Czinki Ferenc: „Az is gyanús, ha egy történet szép” (tanulmány)

Pinke Miklósnak
„És nyakon vannak szarva a csodák is.”
1.
Négy napig áll egy kopasz fiú a rendkívül vallásos város büszkeségét jelentő rózsabokrok előtt, mielőtt lehányja őket.

A kőtörők városában majdnem tragédiába torkollik az az eset, amikor a hegyen egyik pillanatról a másikra abbamarad a kitermelés, és mindez talán egy mandulafa kivirágzásának köszönhető. Rákosi Mátyás szovjet import focilabdáját minden reggel felrúgja a Holdra, ráadásul nagy valószínűséggel a Szabadság-hegy alatt (!) kialakított titkos focipályáról. Egy kiskamasz fiú minden éjjel elveszti szüzességét egy afrikai, minden bizonnyal ügynök elvtársnővel. A sírásó rásegít egy kicsit a feltámadásra azzal, hogy elgörgeti a jókora sziklát a nevezetes barlang elől. Csodák ezek? Ez leginkább attól függ, hogy mi az a Darvasi-féle csoda. Ha van ilyen egyáltalán.

A Darvasi László prózáját elemző vagy éppen kritizáló szövegekben bőven akadnak olyan közös pontok, közös gondolatkísérletek, amelyek utalnak a szövegekben felbukkanó csodás eseményekre, fordulatokra, körülményekre. Előbb-utóbb mindig szóba kerül a csoda, a mese, a lehetetlenség fogalma. A legendák, mítoszok, anekdoták sémái felől sokszor könnyebbnek mutatkozik az értelmezés, mintha a klasszikus novella kritériumaival próbálkoznánk, ami pedig azért különösen érdekes, mert a közmegállapodás szerint is az egyik legjobb magyar rövidprózással van dolgunk. Márton László A veinhageni rózsabokrok című kötet kritikájában a „mintha” fogalmat említi a szövegés történetépítés alapjaként:
„Itt válik először nyilvánvalóvá, mennyire teherbíró Darvasi már korábban is kipróbált írásmechanizmusa, a »mintha – de mégsem – de mégis« üzemmód. […] Mintha mesebeli vagy történelmi kulisszákat mozgatna; mintha minden, ami történik írásaiban, valahol máshol történne.”1 Pedig a helyszínek, a környezet, az emberi kapcsolatrendszerek ismerősek lehetnek, de a vidék és ember, ember és ember együttélésének mozgatói már sokkal titokzatosabbak. N. Tóth Ildikó 1995-ös tanulmányában A veinhageni rózsabokrok novelláit egyesével is tárgyalja, a bevezetőben pedig a mesét hívja segítségül mint értelmezési lehetőséget: „Hiszen a mese természeténél fogva megszépíti, elviselhetővé teszi a világot, teret ad a csodáknak, a titkoknak.”2 Nem beszélve arról, hogy a mesében már gyakran az alaphelyzet is csodás esemény (vagy állapot), a környezet maga a lehetetlenség, tehát a csoda nem feltétlenül mozgatója, hanem közege a történéseknek. A mesék, legendák, mítoszok szereplői nem gondolkodnak azon, hogy ők most éppen egy csodában élnek, ám csodának, természetfölöttinek vagy éppen a gonosztól valónak élhetnek meg mindent, ami kizökkenti őket ebből. Az olvasó pedig akkor tud együtt érezni, együtt gondolkodni, együtt haladni a történet szereplőivel, ha a legképtelenebb eseményeket is természetesként tudja kezelni, ha örömmel fogadja el a szerző által felkínált játékszabályokat. Bombitz Attila Darvasi históriáiról, legendáiról és képregényeiről írott tanulmányában a lehetetlenség és a lehetséges közötti különbség feloldódásáról is ír: „Az írói műhelyben tehát minden »lehetséges« történés, annak problematizálásával egyetemben, elbeszélhetővé lesz, és ami elbeszélhetővé vált, azt már csak az olvasóval szemben kell biztosítani, támadhatatlanná tenni.”3

A mintha, a mese, a lehetséges/lehetetlen: a Darvasi-féle prózamechanizmus mozgatói, és persze az elemzések visszatérő szempontjai, melyek kétségtelenül ott vannak a szövegekben, még csak nem is a mélyükön, ám mégsem magyarázzák maradéktalanul a rendszert, a nagy egészet; a szövegek rendre kibújnak minden értelmezési közegből. Mibe illeszkednek akkor mégis?

