Csanda Máté: Irodalom és nézés 4. / A tárgy kihullik a keretéből – Nézés és neurózis

„Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.”

Már vagy egy hónapja az az épület jár a fejemben, nagyon egy haluz élmény volt, komolyan mondom, főleg, hogy nem is számoltam vele, hogy ott lesz, hiszen én eleve csak, mondjuk így, sportturisztikai okokból mentem oda, és akkor hirtelen elém tárult az, amit eddig sosem gondoltam volna

, merthogy erről valahogy minden tankönyv mélyen hallgatott, és hiába, hogy rendesen tananyag az épület, meg világörökség meg kutyafül, és mint ilyen, ismerni illik, nemcsak művészettörténész kuloárokban, valahogy nem volt beszédtéma, mármint hogy ez a barokk homlokzat, amit fotózni szokás, és amit minden, szóval hogy mindez csak egy féligazság, merthogy ennek az épületnek teste van, igen, kiterjedése, és az oszlopokkal, pilaszterekkel, szobordíszes attikával meg egyéb fotóznivaló frincfrancokkal tagolt homlokzat mögött, fogalmazzunk így, a rövidség kedvéért, hogy mögött, szóval rögtön mögötte véget is ér a törtfehér barokk finomkodás, merthogy ez egy masszív, vaskos várbörtön, az, amit én eddig ismertem, és amiből vizsgázni kellett, nem maga az épület, hanem csak egy kikozmetikázott dekoltázsa nekije, hiszen az épület valódi teste középkori szubsztancia, ahogy ezt értő körökben mondani szokták, semmi puttódísz meg egyéb építészeti cukormáz, olyan, mint egy hozzájanőtt sötétbarna varangy, de mindenképpen valami daganat, szűk, lőrésekre hasonlító ablakokkal, saroktornyokkal, amit akarsz, akárcsak egy rejtegetni való, nagyra nőtt regressz, mintha egy ráöröklődött teherként kéne eztet cipelnie a világhírű homlokzatnak, s már csak az nem világos, hogy végül is melyik forradt melyikhez, és hogy vajon a téglavörös test cipeli-e magán a márványintarziás homlokzatizét, mint valami jól-rosszul ráillesztett maszkot, vagy pont fordítva, a Juvarra-féle szárny próbál takarni és hárítani és összetartani, mint valami korzett. Szóval mindezzel csak azért hozakodom elő, mert ott és akkor totál ráflesseltem az egészre, hogy ugyanazon teljesítmény két oldala ennyire bizarr mód, ilyen látványosan forrad össze, és hogy egy ideje valami hasonló érzés motoszkál bennem, szóval hogy mintha énbennem is valami ilyen kétarcú egység mocorogna, és ez az egész kívülre mutatott palotásdi csakis azért lenne, hogy ne hulljon szét darabjaira ez az egész, ami lényegében nem is anyag, csak a Másikra adott válasz, hiszen az egyik a másiknak a hátoldala, arról nem is beszélve – de ezt csak később olvastam hozzá – hogy a mészkőtest belsejében, ha minden igaz, máig ott szunnyad egy római kapu íve, mint valami magára hagyott atavizmus, egy kívülről nézve láthatatlan, óriási, üreges halcsont, ami gerincként viseli magán a jelöltet és a jelölőt, vagyis hogy ez az egész, úgy ahogy van, egy tervnélküli logika eredménye, és mint ilyen, csak egy nagy darab produktív félreértés. Végül is oda akarok kilyukadni, hogy miközben néztem (pedig mondom, jobb  dolgom is lett volna, mint a sétálóutca tömegében dekkolni) ezt a duplakekszszerű, középpont nélküli képződményt, szóval bevillant, hogy valahogy én is hasonló módon vagyok szétcsusszanva, merthogy igen, mi tagadás, az utóbbi időben pont ez a szétcsúszottság az, ami zavar, meg az ilyen hirtelen, nyilallásszerű felismerések, amelyek, érdekes módon, mindig pont akkor kúsznak elő, amikor a nézés gyönyöreiben fürdőznék, bár ez így nem pontos, szóval a lényeg, hogy egyre gyakrabban jelentkezik ez a bizsergés, a tudat, hogy én nemcsak én vagyok, hanem picikét több és más is, mintha én lennék én és önmagam apgrédje is egyszerre, vagy hogy én én volnék meg az öcsém is, elnézést, ha homályos vagy félreérthető vagyok, még én is csak nagyon az elején járok, és amúgy is, nagyon nehéz erről beszélni, mindenesetre valami olyan érzés ez, mintha lennék én, és ebben az énben, fogalmazzunk így, hogy benne vagyok én is meg az öcsém is (a helyzet úgy áll, hogy az öcsém is én vagyok, ahogy Pisti mondaná, igen, Örkény Pistije), miközben ott kezdődik az egész, hogy az egyik öcsém, most nem jut az eszembe, hogy melyik, de mintha valami Castor vagy Castorp vagy ilyesmi lenne a neve (bár ez most amúgy is holt mindegy), szóval hogy ő maga a megtestesült probléma, igen, mintha folyton valami problémája lenne, teszem azt, érezné, hogy ő halandó, halandó és lúzer, az ikertestvére, az a másik, pedig minimum egy félisten. Aztán megint máskor már máshogy fest a kép, és hirtelen úgy érzem, hogy közelebb járok az igazsághoz, ha azt mondom, három bátyám van: Castorp, az a másik és én. Szóval nem tudom, de akárhogyan is van, úgy érzem, hogy ez a feloldhatatlan hasadtság minden nyűgömnek az oka, persze ez így megint nem tiszta, hogy bajom, hiszen ez a baj már van, eleve történik, jól megvan az nélkülem is, illetve én csak asszisztálok hozzá, merthogy valahogy rajtam kívül, a fejem fölött történik mindez, mint ahogy jó ideje a nézésem irányítója sem én vagyok, legfeljebb szerény bérlője vagyok a nézésemnek, akarom mondani ennek a kómás „nézve van” fílingnek, miközben egyszer az az érzésem, hogy valahol ott, valahol mélyen, alaposan bevackolta magát belém egy mindent látó és mindent néző homunculus, egy éppen hogy csak pislákoló, alig tetten érhető entitás, aki mint valami behúzott nyakú szokolérsek, már eleve mindent lát és mindent ismer, és aki mindig mindenhová képes nulla perc alatt, észrevehetetlenül, mint a fing, beépülni.

