Kutszegi Csaba: Verslábakon táncoló

Bozsik Yvette Préda című koreográfiája kapcsán az első felmerülő kérdés az, hogy hogyan ihlethet meg egy XV. századi vers egy kortárstánc-előadást. Erre a kérdésre még a sokat látott (tánc)színházlátogatók, sőt, még a hivatásos nézők (mint jóma- gam) sem tudnak magabiztos választ adni. Mert számtalan példa kínálkozik arra, hogy egy történet inspirál egy koreográfust, és a tánc formanyelvén fogalmazó alkotó ennek kapcsán megalkotja az ese- ményeket bemutató (eltáncoló, „elmesélő”) cselekményes táncjátékát.

De egy rövidke vers (amelyben nincs is történet) hogyan ösztökélheti a koreográfust arra, hogy tizenkét embernek majd’ egy órányi mozdulatsorozatot találjon ki, ráadásul úgy, hogy az tényleg a verset „jelenítse meg” táncban, vagy jórészt a versről szóljon, vagy legalább valamennyire utaljon rá? A válasz éppen ez utóbbi – hármas – viszonylagosságban rejlik. Ugyanis nagy a különbség a között, hogy valaki egy verset – valamilyen hangulati-asszociatív mezőben, akár kognitív tartalmi elemeket megidézve, a vizualitásba transzponáltan – valóban „meg tud jeleníteni” a színpadon, és a között, hogy a koreográfus egy vers ürügyén, arra némiképp utalgatva, megalkot egy koreográfiát, amelyre éppen az is ráfogható, hogy arról a bizonyos versről szól. Egyébként mért ne szólhatna arról is?
Annál is inkább szólhat róla (is), mivel a vers (esetünkben Janus Pannonius Mars Istenhez békességért című költeménye) maga sem szól semmiről, illetve a költő benne tizennégy soron át megszólítja, és különböző titulusokkal látja el Mars istent, hogy aztán a tizenötödikben előjöjjön a farbával, azaz kibökje végül, mi célból fohászkodik:

„Atyánk, kíméld megfáradt pannon népemet!” Ebben az egyetlen sorban összpontosul a vers összes tartalma, a táncjátéknak pedig még a teljes sorra sincs szüksége, hiszen mindössze – feltehetően – a meg- fáradt pannon nép jelenik meg benne. De ha belegondolunk, ez egyáltalán nem csekélység.

Ha a koreográfus nem akar konkrét történetet elmesélni, értelmezhető gesz- tusokat sem nagyon tartalmazó absztrakt táncnyelvével hangulatot, érzelmeket és általuk gondolatokat igyekszik gerjeszteni a nézőben. A kortárs táncban fontos, hogy a gondolat, az intellektuális tartalom is megjelenjen, de jó esetben a tánc előbb a befogadó érzékeire hat, és csak utána, mintegy következményként fogalmazódik meg a gondolat, ér célba az üzenet. A Prédában egy közösséget látunk a színpadon, melyről a darab végére sem derül ki, hogy kiféle-miféle. Ruházatuk, arc- és testfestésük nem köthető konkrét korhoz, régióhoz vagy etnikumhoz, lehetnének akár pogány kori szertartások vagy késő római bacchanáliák résztvevői. Tevékenységük is „örök emberi”: ellenségeskednek, háborúznak, szeretkeznek, meghalnak. Peter Greenaway, a neves brit filmrendező több nyilatkozatában elmondta híres gondolatát: „Úgy vélem, hogy kultúránknak összesen két tárgya van: a szexualitás és a halál.” Ezzel a kijelentésével akár a kortárs tánc ideológusa is lehetne. A kortárs tánc ugyanis nem csak vonzza e két tárgyat, hiszen alkotói szinte bármilyen más témához nyúlnak, mindig a szexualitásnál és a halálnál kötnek ki. Ez különösen igaz Bozsik Yvette-re, akinek gazdag életművében e két motívum visszatérően főszerepet ját- szik. Igaznak tetszik tehát a mondás, hogy „nincs új a Nap alatt”, másrészről meg tény, hogy a különböző korok szerzőinek e két unos-untalan variált témában mindig sikerül újat is mondaniuk.