Meggyőződésem szerint Darvasi novelláinak szereplői olyan zárt univerzumokban élnek, amelyek sajátos szabályrendszere máshogy termeli ki a csodákat, és máshogy is reagál rájuk. Olyan zárt világok ezek, amelyek saját mítoszokkal, önálló motívumrendszerrel, voltaképpen saját vallással rendelkeznek, és ebben az adott rendszerben számukra jóval kevesebb dolog, esemény tűnik meglepőnek és rendellenesnek, mint az olvasó számára. A csodában, a mesében, a lehetetlenben élnek, és ahhoz is alkalmazkodnak. Olyan univerzumok ezek, amelyek ugyan a megtévesztésig hasonlítanak például egy dél-alföldi városra, az épülő szocializmus Magyarországára, avagy éppen bibliai helyszínekre, és ilyen módon illenek rájuk az anekdota, a legenda vagy éppen a mese fogalmai is, ám ezeknek mégis olyan keverékéről van szó, ami a valóban jól sikerült novellák esetében következetességével, zártságával és időtlenségével megszünteti a csodálatos és nem csodálatos közötti összeférhetetlenséget, hiszen egy idegen világba csöppenve miről mondjuk meg, hogy rendben van vagy éppen nincsen?

„A Bibliában nem vetődik fel a csodáknak természetes vagy természetfölötti volta, amely kérdés a későbbi korok gondolkodóit komolyan érdekelte.”4
Érdemes tehát Darvasi csodáira (motívumaira) úgy is tekinteni, mintha egy ismeretlen vallási közösség alapvetései lennének, amelyekkel ugyan a közösség tagjai vitatkozhatnak, de kitérni előlük aligha tudnak. A valóban szűk, falusi, kisvárosi közösségek zárt, vallásos világából (A veinhageni rózsabokrok) eljutunk az épülő szocializmus, a diktatúra profán áhítatáig (Szerelmem, Dumumba elvtársnő), hogy aztán bibliai tájakon nézzük végig a csodák bagatellizálását (Vándorló sírok), majd az új regény készülő fejezeteiben a csodák legújabb szerepével szembesüljünk.

2.

„Én egy igen vallásos városban élek”5 – mondja A veinhageni rózsabokrok címadó novellájának főhőse. És erre többször emlékezteti is kihallgató tisztje, miután letartóztatják a rózsabokrok lehányásának tagadhatatlan vádjával, de persze nem csak ezért. A meg nem nevezett város lakói tisztelik és félik a rózsabokrokat, egyrészt, mert legendák fűződnek hozzájuk, másrészt pedig, mert gyerekkoruktól kezdve a rózsák fontosságáról és megtartó erejéről hallanak, nincs szó se istenről, se semmilyen feljebbvalóról, mintha a rózsák határoznák meg a város létét. „A veinhageni rózsákról már az iskolás gyerekek is tanulnak, én is tanultam, amíg iskolába jártam, és jól az eszembe véstem, hogy Veinhagen gyönyörű és szabad város volt.”6 A rózsák tehát egy szabad városból származnak, és ez a város is az marad, amíg a rózsák virágoznak és énekelnek. Az eleinte a kosárfonó fiaként, később kopasz hányósként emlegetett főhős négy napig áll a rózsák előtt, míg végül lehányja őket, és elkezdődik kihallgatásának története, hogy aztán az egész procedúra egy gyilkosság (ő követte el), és egy nagyon is kicsinyes városi összeesküvés (ellene követték el) lelepleződésével záruljon. A rózsabokrok magjai legendás, csodás körülmények között kerültek a városba, a helyiek ismerik a rózsaszirmok közé zuhanó és így megmenekülő, öngyilkos lány történetét is, a novella végére pedig a Fiatal férfi rózsákkal című festmény (kopasz hányós) modellje is legendává, áldozattá válik.

A kötet több szövege a gyermek, a fiú beavatásának története; olyan közösségekben, ahol a beavatás kegyetlen, magától értetődő és természetesen elkerülhetetlen. Olyan szabályok szerint zajlik, amelyek csak lassan válnak láthatóvá, ezzel együtt tehát az is lassan derül ki, hogy mindvégig beavatástörténetet olvastunk. A witembergi kőtörők olyan eseménynyel indul, ami a helyiek számára is csodának, elsőre megfejthetetlennek tűnik: a witembergi kőtörők abbahagyják a munkát. „A witembergi kőtörők még sohasem hagytak föl a munkával. És a hatalmas és fényes hegy, amely a város fölé magasodott, most olyan volt, akár a halál”7. A csodás, korábban elképzelhetetlen esemény a veszélyt, a pusztulás, a halál lehetőségét hozza el a városba. A kőtörők munkájának folyamatos zaja olyan természetes abban a városban, ahol egyébként is mindenkit Kőtörőnek hívnak, mint a napok váltakozása, a fény és a sötétség. A csoda ebben a szövegben a történetet elindító esemény, ha nem zökken ki a rend, soha nem szerzünk tudomást ennek a közösségnek a létéről sem. Most viszont, a kőtörés elhallgatása után maradt csendben az egész város minden mondata egyszerre hallatszik, mindenki kihallgathatja mások titkait, és mi is ennek a hallgatózásnak leszünk részesei. A rendkívüli állapot egészen addig tart, amíg a fiú magára nem ölti egy halott kőtörő overallját, és el nem indul a hegy felé. A beavatás megtörténik, a kőtörők megnyugszanak, és újra megkezdődik a munka, folytatódik a mindent elfedő, biztonságot adó, éltető, monoton zaj.

