sikerül megmenekülnie) ravatalozásra való öltöztetésével zárulnak a képsorok. A szóban forgó halottasházi jelenet véleményem szerint kicsit kilógott a dokumentarista formanyelvből – lehet, kicsit aberráltnak tűnhet a véleményem –: el voltak finomkodva a hullák. Nem voltak meggyőzőek a lőtt sebek, és hiányoztak a boncolási sebek is. A film dokumentarista stílusa és a realista látásmód ezen a helyen elbátortalanodott.
Amint azt már fentebb is említettem, a meglehetősen magas színvonalú film szövetéből még egy jelenet lógott ki, az viszont minden szempontból: a két zsaru párbeszéde. A jelenet felvezetésében Rió betévedt Lakatosék házába, amelynek belső falain még ott feketéllett a vér, mikor is két helyszínelő érkezett. Ekkor Rió elbújt az ágy alá, és a kamera nem követte – mint eddig minden esetben és ezután is –, hanem kint maradt a rendőrökkel. Mindeddig és ezt követően is Fliegauf finom gesztusokkal ábrázolta a figurák véleményét, hozzáállását, itt viszont ki lett velük mondatva. A rendőrök párbeszéde a stílust tekintve darabosabbnak, megírtnak hatott, ugyanakkor nagyon precízen volt megírva. Őszintén szólva nem tudtam mit kezdeni ezzel a jelenettel, mert a film formanyelvét erősen megbontotta, viszont a közlése nagyon tiszta és fontos volt. A helyi zsaru ugyanis azon rágódott, hogy „rossz” házat „csináltak meg”, mert ezek „dolgos cigányok voltak”. Ő meg tudta volna mondani, hogy melyik házat kellett volna megcsinálni. Merthogy ilyen hibákkal „összezavarják az üzenetet”. Ezt a gyilkosságokat jóváhagyó, inkább annak amatörizmusát kritizáló, a rasszizmus ideológiáját pontosan bemutató hozzáállást hihetetlenül gyakorinak tapasztalom a társadalomban, így egyfelől örültem, hogy Fliegauf kiüzent ennek a gondolkodásmódnak, másfelől viszont esztétikailag sokkal szimpatikusabb volt a többi jelenet visszafogott elbeszélésmódja, mint a szóban forgó rész didaktikus hangneme.
A Csak a szél szembe mer nézni a cigányság és a fehérek közti feszültséggel, bátorsága van tematizálni a tabuizált romagyilkosságokat. Amiatt is érezhetjük a témát illető tanácstalanságunkat és zavarunkat, hogy a filmet szinte minden fórumon, minden beszélgetésben a társadalmi „haszna”, az országimázsra tett hatása felől közelítik meg. Szerencsénkre ez a film nem propaganda, nem fogja végig a kezünket, hanem ábrázol, mégpedig hitelesen.