Kosztrabszky Réka: Élet az üvegbura alatt (tanulmány)

Sylvia Plath 1963-ban megjelent, mára kultuszművé vált könyvéről számos értelmezés született. A recepció általában kétféle megközelítés alapján csoportosítható: „egyik része kór-, illetve esettörténetként olvassa a regényt, és ezt megpróbálja összekötni szociológiai kérdésekkel; a kritikák másik része – elsősorban a feminista irodalomkritika területén született számos elemzés – úgy interpretálja a könyvet

, mint olyat, amely bemutatja, hogyan hullik szét a női szubjektum az 50-es évek amerikai (és patriarchális) társadalmában, és milyen lehetőségek adódnak az újjászületésére, újrateremtésére.”1 A poétikai vizsgálat azonban legalább ilyen fontos, tekintve, hogy Az üvegbura egy szépirodalmi mű. Ahogy Magyari Andrea is kiemeli tanulmányában, igen figyelemre méltó a regény térábrázolása, mert bár egy történelmileg és társadalmilag meghatározható környezet képe rajzolódik ki a mű lapjain, a „figurális nyelv fikcióképző aktusa jól tetten érhető benne”,2 így például New York városának leírása szimbolikus, lelki tájjá változik,3 továbbá a terek fokozatos szűkülése párhuzamba kerül Esther betegségével.4 A főszereplő leépülésének ábrázolásához járulnak hozzá az üveg(bura) és víz motívumai is. Jelen tanulmány célja az, hogy kimutassa, milyen értelmezési lehetőségeket vetnek fel az előbb említett motívumok, és hogyan árnyalják, alakítják a mű poétikáját.

Az  üvegbura természettudományos megfigyelésekben használatos eszköz, mely arra szolgál, hogy megvédje és elzárja az alatta lévő dolgot a külső behatásoktól (vagyis kvázi konzerválja annak az állapotát), hogy a külső szemlélő közelről megfigyelhesse azt. „A hasban valaha volt, ma már halott magzatokról kapta a címét a regény: bell jar; olyan üvegbura, amiben valaha élt testeket tartósítanak szúrós szagú folyadékban.”5
A halott embriókat tehát olyan állapotukban tudják láthatóvá tenni, ami természetes körülmények között nem volna lehetséges. Az üvegbura ebben az esetben az anyaméh, míg a szúrós szagú folyadék a magzatvíz groteszk metaforái lesznek, melyek több formában és jelentésben is visszatérnek a műben a víz és az üveg motívumaihoz kapcsolódóan.

Az üvegburához, amely bár metaforikus értelemben anyaméhként funkcionál, nem társulhat pozitív jelentés, hiszen halott testeket hordoz magában. A halál képe azonban nem csak ilyen tekintetben bukkan elő; minden, amit Esther az üvegen keresztül szemlél, valamiképpen mozdulatlannak, halottnak, hangtalannak tekinthető. Jól példázza ezt az a jelenet, amikor a szállodai szobájának ablakából kinéz a nyüzsgő városra. „Nagyon jól tudtam: az autók zajt ütnek, akárcsak a bennük ülő meg az épületek kivilágított ablakai mögött mozgó emberek, és a folyó is zúg, csak én nem hallom. A város élettelenül lapult az ablaktáblára, mint egy plakát…” (Az üvegbura, 22.)6  A szüntelenül nyüzsgő, zajos nagyváros az auditív észlelés számára többé már nem hozzáférhető; háromdimenziósból kétdimenzióssá válik, és egy kimerevített kép lesz csupán a vizuális észlelés számára. Ez árnyalódik majd később abban a jelenetben, amikor a lány Dr. Gordon magánszanatóriumában kezdetben mindenkit mozdulatlannak lát.

„Akkor észrevettem, hogy a jelenlévők egytől egyig teljesen moccanatlanok.
Jobban megnéztem őket, megpróbáltam kideríteni, miért ez a merev tartás. […]Pillantásom ekkor a jelenlevőkről az áttetsző függönyök mögötti zöldes ragyogásra siklott át, és úgy éreztem, egy nagy áruház kirakatában vagyok. A körülöttem látható alakok nem is emberek, hanem csak emberformájú, kifestett próbababák, élethű pózokban elhelyezve.” (Az üvegbura, 138–139.)