Amúgy nincs nekem takargatnivalóm, most már, így a vége felé, tényleg nem okoz gondot bevallani, hogy hát igen, az a helyzet, hogy valójában ráz engem a félelem, hogy végleg kisiklott az irányításom alól a nézés, elszakadt a kapocs nézés és néző között, úgy is fogalmazhatnék, hogy átszakadt a gát, és a nézés most már önműködővé vált, ez az Én pedig legfeljebb csak egy gazdatest, és a sok bőbeszédű szófosás meg manír meg melléknévhalmozás lényegében csak arra volt jó, hogy ideig-óráig feledtesse velem, hogy reszketek, hogy nem vagyok és sosem lesz belőlem nagypályás, profi néző, mi az hogy profi, még középhaladó sem, pedig nekem egy ideje már igazán nincsenek pretenciózusos igényeim meg ilyesmik, akár azt is mondhatnám, hogy meghasonlottam, hiszen rég letettem arról, hogy majd egyszer talán úgy fogok tudni, mint az első ligás nagy arcok, tolnaiottós, földényieflászlós, tandoridezsős szinteket súrolva és karcolva, nem, nem, itt már rég nem erről van szó, én már néhány perc zavartalan, szorongásmentes kontemplációval is beérném, egyszerűen merengeni, bámulni, bambulni, tét nélkül révedezni volna jó, széttrancsírozni a személyazonosságomat, mint az az irigylésre méltó svájci pofa, az a G. A. úr vagy ilyesmi (GA-ra kezdődött a neve, asszem), aki egyszer csak, a maga kenyerén, minthogy, elhatározta, hogy megvakul, persze csak úgy demóverzióba, nem igazából, és aki akozse-invalid létére maga lett a megtestesült Obszerváció, a tökélyre emelt Tekintet, a szimbolikus rendből kipottyant, és egyszerre mindent látó vakság epifániája.