Nem tudom, hogy a Préda közössége az alkotó szándéka szerint tényleg a megfáradt pannon nép volna-e, vagy sem, de abban biztos vagyok, hogy nagyon rossz lenne, ha bármelyik nép nem elvontan, hanem rájuk aggatott külsőségekkel beazonosíthatóvá avatva, konkrét korhoz kötve jelenne meg a darabban. Azzal, hogy a színpadi táncművészet megszabadult a történetmeséléstől, bár jól bevált eszközeinek elvesztése kárral is járt, hatalmas távlatok nyíltak meg előtte. Mivel a táncművészetnek  verbális nyelvet nem kell használnia, sokkal könnyebben el tud rugaszkodni a rögvalóság ábrázolásának szüntelenül fenyegető közhelyes banalitásától, máshogy fogalmazva: egy átlagos történés stílusos és színvonalas színpadra vitelével az elvont emelkedettség szélesebb kontextusába juthat, ahol az egyszeri gesz- tus is jelentésesnek és általános érvényűnek tetszik. Erre csak a zene, az absztrakt vizualitás és a mozdulat képes. És ez az, ami nem sikerülhetne, ha a táncosok a színpadon korhű jelmezekben például pantomimjelekkel „mutogatnák el”, hogy éppen Mars istenhez könyörögnek kíméletért.

Bozsik Yvette felkérésre vállalta el, hogy a vers ihletésére koreográfiát készít. Több választása lehetett volna. Ha esetleg a hagyományos, cselekményes (rá cseppet sem jellemző) táncjáték-stílus mellett dönt, je- lenetek sorát koreografálhatta volna meg, amelyekben Mátyás király kori viseletbe bujtatott népek fohászkodnak, de adekvát megoldás lehetne az is, ha római polgárok tennék ókori tunikákba öltöztetve ugyanezt. Sőt! Egy szokványos „modern” fordulattal élve, mai magyar veszteseket is színpadra koreografálhatott volna az alkotó, hiszen nyilvánvaló, hogy a felkérés mai korunkra való utalást is rejtegetett. És ezzel elérkeztünk a kortárs tánc egy fontos jellemzőjéhez: az ebbe a kategóriába tartozó alkotások, ha nem is kifejezetten aktuálpolitikai üzeneteket akarnak propagálni, de mindenképpen konkrétan a ma emberéhez igyekeznek szólni. És természetesen máshogy, mint a klasszikusbalett-előadások vagy az autentikus néptáncműsorok. A Giselle-t és A hattyúk tavát is persze azért játsszák világszerte, mert az előadásukban rejlő költészet képes napjaink nézőit is megérinteni, de az is nyilvánvaló, hogy e darabokkal összetettebb, mélyebb, korunk kihívásaival adekvát mondanivalót nem lehet megfogalmazni. Már csak azért sem, mert a mai kultúrafogyasztók egy jelentős rétege nehezen azonosul királykisasszonyokkal, hercegekkel, mesebeli lényekkel, és ugyanilyen távolság választja el a több száz évvel ezelőtti paraszti kultúra gyönyörű ünneplőibe öltöztetett, fergetegesen táncoló mai folklórkirályoktól és -királynőktől.

A Prédában olyan fiatal nők és férfiak szerepelnek, akik bár elvont (klasszikus balett-technikán alapuló) mozdulatsorozatokat végeznek, viselkedésük, kinézetük mégis olyan, hogy akár beülhetnének közénk a nézőtérre. A férfiak ruházata igen hasonlít a napjainkban divatos egyszerű szabadidőruhákra, a nők persze csinosabbak, igényesebb a jelmezük, arc- és testfestésük extravagánsabb, de ők sem keltené- nek feltűnést egy dizájnosan berendezett trendi kávéházban. Nem is nagy uralkodókat vagy mitológiai alakokat formálnak, hanem egyszerű embereket. Csak azért különlegesek, mert a nyelv, amelyen elvontan kommunikálnak, táncból, mozdulatból, gesztusból és mimikából van összegyúrva.