Esther számára már a közvetlen közelről megtapasztalható, fizikai mivoltukban jelenlévő emberek is élettelenné, mozdulatlanná, bábuhoz hasonlatossá válnak, és az üveg itt már nem a valós világtól elválasztó entitásként jelenik meg, hanem őt magát is bekebelezi, ezzel mintegy előkészítve az elektrosokk-terápia tapasztalatát. Esther azáltal, hogy kirakati bábunak érzi magát, szimbolikusan felcserélődik az üveghengerekben tartósított magzatokkal, ő maga is látvánnyá válik, és ez az állapot majd később, az első öngyilkossági kísérlete után teljesedik ki.

A tekintet különleges jelentőséggel bír a regényben. Beth Newman a  strukturalista narratológiákat figyelembe véve azt mondja, hogy a narráció feltételez minimum egy olyan szubjektumot, akinek a tekintete, érzékelése rendszerezi a történetet.7 E. Ann Kaplan szerint a „tekintet nem szükségszerűen a férfié (a szó szerinti értelmében), de a tekintet birtoklása és aktiválása – nyelvünk és tudatalatti struktúránk jelen állása szerint – a »maszkulin« helyzetből történik”.8 Vagyis a tekintet feltételez egyfajta hierarchiát férfi és nő között. Az üvegburában kezdetben felcserélődnek a hímnemű és nőnemű pozíciók, hiszen Esther magára ölti a szemlélő szerepét, „maszkulin” pozíciót keres, és ez – nő lévén – szörnyként határozza meg. A mű több értelmezője kapcsolatba hozta már Esthert a mitológiai Medúzával. „Esther Greenwood Medúza vagy Gorgó, asszony, aki a férfiak réme. […] Ez a test veszélyes a világra, ezért a világ hospitalizálni fogja.”9 A Medúzaolvasat Freudtól ered, aki a szemlélő rémületét a női nemi szervek látványára való válaszban lokalizálja.10
Teresa de Laurentis kiemeli, hogy a Medúza konstans vonása a nyugati kultúrában az, hogy hatalma közvetlenül reprezentálódik a „mereven bámuló szemeiben”, melyekkel szembeszáll a férfiúi tekintettel, amely a férfi szubjektum privilégiuma, és eszköz arra, hogy a nőket objektumstátusba helyezze.11   A  regényben Esther is magára ölti a maszkulin pozíciót, több alkalommal is tárgyiasítja a férfiakat – gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor Buddy Willard levetkőzik, és megmutatja neki a testét, vagy amikor a lány megfigyeli az alvó Konstantint.12 A két fiú azonban nem pillanthat vissza rá, hiszen Esther nem hajlandó levetkőzni Buddy előtt, Konstantin pedig alszik. Zsélyi Ferenc már citált tanulmányában részletesen elemzi a mű mitológiai vonatkozásait, így többek közt azt is, hogy melyek a regény azon pontjai, ahol Esther Greenwood a Medúza toposzával azonosítható. Annyit azonban még érdemes megjegyezni, hogy a Medúzától való félelem Freud szerint kasztrációs félelem, és a kasztráció a szemlélt passzív alany visszanézésével jöhet létre.13  Ez a kasztráció a főhősnő esetében is megtörténik, hiszen Esther az  öngyilkossági kísérlete után átmeneti vakságban szenved, amely megfosztja őt saját arcának látványától, később pedig ő lesz mások tekintetének tárgya az elmegyógyintézetben. „És [a segédorvos] igazában nem is ismert. Csak arra volt kíváncsi, hogy néz ki egy lány, aki olyan őrült, hogy meg akarta ölni magát” (Az üvegbura, 168.).
Az üvegburával kapcsolatban érdemes szemügyre vennünk Marco és Esther táncjelenetét, majd az azt követő, kertben lezajló jelenetet. A tánc alapesetben az együttmozgással, a felszabadultsággal függ össze, míg a két fiatal tánca a haláltánc műfaját idézi fel bennünk; egyáltalán nem véletlen, hogy amikor Marco a lányt akarta ellenére táncolni viszi, azt mondja neki, hogy tegyen úgy, mintha fuldokolna.14 A férfi (a Halál képében) később a kertben a földre taszítja a lányt, vagyis itt Esther teste azzal az elemmel találkozik, ami évekkel ezelőtt Mr. Greenwood koporsóját magába fogadta.

