Szávai Attila: A csillagász

A csillagász az erkélyen ül és unatkozik. Az első szeptemberi esték már évek óta különös érzésekkel töltik el. Egyrészt örül, mert egy ideje nem bírja a kánikulát, másrészt pedig ráront az idő múlásának különös élménye, amitől rendre alábbhagy a hangulata. Késő este van, hetedik emelet, könnyű esti szellők járják a környező épületeket, könnyű esti slágerek szólnak a kereskedelmi rádiókból, könnyű esti borokat isznak az erre fogékonyak, könnyű esti szeretkezésekkel szórakoztatják egymást fiatal és kevésbé fiatal szerelmesek.

A csillagász hetedik emeleti erkélyéről több tucat szomszédos lakás ablakára van rálátás, több tucat másik erkélyre, ahonnét, ha azoknak igényük lenne erre: több tucat másik lakó fürkészhetné a szomszéd lakosságot. Nem tolakodóan persze, hanem csak kíváncsiságból, játékosan, ahogy a csillagász szokta nézni a távoli galaxisokat. Az emberek csak ritkán kíváncsiak őszintén, békével másokra, jut most eszébe.

A csillagász ásít, rázárja látcsövét a nyári égbolt tüneményeire, ujjbeggyel lassan végigsimít a kívánságlistán, amit az idei hullócsillagokat követően írt egy papírra. Felvont szemöldökkel sóhajt, gémberedett tagjait nyújtóztatja, és arra gondol, utánanéz a tegnapelőtti csirkepaprikás maradékainak. Evés közben eszébe jut, hogy a kora őszi estéket ismét távcsöve nélkül fogja az erkélyen tölteni, illetve, egészen pontosan – áll meg szájában a falat – azzal a bizonyos belső távcsővel. Eszébe jut valami erről a bizonyos belső távcsőről, elmosolyodik, a késheggyel szmájlit rajzol a szaftból a tányér peremére. A szaftmosoly lassan konyul le, ahogy lefolyik a zsíros lé, vissza a tányérba. Ezt látva a férfi a múltba réved.

A csillagász az elmúlt ősz folyamán több közös vacsorát költött el egy nővel. Az egyik ilyen alkalommal, a második pohár bor fogyasztása közben részletes előadásba kezdett a vele egykorú matematikus aggleánynak arról, hogy olyan ez a lakótelep, mint maga a világűr. Mármint, hogy minden család egy külön naprendszer, a központi égitest körül keringő bolygókkal. És, hogy mindegyik ilyen bolygó (tehát az adott családtag) folyamatos mozgásban, változásban van, egy előre meghatározott pályán. A csillagász külön kitért arra, hogy minden ilyen családi naprendszerben vannak lakható és kevésbé lakható égitestek. A lakhatók között persze vannak a ridegebbek és az egészen buják, élettől duzzadóak. Eddig bírta az ötvenes matematikus aggleány – egy közeli naprendszer ridegebb bolygója, 30 éves (szintén agg-) leánya viszont bizonyíték arra, hogy valamikor lakható égitest volt –, további szép estét kívánt, majd a szokásosnál határozottabban csukta be maga mögött a bejárati ajtót. A középkorú nő legutóbb akkor robogott így el, mikor a férfi a harmadik pohár bor után közelebb húzódva, mintegy bizalmasan súgta a matematikusnő bal fülébe – hét centivel az ametiszt fülbevaló fölé –, hogy bizony, képes meglátni a végtelent egy fazék kifutni készülő medvehagymás répakrémlevesben is.

A csillagász újabb pohár bort töltött magának, rövid, hunyorgó pillantást vetett a bejárati ajtón lifegő, a Hold felszínét ábrázoló domborzati térképre, majd azon elmélkedett, hogy a matematikusnő rendszeres visszatéréseiben van valami egy bolygópálya ellipsziséből, amit újra és újra befut az égitest. A többit már papírra írta, mert félő volt, hogy elfelejti. Hogy elfelejti tehát azt: minden egyes ember egy külön univerzum, saját fizikai, kémiai, teológiai és polgári törvényekkel, egyéni arányú összetevőkkel, egyéni arányú filozófiai sarokigazságokkal, saját bejáratú angyalokkal és szentekkel.

A csillagász évek óta töltött el hosszú őszi estéket a hetedik emeleti erkélyen (néha, egészen lelkes pillanataiban terasznak nevezte), eltűnődve az alatta elterülő szférákon. A sárgásan világló konyhaablakokon, a kékesen vibráló nappalik függönyein, a sejtelmesen derengő hálószobákon (gondolatban a távolodó matematikusnő szelíden ringó csípőjén). Hogy tehát miféle erők dolgozhatnak éppen azokban a légterekben, miféle sorsok és miféle egyéni törvények. Úgy tekintett ezekre, mint csillagokra, melyeket kissé idegen, távoli, de mégis oly ismerős erők tartanak fent.

A csillagász most visszaül az erkélyre (a teraszra, egyszer élünk) naprendszerei, univerzumai közé, boldogan, de azért kissé fáradtan a hosszú estétől és az elfogyasztott csirkepaprikástól. Hátradől székén, felnéz az égre, és arra gondol, talán van valahol egy nála jóval nagyobb fantáziával (és lássuk be, sokkal pontosabb belső távcsővel) bíró megfigyelő, aki most éppen őt, a csillagászt figyeli és közben mosolyog. Így alszik el a csillagász az erkélyen (teraszon), alatta és körülötte a késő esti város, mentőautók szirénázásai, részeg hajléktalanok vonyításai, hangos nevetések, csendes hálószobai sikolyok, születő és kihunyó csillagok milliárdjai.