Hogy mi történik a színpadon majd’ egy órán át? Csoporttáncok, triók, duók váltogatják egymást, feszültség uralkodik, ellenséges csoportok néznek egymással haragosan farkasszemet, dúl az agresszió, a kötelességszerű csábítás, a perverzió a pár- kapcsolatokban, a  dominancia erőszakos túlhangsúlyozása a szexben, a hatalomra törés, a kisajátítás, a kirekesztés, de mind- ezek nem nyers, sokkoló vagy naturalisztikus jelenetekben tárulnak fel, hanem egy- fajta monotóniával, mint az emberi létezés sajátos módja mutatkoznak meg. Valami ilyesmi lehet a szerző szándékolt üzenete: mióta ember él a földön, nem változik semmi sem, csak a dizájn és a körítés. A ma emberét is  állati ösztönök irányítják a prédaszerzésben, a mai kor uralkodói, hadvezérei, a politikusok ugyanúgy öldökölnek, csak már nem ókori vagy közép- köri eszközökkel teszik. A mindenkori humanisták pedig –  más eszközük nem lévén – valamelyik szimpatikus és/vagy illetékesnek vélt felsőbb hatalomhoz fohászkodnak egy kis kíméletért. Talán összesen ennyi a Préda című táncjáték kapcsolódása a Janus Pannonius-vershez, ennek megfelelően a magam által önkényesen felállított kategóriák közül e legújabb Bozsik-opust a vers ürügyén készült koreográfiák csoportjába helyezem el, de közben nem győzöm hangsúlyozni: az előadás minősége, értéke nem függ attól, hogy elemzés közben melyik módszertani skatulyába helyezzük el. Tehát az olyan nézői reakciók (voltak ilyenek), hogy „nekem nem tetszett, mert az előadásnak semmi köze sem volt az ihlető vershez, és nem is történt semmi a színpadon”, véleményem szerint semmitmondók.

Nekem nem emiatt nem tetszett az elő- adás. Túlságosan monotonnak éreztem, nem voltak benne hatásos ellenpontok, legfeljebb némi felfelé ívelés. A háttért képező, variálható (dönthető, darabjaira szedhető), élein többféle neon színben tündöklő téglatestek helyenként pazar látványt nyújtottak, hozzájuk képest sokszor sekélyes volt az előttük észlelhető látvány. Ebben főleg a férfiak helyenként slamposnak ható jelmeze volt ludas. De a legnagyobb gondom az előadással az, hogy szegényesnek találom benne a koreográfiát. A kortárs táncban is előnyös (ezt számos nyugati és távol- keleti példa igazolja), ha a néző technikailag  magas színvonalú, hatásos táncokat és gyönyörűen megmunkált, koordináltan mozgó testeket lát. A remek művészcsapat ebben most nem remekelt. De sohasem szabad elfelejteni, hogy kísérletező művész kísérleti műfajban nem onthat tökéletes remekműveket egy életen át. Még A hattyúk tavát és a tökéletesen verselő humanisták költeményeit is számos kevésbé sikerült vagy éppenséggel elvetélt kísérlet előzte meg. Csak azok nem váltak agresszív kritikusok prédájává.

(Bozsik Yvette Társulat: Préda. Nem- zeti Táncszínház, 2013. szeptember 18. Zene: Philippe Heritier. Díszlet: Vati Tamás. Fény: Pető József. Jelmez: Juristovszky Sosa. Koreográfus-asszisztens: Soós  Erika.  Koreográfus: Bozsik Yvette. Táncolják: Szent- Ivány Kinga, Vida Gábor, Fülöp Tímea, Vati Tamás, Valencia James, Gombai Szabolcs, Hasznos Dóra, Kalmár Attila, Samantha Kettle, Krausz Alíz, Székely Szilveszter, Vislóczki Szabolcs)