Lovas Enikő: Ki játszik velünk?

(Pintér Béla és Társulata A 42. hét című előadásáról)

„A színész nem ember, aki eljátszik egy szerepet, hanem egy lény, akitől a hideg kiráz. […] A színházban titok van, varázslat, őrület, amitől megrendülünk, mert megértjük, hogy az élet irracionális. A lényegről nem tudunk beszélni, arról színházat csinálunk.” (Bocsárdy László)

Nyitójelenet. A színpadon Gábor atya lila papi ornátusban adventi misézik, pontosabban, hordja össze kazalba a viszkettetően hülye közhelyeket, miközben a hívek közössége – azaz a színházi előadásé – percről percre egyre hangosabban köhög. Ettől az atya hisztériás rohamot kap, és előbb istentelenül lehordja a híveket, majd látványos gyónásba kezd, megvallja az unokahúga iránti bűnös szenvedélyét, amely vallomás, főleg az altesti történésekre utaló részletgazdagsága miatt, egy fokkal még viszkettetőbben fáj és röhögtet.

A közönség kissé megszeppenten mulat. A nézőtéri köhögést nyilvánvalóan beavatott játékosok kezdték, aztán persze terjed az, mint a pestis. Kis trükk, de jó trükk. Hatásos. Közben kiderül, hogy Gábor atya még a színpad viszonylagos valóságában se valós személy, hanem Vargyas László színművész, alias Boci (Thuróczy Szabolcs), mi pedig most egy tévés szappanoperába néztünk éppen bele.

És akkor már benne is vagyunk, mindannyian, a pintéri játékban. Úgy is, mint varázslatban, és úgy is, mint behúzva a csőbe.

Pintér Béla és Társulata tavaly bemutatott, az idén pedig több rangos díjat nyert darabja A 42. hét. A 42. hétben születnek meg azok a magzatok, akik a fogantatástól számítva kitöltik a teljes kitölthető időt az anyaméhben. (Utána a magzat túlhordottá válik.) A 42. hét tehát eredendően a krízis ideje, dráma viszont abból a történésből lesz, hogy ki hogyan jut el ebben a darabban a saját „42. hetéig”. Az egész persze nem ilyen merőben metaforikus, mint ahogy én ezt itten elővezettem. Tényleg vannak várandós kismamák Pintér Béla darabjában, Ágika, azaz „Ógiká” (Enyedi Éva), a Rozsnyóról Magyarországra települt szülész-nőgyógyász főorvosnak, Tamásnak/„Támósnak” (Friedenthal Zoltán) a kezdődő anyaságában boldog és ügybuzgó felesége, valamint Lola (Stefanovics Angéla), aki, mielőtt teherbe esett volna a nyikhaj Sanyitól, „Ascher Tamásnak tervezett díszletet”, és aki, mivel Sanyi elhagyta, szabadulna is már megfele az egész terhességtől, csak nem lehet, mert betöltötte az abortusz legális elvégzéséhez szükséges 12. hetet (egy újabb betelt idő).

A történet főszereplője Dr. Virágvári Imola (micsoda név!) szülész-nőgyógyász szakorvos (Csákányi Eszter), ő nézi a „tévében“ Gábor atyát, ugyanis Vargyas Boci színművész Lola bátyja. És Lola, akárcsak Ágika, a doktornő páciensei.
Virágvári Imola, amíg nem találkozik Vargyas Bocival, pont olyan, mint a többi hasonló korú és élethelyzetű nőtársa, akik úgymond valamit már elértek az életben: van hivatásuk, gyerekük, férjük (a sorrend nem mellékes); a női mivoltuk ez idő szerint kevésbé érdekli őket. Még annál is kevésbé, mint mondjuk a környezetüket. Ettől függetlenül nem kifejezetten boldogtalanok. Talán, mert már évekkel ezelőtt leszok(hat)tak arról, hogy a boldogság mibenlétéről elmélkedjenek, vagy hogy összefüggést keressenek a saját mindenkori állapotuk és a boldogság fogalma közt. Virágvári Imolának mellesleg még egy csodálója is van, a kollégája, Balázska (Qitt László), akinek plátói, de leplezetlen vonzalma szintén szerepet kap Imola emberi drámájának történései közt.