3.

A fent tárgyalt két novellában a csodák, a hiedelmek egy kis közösség, akár vallásinak is tekinthető, legalábbis dogmák, büntetések és kisebb-nagyobb feloldozások alapján működő rendszerében jelennek meg. A Szerelmem, Dumumba elvtársnő két szövegében azonban (a címadóban és A brazilok labdája címűben) már egy jóval tágasabb térben, az 1947 utáni Magyarországon. Az írói gesztus, a keserű humorosság forrása nyilvánvaló, és a vallások, a csodák, a hiedelmek működési mechanizmusára történő utalások is jóval egyértelműbbek. Itt már nem egy, akár antropológiai szempontok alapján is könnyen értelmezhető kisközösségi létet szemlélhetünk, hanem jóval tágabb a látószög: az úgynevezett keleti blokk önbecsapásokon, kicsinyességeken és monumentális hazugságokon alapuló, áhítattal gyűlölt és szolgált dogmatikus-diktatorikus rendszere a terep. „A világ egyhatoda fölött minden bizonnyal ragyogott az ég.”8

Bár ez még hangsúlyozottan nem a legboldogabb barakk, ugyanis a boldogság árát éppen ezekben az évtizedekben fizeti meg (előre) a képzeletbeli Magyarország. A brazilok labdája egy hol kevésbé sikerülten, hol viszont tűpontosan kifejtett hármas (diktatúra – vallás/csoda – futball) metafora, amelyben a könnyed írói technikának köszönhetően állandó átjárás van a fogalmak között. Másrészt pedig azt is megmutatja, a csodák bevonásának írói eszköze miként illeszkedik a néplélek túlélni akarásához: a sport (a futball) imádatához, a győzelem, a teljesítmény csodájához, a felettünk uralkodók kigúnyolásához, ha úgy tetszik, az örök pesti humor pimaszságához, ahhoz a képességünkhöz, amivel el tudjuk emelni létünket a hétköznapok talajközeli borzalmaitól. Ebben a világban: Rákosit Moszkvában tanítják meg szöktetni és cselezni, „a magyarok istene nem nyomban a felszabadulás után, de legkésőbb 1947 augusztusában kapta kézhez a párttagkönyvet”,9 Péter Gábor elvtárs stoplijától hangos az ÁVH folyosója, a brazilok pedig titkos, konspirációnak megfelelő mérkőzésen vesznek részt Gólházán az ellenállókkal. A valódi csodát végül a brazilok itt felejtett labdája hozza el, ami jellemző módon a gólházai Kálváriadomb kőfeszületének talapzatába van elrejtve, egészen addig, amíg a főhős Darányi egy Népszabadságba csomagolva el nem viszi az angliai világbajnokságra készülő magyar válogatott edzésére. Ennek köszönhetően bekövetkezik a csoda, nyerünk is, csak az Úr dühöng az azóta megboldogult Darányival a mennyben, mert még mindig nem érti a játék lényegét.

A brazilok labdája, akárcsak a Szerelmem, Dumumba elvtársnő nem a diktatúra kigúnyolásáról szól, hanem arról a gesztusról, hogyan próbáljuk a csodák kitalálása, elmesélése által megszelídíteni, és egyúttal eltávolítani magunktól a történelmi valóságot, hol népmesének álcázva, hol operettekbe, kuplékba, viccekbe fojtva, hol pedig lényegében: kirúgva a stadionból az égig vagy egyenesen az angolok/brazilok hálójába. Az itt most részletesebben nem tárgyalt, Dumumba elvtársnőről szóló novella egyébként az erkölcsi (szocializmus, párt) és a testi (szexualitás) ártatlanság elvesztésévelt, álom és csoda határát egybemosva, visszautal az előző szakasz beavatástörténeteire is.

4.

