Tiszán innen, Dunán túl – a Háry János az Erkel Színházban

Budapest, 2013. október 17.
A megújult Erkel Színház, a novemberben esedékes hivatalos megnyitó előtt, októberben a debreceni Csokonai Színháztól átvett Háry János című produkcióval folytatja tavasszal megkezdett próbaüzemét.

Kodály daljátékát több éves szünet után, kedvezményes jegyárak mellett kifejezetten a tizenéves korosztály számára emelték újra vissza a repertoárba egy diákok számára rendezett előadássorozat keretein belül. Sajnos azonban úgy tűnik, hogy Vidnyánszky Attilának különösebb mondanivalója nem volt a darabról. Egyszerűen egy humoros történetként tálalta Háry kalandjait, nem igazán boncolgatta a darab mélyebb mondanivalóját. Megelégedett egy jól működő előadással, nem kockáztatott semmit, ennek következtében a katarzis elmaradt.

Úgy tűnik, a színpadra állítók szerint Paulini Béla és Harsányi Zsolt párbeszédei távol állnak a fiatalságtól, ezért Szász Zsolt dramaturg telepakolta azokat szóviccekkel. Csakhogy ezek a szóviccek sok esetben meglehetősen közhelyesek és semmitmondóak: nem kapcsolódnak szorosan a történésekhez, nem adnak hozzá semmi pluszt a darab értelmezéséhez, és olykor élesen el is ütnek stilisztikailag a népdalok szövegétől. Az irónia és a humor eredetileg is benne van a szövegkönyvben. Egy kellőképpen átgondolt rendezés pedig képes lenne azokat a mai fiatalság számára is szórakoztatóan és élvezetesen tálalni mindenfajta átdolgozás nélkül.

Az énekszámok alatt nem egyszer táncbetétek teszik mozgalmassá a jeleneteket. Azonban a sok sürgés-forgás elvonja a nézők figyelmét a zenéről, kesze-kuszává teszi az előadást, nem hagyja kellőképpen érvényesülni az énekeseket. Úgy látszik, hogy Vidnyánszky nem bízott Kodály és szerzőtársai stílusában és koncepciójában, ezért pakolta tele a darabot az olcsó, közhelyes szóviccek mellett mozgalmas táncokkal és jövés-menéssel.

A mesélés folyamatát és a mese hangulatát a rendező a diák alakjának beiktatásával és az öreg Háry folyamatos jelenlétével teremtette meg. Az öreg Háry rendezi a mesét: kiszól a közönségnek, megjegyzéseket fűz a történésekhez. Ez a megoldás hatásos, ha nem is túl eredeti (más rendező is megrendezte már a művet hasonló eljárással): ügyesen keretbe foglalja a történetet, és megadja neki mesejellegét. A Kodályra asszociáló diák alakja viszont túl szájbarágós: fonográffal jár az egyszerű nép között és felveszi, amit énekelnek, lejegyzi az öreg Háry szavait. Ezzel a darab megszületésének folyamatát kívánja reprodukálni a rendező, jelezni, hogy a mű az egyszerű népről szól, az egyszerű nép által.

A jelmezek stilizáltan idézik meg a népviseletet, illetve az 1800-as évek első felének udvari divatját. A színpadkép egyszerű és letisztult: a színpad nincs túlzsúfolva, a háttérben népies motívumok díszítik a színpadképet lezáró falat, amelyelőtt egy U betűt formázó domb emelkedik, a közepén mélyedéssel, ami a kocsmának ad helyet.

Dénes István több esetben is kissé gyorsabb tempót diktált a zenekarnak, mint az indokolt lett volna, de ettől eltekintve az jól muzsikált a kezei alatt. A verbunkos közjátékot és a toborzót katonás lendülettel, a Szegény vagyok, szegénynek születtem lírain, érzékien, míg a Felszántom a császár udvarát kellő indulattal és vérbőséggel szólt.

A címszerepet éneklő Haja Zsolt baritonja eléggé tenoros színezetű: inkább a magasabb regiszterekben mozog otthonosabban. Háry alakját egyoldalúan formálta meg: valahogy mindig túl indulatosan énekelt, és nem volt képes megfelelő mértékben árnyalni énekhangját. Örzse alakját Gál Erika egy határozott nőnek mutatta, aki azonban úgy érzi, hogy fokozatosan kicsúszik a lába alól a talaj, és ezért mond le szerelméről. Éneklése érzékenyen reagált az apróbb lelki rezdülésekre. A Marci bácsit alakító Busa Tamás éneklése meglehetősen jellegtelen volt. Minden egyéni szín nélkül darálta le szerepét, gyakorlatilag a prózai részekben jobban teljesített, mint az énekszámokban. Váradi Zitának császárnéként nem sok énekelnivalója volt, de azt könnyed elevenséggel teljesítette, és színészi teljesítménye is kifogástalan volt. Markovics Erika egyszerre éreztette Mária Lujza hisztériára való hajlamosságát és pökhendi eleganciáját. Szerekován János jól mutatta be Ebelasztin báró karikatúrafigurájának sajátosságait: fontoskodását, nevetségességét és hiábavaló áskálódását. Bátki Fazakas Zoltánnak nem kapott sok szerepet Napóleonként, de azt tisztességgel teljesítette, bár figuráját kissé laposan és jellegtelenül formálta meg. Csurka László nagy beleéléssel keltette életre az öreg Háry alakját. Szalma Tamás Ferenc császár szerepében szépen helytállt. A prózai színészek közül Szatory Dávid, Fehér Tibor és Farkas Dénes egyaránt jól komédiázott.

Ezzel az új Háry János-produkcióval ismét egy hosszabb ideje nem játszott darabot emelt vissza repertoárjába az Operaház, sajnos azonban korántsem a darabhoz méltó színpadi megvalósításban.

Péter Zoltán

Fotó:
http://www.opera.hu/hu/erkel/Hary_Janos/201310061900/info