Amikor a lány kígyó módjára tekereg a sárban, „az egész világ üvegburává alakul, amelyben Esther vergődése hisztériává, illetve bénultsággá változik”,16  így azáltal, hogy a lány átveszi a kígyó mozgását, megismétli azt a jelenetet, melyben az általa felingerelt hüllő tehetetlenül az üvegketrec falát ütötte a fejével. Esther elmegyógyintézetbe kerülése után az üvegbura alatti vergődés a rákényszerített élettől való szenvedéssel azonosítódik, ami elől sosem tud menekülni.

„…bárhol üljek is […] mindig ugyanaz az üvegbura borul rám, mindig a saját áporodott levegőmet szívom.
Lehunytam a szemem. Az üvegbura présbe fogott, moccanni se tudtam.” (Az üvegbura, 179.)

Lényeges momentum az üveggel kapcsolatban az ablak szerepe is a szövegben. Míg az ablak legtöbbször az elvágyódást jelképezi az irodalmi művekben, itt a tér folyamatos szűkülésének érzékeltetésében van szerepe.

„Az ablakokat eleve úgy csinálták, hogy se rendesen kinyitni ne lehessen őket, se kihajolni, és ez engem valamilyen oknál fogva borzasztóan idegesített.” (Az üvegbura, 22.)

„Először nem is értettem, miért érzem olyan biztonságosnak a helyiséget. Aztán rájöttem, azért csupán, mert nincsenek ablakai.” (Az üvegbura, 126.)
„És amikor dr. Gordon az épület hátsó részében levő üres helyiségbe vezetett, láttam, hogy ebben az épületszárnyban csakugyan minden ablakon rács van…” (Az üvegbura, 140.)
„Sápadt, víz alatti fény szivárgott be a résnyi pinceablakon.” (Az üvegbura, 163.)

Az ablakok méretének zsugorodása vagy épp jelenlétük teljes hiánya, valamint a rajtuk található rácsok a leépülésig megtett utat jelenítik meg, és ennek az alsó lépcsőfoka a víz alatti fényben derengő pince. Ezen a ponton kell bevonnunk a vizsgálatba a víz motívumát, mely változatos formában és jelentésben vonul végig a művön.

A víz visszatérő toposz az irodalmi alkotásokban, a négy őselem egyike. „Romboló és alkotó, pozitív és negatív, elválasztó és egyesítő princípium. […] Szétválaszthatatlan, forma nélküli, sohasem csökkenő alapanyag, amelyből minden kiemelkedik, és amelybe minden visszatér; az örökké létező ősegység.”17 Ennek az elemnek a kettőssége végigvonul az egész művön. Ezzel kapcsolatban először azt a jelenetet kell megvizsgálnunk, amikor Esther forró fürdőt vesz.

„Fürdés közben aztán eltöprengek. A víz jó forró kell legyen, olyan forró, hogy még a lábujjammal is alig bírjam ki benne.” (Az üvegbura, 23.)
„Nem hiszek a keresztvízben vagy a Jordán vizében, se bármi más ilyesmiben, de a forró fürdőktől valószínűleg ugyanaz az érzés tölt el, mint a vallásos embereket a szenteltvíz érintésére.
Így szóltam magamban: »Doreen eloszlik itt. Lenny Shepherd eloszlik, Frankie eloszlik, New York eloszlik, minden eloszlik, semminek nincs jelentősége többé. Mindez csak olyasmi, amit nem ismerek, amit soha nem ismertem, én magam pedig nagyon tiszta vagyok. A szesz meg azok a ragacsos csókok, a szenny, ami ide visszavezető utamon a bőrömre rakódott, mind Tisztasággá változott.«
Minél tovább időztem a forró, tiszta vízben, annál tisztábbnak éreztem magam, és amikor kiszálltam végre a kádból, és az egyik szállóbeli nagy, puha, fehér fürdőlepedőbe burkolóztam, mintha olyan tiszta és édes lettem volna, mint egy újszülött.” (Az üvegbura, 24.)