„Az is gyanús, ha egy történet szép”10 – mondja A brazilok labdája elbeszélője, és a fentiek alapján igazat kell adnunk neki. Az eddig említett szövegekben a szépség, a csoda, de még a remekbe szabott és szívmelengető metaforák is javarészt szörnyűségeket, megalkuvásokat, ha úgy tetszik, a hétköznapok kietlen mechanizmusait fedték el. A beavatások kegyetlenségét, a dogmák kilátástalanságát, a diktatúrák kíméletlen önzőségét (fent és lent egyaránt), a csodák mögé rejtőző rendszer és kisember kicsinyességét. Mialatt valóban mesékbe illő mondatokat olvashatunk, elgondolkodunk lehetetlen és lehetséges túl könnyűnek is látszó fölcserélhetőségén, miközben egyre kevésbé tűnik esélyesnek, hogy továbbra is higgyünk a csodákban. Talán túl sok is volt belőlük. Mégis meglepő fordulatnak mutatkozhat, hogy mire Darvasi László legutóbbi novelláskötetében (Vándorló sírok) valóban elér a csodák földjére és bibliai eseményekhez nyúl, lényegében ezzel egy időben érkezik el a csodák felszámolásához, bagatellizálásához is. A könyvről korábban írott szövegemben is szóba került a bagatellizálás. A kötet fülszövege csak „titkos” főszereplőként említi a csodatevő Jézust, hiszen a középpontban végig mások állnak: „Miközben három novellán keresztül végigéljük az elárultatás, az elfogatás és a passió eseményeit, egy pillanatra sem találkozunk Jézus nézőpontjával. Júdás, Malkus […] és az ismeretlen sírásó a valódi főszereplőnk; hétköznapi, kicsinyes nehézségeik és leginkább sértett önérzetük. Emberi kicsinységükben, esendőségükben pedig ironikus helyzetekbe kerülnek, még a tragédián belül is. Júdás szitát próbál javítani, és ócska szögekkel kell bajlódnia, Malkus tulajdonképpen szerelmes a Getsemáne-kertbe, a vén sírásó pedig annyira megsértődik, hogy hibátlan sírját nem találják alkalmasnak Jézus számára, hogy a jelek szerint képes lenne a sziklát is elmozgatni a bizonyos barlang elől, hogy helyére tegye a becsületét. Darvasi ebben a ciklusban a legeredetibb, itt állítja leginkább a feje tetejére az általunk ismert világot, miközben ilyen befejezésekre képes: »A fiú megcsóválta a fejét, majd visszagyalogolt a városba. Különben az ünneplő köpenyében volt, büszkén lépkedett a nyüzsgő, ordítozó utcán. Szebb lett a világ. És azt is gondolta, föltétlenül elbeszélget az öregemberrel. Hogy is volt azzal a hatalmas sziklával a barlang előtt? Hogy is volt?«”11

A továbbiakban már meg sem lepődünk azon, hogy a készülő új regény egyik, a Holmiban megjelent részletében a Lehetséges Alapítvány Cirkusz igazgatója így panaszkodik a titokzatos Sárga Jézusnak:
„Tudod, én mindig abból nyerészkedtem, hogy megszokottá tettem a csodákat. Ne csodálkozz, csak bízz benne, ezt mondtam mindig magamnak. Ma, holnap és holnapután is ugyanaz a csoda.”12 A cirkusz, a fogyasztói csodák mestere a szövegben tehetetlen, túl sok volt az előre gyártott csodákból, már nem tudja felvidítani, motiválni búskomorságba zuhant dolgozóit. Az is gyanús, ha túl vidám mindenki. És már a Sárga Jézus sem segít. „Varázs igazgató még mindig térdelve szivarra gyújtott. Majd fölállt, a vállát ropogtatta. Nézegette a szaros nadrágját. Nem is lenne nagy marhaság megkínálni a Sárga Jézust. Együtt szivaroznának, eregetnék a füstöt, és nyakon vannak szarva a csodák, a megszokottak is, az egész kibaszott cirkusz. Rohadj meg, művészet.”
Itt állunk most, ezen a képzeletbeli ponton, a művészettől és a csodáktól kissé megfáradva, szaros térddel, de mégis hittel, bizalommal, és kíváncsian
várva a csodát folytatást.

*

1 Márton László: A rózsa és a róka – A veinhageni rózsabokrokról, visszatekintve. In Beszélő, 1993. 4. szám.
2 N. Tóth Ildikó: „… újra és újra el kell mesélni a világot…” Darvasi László elbeszélései (A veinhageni rózsabokrok). In Kalligram, 1995. szeptember.
3 Bombitz Attila: A történet folytatása – Darvasi László históriáiról, legendáiról, képregényeiről. In Tiszatáj, 1997. január.

4 Szécsi József: A csoda a zsidó irodalomban. Remény, 2002/1.

5 Darvasi László: A veinhageni rózsabokrok. Pécs, 1993, Jelenkor Kiadó. 199.
6 Uo. 126.

7 Uo. 109.

8 Darvasi László: Szerelmem, Dumumba elvtársnő. Pécs, 1998, Jelenkor. 187.
9 Uo. 6–7.

10 Uo.

11 Czinki Ferenc: A kakassal kezdődött. In Kalligram, 2013. április.
12 Darvasi László: A Lehetséges Cirkusz Alapítvány előadása. In Holmi, 2012. szeptember.