A darab kezdetekor egyébként pár nappal karácsony előtt vagyunk, reggel 7 óra van: a családfő, Szabó Károly – akit Virágvári Imola egy spontán pillanatban „sajnos van férjem”-nek nevez – általános iskolai történelem–földrajz szakos tanár (Pintér Béla), ezt az időpontot véli a legalkalmasabbnak arra, hogy átadja a családnak az ajándékát, egy kétszemélyes szaunafülkét. A lánygyermekük, az emós fílinget keltő, tizenhét éves Enikő (Roszik Hella) is pont ezt az időpontot találja alkalmasnak arra, hogy felhozza bemutatni a barátját, Kő Lászlót (Szakonyi Györk), a szülőknél

alig tíz-tizenöt évvel idősebb, rocker külsejű, bolti biztonsági embert.
Ezek a találkozások – a szülőké a nagyapa korú udvarlóval és a színre begördülő, hatalmas piros masnival átkötött, kertibudiszerű szaunával – akár egy bohózatban is megtörténhetnének. Csakhogy az író-rendező Pintér úgy sűrít, fokoz és ellenpontoz, hogy a jelenet végén a színen csaknem emberhalál történik, odág viszi el az indulatokat. A nézőtéren pedig az ellenállhatatlan, mindent elsöprő nevetés a torkunkra fagy. Ekkor először.

A mesterien megkomponált kezdés már előrevetíti, miféle irányokat vesz célba ez a darab. Bár a pintéri színházba nem spekulálni jár az ember, utóbb, a vége felől nézve, amikor a nézői-befogadói agyban – kis túlzással szólva – minden részlet a helyére kerül, kiderül, hogy a látszatok és látványok mögötti láttatás rituáléjában vettünk részt, megint. Ezúttal a születés és halál végpontjai közti tartományban. (Miért is adtuk volna alább?)
És persze hogy az egész már megint rólunk, nézőkről szól, halálosan komolyan, vérremenően.
Mert Pintér Béla színháza a néző színháza.
Az első jelenetben beígért halál kicsit késleltetve, pár jelenettel később, de bekövetkezik. A Pintér Béla alakította „sajnos-férj” infarktust kap – ezzel mintegy beteljesíti a saját álmát arról, hogy a halott anyja eljön érte. Jön is, csakugyan, valószínűtlenül hosszú gólyalábakon, lefátyolozva, hófehérben. Pintér nem fél a furcsa, abszurd képi megoldásoktól, se a melodramatikus hatástól.

Enikő lánya, aki a történtekért ömagát hibáztatja – nem teljesen ok nélkül –, mély bűnbánatában megtér, azaz gyakorló kereszténnyé lesz. És onnantól kezdve talpig rózsaszínbe öltözve maga lesz a két lábon járó lelkiismeret, meg ahogy a szauna falára kitett apa-fotóhoz imádkozik („Édesapám, ki vagy a mennyekben”), a merő zavarodottság, az anyjára nézve pedig az általános bűnvád. Enikő is szakadatlan álmodik, csak ő az anyjáról szóló obszcén, később annak halálát előrevetítő álmokat.
Az álmok ebben a darabban be szoktak teljesülni. Virágvári Imola valóban szerelmi viszonyba keveredik az anyakomplexusos Vargyas Bocival, ami igen veszélyes, mi több, végzetes dolognak bizonyul, mert Vargyas Boci, amilyen ellenállhatatlan, olyan jellemtelen. A történet végére a szerelmes asszony gyakorlatilag mindent és mindenkit elveszít.

Hogy a közhelyes élethelyzetek közhelyes figuráinak, az akárkiknek a történetéből hogyan lesz mindig színházi rituálé, ez Pintérék legnagyobb titka. „A magánéleti összekuszáltság csupa szappanoperai gicscses banalitás – írja Koltai Tamás az egyik kritikájában –, Pintér sohasem mulasztja el, hogy a legkonvencionálisabb, legprimitívebb hétköznapi toposzokat emelje be a színpadra, ezzel éri el megérdemelt popularitását…” De A 42. hét mégsem egy melo-, hanem egy sorsdráma. Virágvári Imola pedig egy napjainkra transzponált Médeia. Éppúgy tekinthető az isten(ek) rokonának, és éppúgy fittyet hány erre a
„rokonságra”… Amiben mégis különböznek, az az, hogy Imola nem a világot akarja elés kipusztítani maga körül, hanem magát abból a világból, ahol szeretni fel-

tétlenül, esztelenül, következmények nélkül márpedig nem lehet. Pintéri lelemény, hogy amíg nézzük mindezt, muszáj röhögnünk. Rémülten és ellenállhatatlanul.

De vannak itt egyéb specialitások is. Az elidegenítő elemek, a színészek játékstílusa – ahogy egyszerre átélik és eltartják maguktól a szerepet –, vagy a Kéménczy Antal vezette zenekar alkalmazása szerves játékelemként, továbbá a filmszerű vágási technika, vagy a térkezelésnek az a módja, hogy a színészek helyváltoztatásai jelölik a más-más időt és helyszíneket, továbbá a ki-be tologatott szaunafülke – mint a szexuális aktusok helye a mennybéli apa, Szabó Károly képével – központi szerepe (a profán tárgyak szakrálissá tétele), mind-mind sajátosan pintéri.