Az alámerülés ebben az esetben a megtisztuláshoz és az újjászületéshez kapcsolódik; a kád az anyaméhvel, a fürdővíz pedig a magzatvízzel azonosítódik, vagyis a víz itt pozitív értelemben, az élet forrásaként, az újjászületést elősegítő elemként jelenik meg. Azonban ahogy Esther állapota egyre rosszabbra fordul, avíz immár a halálhoz, az élet alatti szinthez kötődik, ugyanis a víz alá merülés az élet kioltásának eszköze lesz Esther számára. „Könnyű dolognak képzeltem: fekszem a kádban, és nézem, ahogy kivirít a tiszta vízben a csuklóimból áradó pirosság, egyik hullám a másik után, míg végül álomba merülök a vidám, pipacspiros felszín alatt” (Az üvegbura, 144.).18 Ha összekötjük ezt azzal a jelenettel, amikor a lány fürdés céljából fekszik a kádba, feltűnhet, hogy míg korábban a kád az anyaméh metaforájaként szerepelt, most a koporsóval azonosítódik, és egyáltalán nem véletlen, hogy a temetőben található sírokat (többek közt az apjáét) is kádaknak látja, továbbá a mosdókagyló taktilis percepcióját is a temetővel kapcsolja össze.

„A temetőnek ebben a modern részében olcsó, kidolgozatlan kövek voltak, itt-ott márvány keretezte a sírokat, mintha hosszúkás, földdel teli fürdőkádak sorakoztak volna egymás mellett, és körülbelül a megboldogult köldöke magasságában rozsdás fémedények álltak művirágokkal.” (Az üvegbura, 160.)
„Szemétvödör nem volt a közelben, így aztán öszszenyomkodtam egy csomóba, és a mély mosdókagylóba tömtem a virágokat. A mosdó tapintása hideg volt, mint a sír. Elmosolyodtam. Ilyen lehet, amikor a holttesteket elhelyezik a kórház hullaházában. Ugyanazt tettem kicsiben, amit az orvosok meg az ápolónővérek nagyban.” (Az üvegbura, 158.)

A következő eset, amikor a víz az öngyilkosság egyik eszköze lesz, az, amikor a lány messzire úszik a parttól, és vízbe akarja fojtani magát.

„Kezemet behúztam a mellemhez, fejemet a víz alá dugtam, és lemerültem, két kézzel lapátolva félre a vizet. A víz présként szorította a dobhártyámat, szívemet. Lefelé fúrtam magam, de még mielőtt rájöttem volna, hol vagyok, a víz kilökött megint, föl a napfényre, és a világ kék-zöld-sárga féldrágakövek kaleidoszkópjaként csillogott körülöttem.

Kidörzsöltem a vizet a szememből.

Lihegtem, akárha nagy megerőltetés után, pedig csak lihegtem a felszínen, minden megerőltetés nélkül.
Újra meg újra alámerültem, és mindannyiszor felszínre pattantam, mint a parafadugó.
A szürke szikla gúnyosan nézett vissza rám, mentőbója-könnyűséggel himbálózva a víz színén.
Tudtam, mikor szenvedek vereséget. Visszafordultam.” (Az üvegbura, 157.)

A (tenger)víz ismét a magzatvíz és az anyaméh metaforájává válik, hiszen ahelyett, hogy elnyelné Esther (magzatpózra emlékeztető helyzetben lévő) testét, az örök időtlenség és örökkévalóság szimbólumaként kilöki őt a napfényre, mint egy újszülöttet. Ez később megismétlődik, amikor Esthert a sápadt víz alatti fényben derengő pince üregéből kell kiszabadítani, mely „groteszk módon, éppen magává a szülőcsatornává alakul át, az ájult lányt ugyanis, ahogy később megtudjuk, úgy kell kihúzni a résből”.19 További figyelmet érdemel Esther eszméletvesztés előtti látomása. „A csend visszahúzódott, felfedve a kagylókat, kavicsokat, életem parti üledékét, szegényes roncsait. Aztán a látomás újra felgyülemlett, leomlott rám, és egy elsöprő hullámmal álomba sodort” (Az üvegbura, 154.). A kavics motívuma már korábban is megjelenik. Az első öngyilkossági kísérletét (szándékosan leveti magát a havas lejtőn) követően úgy érezte, mintha egy csendesen fénylő végpont felé haladna, megcélozva a forrás mélyén heverő kavicsot, az anyja hasában megbúvó édes kisdedet (Az üvegbura, 99.).20  Amikor pedig az alvó Konstantint egy forrás mélyén heverő, elérhetetlenül csillogó kavicsként látja (Az üvegbura, 87.), egy

„fénylő kavics emblémájában idézi és helyettesíti a halott apát.”21 A tenger és a víz tehát szimbolikusan ebben a látomásban temeti a víz alá Esthert, a víz mélye pedig a démonikus képiségben a víz alatti világot, a halál birodalmát jelöli,22  ahol a lány apja is tartózkodik, és amelynek elérésére vágyik. A rendkívül szűk térben elkövetett öngyilkosság és a lányt elnyelő tenger látomásának térbeli viszonyai rajzolják ki a leépülés utolsó lépcsőfokát.

