Ardamica Zorán versei
a pultoslányban
a pultoslányban forr a méreg
kezein dagadnak az erek
ahogyan megragadja a henteskést
s mintha te verted csaltad erőszakoltad
a szülinapját felejtetted anyját alakját
szidalmaztad volna
úgy bassza eléd a fonnyadt
fitymájú virslit
szemében kigyullad a felirat
zabáld fulladj bele görény
lehajtott fejjel kifizeted
a virslit elsompolyogsz
a bolt előtt bedobod az első
kukába ki tudja
biztos ami biztos
tétova
tétova szeme két koponyacella
szomszédos
belül az agy bálterméből nyílnak
onnan űzetnek zeneszóra
táncoló foszlányok a pupillák felé
golyóálló ablaküveglencsékre
tapadó nyúlt ujjú levelibékák
hanghólyagjukban néma
emlékek lötyögnek
a kimondatlanság súlyától elnehezülve
hullni nem merő
őszeleji zápor
tétova
…áké lett a nyelv
„…áké lett a nyelv”
(Esterházy Péter)
…áké lett a nyelv. De nem bírtak vele,
elcsorgott a réseken. Viszont nem önállósította
magát teljesen. Nálunk legalábbis. Csak
hol ide kerül, hol oda. Ha épp látod, akkor másnál van.
Úgy látszik azonban: a nyelv a mindenkori hatalomé
lett. „…náluk volt a szó, nem nálam.”
„Azt az ember mindig tudja, ha övé a hatalom.”
Azt az ember mindig tudja, ha nála van a nyelv.
Azt meg pláne, ha nincs nála.
Utóbbit max nem képes elmondani (mivel is mondaná?).
Hiába látszik úgy, hogy éppen birtokolja
a nyelvet a hatalom. Francokat! – szólhatnánk
általa, ha a nyelv nálunk lenne. De nincs.
Legalábbis egészen. Hatalom meg oszt’ végképp.
Hatalom megoszt. Vég. Képtelenség,
mennyire nem tudnak ezek mit kezdeni
a nyelvvel. Még a szavakkal csak-csak
elszenvedgetnek, a lexikával úgy-ahogy.
De már se toldalékolni, se mondatba helyezni.
Szabatosba. Se jelentést… Fel fog lázadni a nyelv.
Próbálták múltkor sétáltatni kicsikét. Friss
levegő, mozgás, dicsekvési lehetőség, hogy az
övék. A járókelők viszont rájuk se hederítettek.
Ők pedig nem értették, mit takar a nem hederíteni.
Ha ez egy társadalmi tér, azaz szöveg, akkor
már azért sem működhet nekik, senkinek,
mert a nyelv potenciálja kihasználatlan. Magyarán:
lófaszt szöveg (discours) ez a társadalmi tér.
A nyelv még tanárosan türelmes.
Hajlékony, képlékeny, rugalmas,
erős idegzetű. Tíz-húsz évekig is bírja
rendszerváltások környékén a ki-befordítgatást.
Ám egyszer majd hirtelen felindulásból
odabasz, mint sötétségnek az öntudatos lámpafény.
A nyelv – közhelyesen – hatalom.
Akárcsak a pina. Még szerencse:
„ezeknek” a pinát nem jutott eszébe
államosítani-privatizálni. Nem tudnak ezek
mit kezdeni még a farkukkal sem.
A szonettekkel meg aztán… Totál.
Ez. Ne…
Az ember testén ki-kinőnek dolgok.
Quasimodóvá lesz, mire megvénül.
Haja elhagyja, néha már az ész is,
fáj lyukas gyomra, amikor vécén ül.
Meglöttyed hája, veszti dicsőségét,
mint feketéjét veszti borostája.
Nők nem stírolják anno dicső seggét,
hóhér időnk (b)ősz lelkét átrostálja.
Nem marad semmi, csak a haló hajlam.
Meg párszáz emlék felejtve-színezve.
Rászáll válladra, s arcodra egy csókot
köp kis reményed. Ennyi jutott. Ez. Ne…
(Nem mintha nem lett volna szép a zélet,
a szerelem, a kívül-belülnézet,
csak elnyelte az iszap, mint a sódert.
Most írja ki képernyőd a game overt.)
rég a jövőben
rég a jövőben rostokol
sokat ígérő kis pokol
ma szóra bírom végre
haláldal ütemére
fekete hangszer testem
fáj mint a paraszt pesten
húrjaim pattognak egyre
méltatlanok minden kegyre
idegszálakból szövetek
vérivó lányokat követek
nagyjából akaratlan
hívnak lenyel a katlan
odaégek az alján
minden bűnöm bevallván
húsom rostjai szétfőnek
nem érzem elbűvölőnek
Jáger Jóska kesergője
„Jáger Jóska elment lopni”
(hej, de) „nem tudott jó’ gondolkodni”
cifra szűrit elszaggatta
ott vót a déenes rajta
(kilenc zsandár megkérdezte
elszaladsz-e te vagy megá’sz
kilenc zsandár anyátokot
hogy törje ki a betegfrász)
me’ffogták oszt békasztlizták
szűrit soká ki nem rakták
nem is vót má’ olyan cifra
azé’ lett a koporsója
de még előbb a baltával
igazgatták a baltával
mer’ kisű’t hogy szerszámával
meg a börtönőr lyányával…
ha nem is vagy Jáger Jóska
balladába’ ne menj lopni
balladába’ jó vég nincsen
segítsen hát meg az isten
hogy megéljünk lopás né’kű’
lelkembe a jeges ménkű
bé ne csapjon mint a balta
vagy ha csap hát lelke rajta
tanárbér vagy betyárélet
így se úgy se nem henyélek
öreg leszek szegény leszek
a’sse tudom minek leszek
(és mit eszek)
elmehetnék balladába
kilenc zsandárt megríkatni
hogy siratnák meg a sorsom
lyukas bukszám üres korsóm