Pintér Béla színháza azonban nemcsak a néző, a színész színháza is. Ismert Pintér munkamódszere: az első olvasópróbákon még csak vázlataiban kész darab egy körülbelül fél évig tartó próbafolyamat során éri el, gyakran a társulatának tagjaira írt végleges változatát. Jó szerep Friedenthal Zoltáné, a Rozsnyóról Magyarországon karriert csináló főorvos, „Támós” figurája, akit otthon „a Felvidék Czeizel Endréjének” titulált a Kassai Magyar Szó. Ők ketten „Ógikával”, a feleséggel, ízes palócsággal beszélnek – ez, mellesleg, egy igen finom reflexió arra, hogy az egykor elcsatolt területekről Magyarországra költözők hogyan adaptálódnak a kis hazában. Illetve, hogy hogyan nem. Kevésbé finoman, egyidejűleg, az is ábrázoltatik, hogy a honi magyar mennyire tekint befogadóan a külhonira, pláne, ha az ilyen „hangzatos” megkülönböztető jeggyel parádézik. („Ez a Bivalybasznádi Sertéstelep-vezető volt a főorvos?” – teszi fel a kérdést az erősen illuminált Szabó Károly „Támósról”.)

És van itt még reflexió sok egyéb (társadalmi) jelenségre is. Amikor Vargyas Bociról megtudjuk, hogy valaki a fővárostól azt tanácsolja neki, hogy pályázza meg a Füst Milán Színház igazgatói posztját, mert szerintük ő erre a legalkalmasabb személy, akkor Vargyas Boci e szerény mondattal kommentálja a sikerét: „Hát, tudod, én együtt szoktam focizni a fiúkkal…”
Stefanovics Angéla tébláb Lolája is feledhetetlen, aki a környezetének állandóan visszatérő kérdésére, hogy hogy van – amikor „nullára redukálódott az összes örömforrás az életében”, és a totális összeomlás határán áll –, azt az állandó választ tudja csak adni, hogy „hát erre én most mit mondjak?”, de azt annyiféle hangsúllyal!

Ezeket a figurákat csak annyira rajzolja el, és a sztereotipnek mondható helyzeteket is csak épp annyival tolja el Pintér a groteszk és/vagy a szürrealitás irányába, hogy ettől a történet végig valami ordenáré valóság és komor mesevilág közt lebegjen. Merthogy Pintér meséket ír. Meséket, amelyek általában rosszul végződnek. Vagy nem végződnek sehogy sem, mert nincs lezárásuk.

A 42. hétben sok apró esemény zárja le, illetve zárja körbe Imola drámáját. A Vargyas Boci által elkövetett bolti lopás magára vállalása és az azt követő letartóztatás okán Imola nem tud ott lenni sem Lola, sem Ágika szülésénél. Az, hogy Ágika beteg gyereket hozott a világra, szintén Imola „eredendő bűnének” következménye. A szerelmes nő a munkáját is elhanyagolja.

A dráma betetőzéseként, miután Vargyas Boci minden lehetséges módon, rafináltan és kegyetlenül megalázza Imolát, a munkahelyén pedig közlik vele, hogy egyrészt elveszítette az állását, másrészt az emberek, a kollégái megbecsülését, és végül a lánya is bejelenti, hogy elköltözik tőle, tehát még mint anya is megbukik, fog egy doboz gyógyszert, és hirtelen felindulásból beszedi, majd bevonul a szaunába meghalni.
Ekkor szólal meg a másik kismama, Lola telefonja, hogy köszönetet mondjon neki az egészséges kisbabájáért, akit hálából Imolának nevezett el. Csákányi Eszter kirohan a szaunából, hogy figyelmeztesse Lolát, hogy annak a gyószernek a szedését, amit felírtak neki, azonnal hagyja abba, mert az anyatejbe kerülve káros lehet a gyerekére. Ezután hívja csak fel a mentőket, hogy jöjjenek azonnal. És csak ekkor, mindezek után kezd el ordítva sírni.
És Pintér hagyja őt a színen térden állni és jajveszékelni, végig, végig. Nem tudjuk meg, hogy a mentők végül megérkeznek-e.

Zárókép: A színpad egyik oldalán a zenekar játszik, a másik oldalon a darab szereplőiből összállt, „Jézus él és őriz engem” kezdetű zsoltárt éneklő templomi kórus, közöttük pedig – ecce homo, Isten túsza
– Csákányi Eszter. És akkor, ebben kitartott színházi pillanatban valami történik.
Felfelé és befelé is megnyílik az ég.

Ha meg akarom mutatni valakinek, milyen egy valódi színház, és biztosra akarok menni, Pintér Béla-előadásra viszem el.