A víz alatti világ és a halál kapcsán érdemes még pár szót ejteni a halakról. A hal elsődlegesen termékenységi szimbólum, fallikus jelkép, mely az alvilághoz kapcsolódik, Jung archetipikus elméletében pedig a tudattalant jelenti.23 „A figuratív nyelvhasználat következtében a döglött hal, illetve a romlott ikra Esther betegségének metaforáivá lesznek…”24  A döglött hal kezdetben a New York-i nagyvárosi (divat)világtól való elidegenedés kifejezője, ennek gazdagságát, fényűzését jelöli a kaviár, amit Esther és társai a Hölgyvilág ebédjén fogyasztanak. A kaviár tisztított és sózott halikra, vagyis a halak megtermékenyített vagy meg nem termékenyített petéinek összessége. A műben nem egyszerűen a gazdagság jelölőjeként van jelen, hanem egyrészt a termékenység, az élet forrása, amit azonban megfosztottak a kifejlődés lehetőségétől azáltal, hogy konzerválták olyan alakban, ahogy a hal testében találhatóak. Másrészt Esther és a nagyapja közötti kötődés emblémája,25 illetve később a halpeték az apa halott testével cserélődnek fel, s miután Esther bekebelezi őket, kis idő múlva távoznak a testéből az ételmérgezés kiváltotta hányás során.26  Sajátos kapcsolat létesül a halpeték és a vetélt magzatok között:
„Az üveghengerekben őrzött embriók egyikénekmásikának kopoltyúja is volt, Buddy Willard megmutatta. Egy bizonyos fejlődési szakaszban tisztára olyanok voltak, mint a halak” (Az üvegbura, 154.). A kaviár így azoknak az üvegburában tárolt halott magzatoknak a metaforájává válik, amelyek szintén halottan jöttek ki az anyaméhből, és a szúrós szagú folyadékban tartósítva tartják őket.

Ezen a ponton pedig ismét térjünk vissza a címbéli üvegburára, melynek jelentése még komplexebbé válik, amikor Esthernek szembesülnie kell azzal, hogy  az  öngyilkossági  kísérlete  kudarcba  fulladt.
„[…] nem az öngyilkosságot tekinti traumának, hanem azt, hogy megmentették a haláltól…”27  A főhős áttételesen ugyanabba a pozícióba került, mint a vetélt embriók, akik bár hallottak, egy folyadék segítségével mégis konzerválják és megfigyelhetővé teszik őket. A szúrós szagú folyadéknak, mely tartósítja ezeket a testeket, a víz lesz a szimbóluma: az a víz, amely ahelyett, hogy megölte volna őt, magzatvízként funkcionált és kilökte magából a lányt, aki újszülöttként tért vissza a felszínre. Az elmegyógyintézetben pedig ugyanúgy megfigyelik és tanulmányozzák Esthert, akárcsak a laboratóriumban tárolt magzatokat és a hullákat. A lány saját magát az üveghengerekben tartott elvetélt embriókkal azonosítja. „Annak, aki ott él az üvegbura alatt, bezárva, üresen, mint egy halott csecsemő, annak maga a világ a rossz álom” (Az üvegbura, 228.). A valódi újjászületés nem akkor következik be, amikor kihúzzák a pinceüregből, hanem az, amikor dr. Nolan elektrosokk-kezelése után úgy érzi, mintha rossz álomból ébredne, és látja a feje fölött álló üvegburát, és érzi maga körül a friss levegőt. „A »gyógyulás« az üvegburát nem töri össze, csak felemeli a benne lévő emberről, de a bura ott marad felfüggesztve (suspended) a társadalmi lét emblémájaként.”28

– – –

1  Magyari Andrea: A fikcionalizálás aktusai Sylvia Plath Az üvegbura című regényében. Internetes elérhetőség: http://epika.web.elte. hu/doktor/magyaria2.pdf 2.
2 Uo. 6.
3 Uo.
4 Uo.

5 Zsélyi Ferenc: A szél zöld erdőben, meg a kék fény. Neurotikus poétika  Sylvia  Plath  regényében. In Modern sorsok és késő modern poétikák. Budapest, 2002, Janus/ Gondolat. 177.
6 A magyar nyelvű idézetek a Kriterion Kiadó 1981-es kiadására vonatkoznak (Tandori Dezső fordítása).

7 Newman, Beth: „A szemlélő helyzete”: nemi szerepek, narráció és  tekintet  az  Üvöltő  szelekben. In Bókay Antal – Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud – Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Budapest,
2002, Osiris. 583.
8 Idéz Newman, uo. 583.
9 Zsélyi: i.m. 166, 168.
10  Newman: i.m. 585. Mrs. Tomolillo  szülésének látványa szorongást, undort keltett Estherben, és ezt az undort viszi át később a terhes nőkre, az anyákra és a babákra, továbbá a szexuális érintkezésre is, melyet sokáig a kiszolgáltatottsággal és a nem kívánt terhességgel szembeni félelemmel kapcsol össze. Ebben az értelemben rémül meg a főhős a női nemi szerv látványától.

11 Uo. 585.
Az angol változatban a narrátor azt írja, hogy „As I stared down at Constantin”, azaz,  kissé  magyartalanul fordítva: „Ahogy lebámultam Konstantinra” (saját fordítás). Tehát  egyenesen  bámulja,  akárcsak a mitológiai gonosz tekintetű Medúza.  (Az  angol  nyelvű  szöveget az elektronikus változatból idézem, ezért nem írok oldalszámokat.  Az  elektronikus  változat elérhetősége:   http://www.nubuk. com/literature/plathbelljar_etext. pdf.)
13 Uo. 585.

14 Saját fordítás. Az eredetiben Marco azt mondja: „Pretend you are drowning.” A fordításban: „Tegyen úgy, mintha el akarna merülni” (107.).  Azért tartom jobbnak fuldoklásnak fordítani a szót, mert ez már előrevetíti Esthernek azt az öngyilkossági kísérletét, amelyben vízbe akarja fojtani magát, hiszen az angol drown oneself jelentése: vízbe öli magát.
15 Az apa halála nagy jelentőséggel bír; a lány minden férfiban a halott apát keresi, és mivel Mrs. Greenwood nem vitte el őt az apa temetésére, nem tudta megélni és feldolgozni a gyászt, és ez áttételesen hozzájárult a lány öngyilkosságba meneküléséhez. Az apa alakja valamilyen módon mindig kapcsolódik az öngyilkossági kísérletekhez.
16 Zsélyi: i.m. 180.

17 Pál József – Újvári Edit: Szimbólumtár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából. Internetes elérhetőség: http://www.balassikiado. hu/BB/net re/Net_szimb olum/ szimbolumszotar.htm

18 Az eredeti változatban a narrátor az elképzelt öngyilkossági jelenetet leírván „redness flower”-ként, azaz vöröslő virágokként említi a csuklóból kiáramló vércseppeket, amelyek ellepik a tiszta víz (clear water) felszínét, őt magát pedig a víz szimbolikusan bekebelezi. Ezt azért  tartom  fontosnak  kiemelni, mert ez a kép kapcsolatba lép azzal a jelenettel, amikor a lány Philomena Guinea-nél a kézmosó tálban található meleg, tiszta vízről – melynek színén pár cseresznyevirág úszkált – azt gondolja, hogy  „kristálytiszta  japán  leves”, és bekebelezi. A regényben több példa is akad arra, hogy az időben előbb bekövetkezett jelenetek párbeszédbe lépnek a későbbi történésekkel – értelmezésem szerint ez is egy ilyen példa.

19 Magyari: i.m. 7.
20  Megjegyzendő, hogy az öngyilkossági kísérletei térben is érzékeltetik  a  leépülés  folyamatát,  s ezek valamiképpen mindig a vízhez kapcsolódnak.
21 Zsélyi: i.m. 162.
22  Frye, Northrop: A kritika anatómiája:  négy  esszé.  Ford.:  Szili József,  Budapest,  1998,  Helikon. 128.
23 Pál – Újvári: i.m.
24 Magyari: i.m. 7.
25 Zsélyi: i.m. 173.
26  Mivel tudjuk, hogy Esther hozzáállása a szüléshez meglehetősen problematikus, a hányás egy groteszk szülésként is felfogható.

27 Uo. 176.