Száz Pál: „…a darabot az égből”

Ez a mondattöredék azért ragadhatja meg az olvasó figyelmét, mert tulajdonképpen a kötet novelláinak céljaként is értelmezhető: lehozni egy darabot az égből, csomagolatlanul, meztelenen. „Az pedig már maga a tisztaság” (161.) – állítja az égről a Repülés hazafelé című novella főszereplője.

Az egyik legfrappánsabb történetben „a gombgyár egyetlen vasesztergályosaként” (87.) dolgozó Atlot Ignác egy leszakadt égdarabkából csempézi ki a fürdőszobát. Végül maga indul útnak – a cél elérése csupán a létra hosszán múlik. Jó metaforája ez egy történet megírásának is.
Potozky szövegei érett prózavilágot képviselnek. Történetközpontú novellákat olvasunk ugyan, de többet kapunk, mint puszta történeteket. Mindezt mégis úgy, hogy Potozky megkíméli olvasóját mindenféle felesleges miliőfestéstől, elaprózott leírástól, esszéisztikus gondolatiságtól. Sőt, mindenféle gondolatiságtól. Pontosabban: csak a leírás van, a gondoló gondolat tiszta tükre.

Figyelemre méltó az az arányérzék, amit a novellák a világ és az abból érkező történet között megtartanak. A cselekmény van a novellák előterében, az a változatos, különböző formákat öltő és váltó folyamat, ami az emberi viszonyrendszerek változásának lenyomata az időben. A cselekmény mögött azonban, azzal párhuzamosan, de attól mégis elválaszthatatlanul, a folyamat húzódik meg, amely ahhoz a világhoz tartozik, amelybe a cselekmény van ágyazva. Ez a folyamat a cselekmény változandóságával, képlékenységével ellentétben lassabb, biztosabb és kiszámíthatóbb, az egyenes arányosságnak megfelelően növekszik, míg végül a cselekmény fölött is átveszi az uralmat. A barokk zenében hasonló szerepe volt a kontrapunkciónak és az orgonapontnak. Bach és Potozky esetében is ennek köszönhető a lassan és folyamatosan emelkedő drámai feszültség.
A Gátépítők balladájában a suhancok megpróbáltatásai a vakáció közben a gátépítés előrehaladtával egyre brutálisabbak lesznek, s úgy gyülemlik bennük a kitaszítottak dühe, mint a gát mögött a víz. A Csendélet a bányatónál című novella szereplője esetében úgy közeleg a halál, ahogy a szűnni nem akaró eső duzzasztja a bányató vizét. Az Akvárium lakóiban a lakók növekedésével szükségessé váló akváriumcserék pedig egy család szétesését okozzák.
A könyv szinte minden írásában megjelenik a víz motívuma. Legyen az a fent említett gyülemlő víz, a tó, a folyó, az eső (Mi minden fér az esőbe?), az akvárium vize mint élettér, a veszélyes mocsár, amit minden alkalommal le kell küzdeni a Madárles fels leszálló gépeket figyelő szereplőinek, vagy az eltemetett emlékek helye, melyre a városvezetés tömbházakat építtetett a Kiképzésben. A jungi szimbolikában a víz általában a mélyebb emóciókat, tudattalan folyamatokat jelenti. Így az akár motívumként, szimbólumként vagy folyamatként jelenlévő víz a cselekmény főszála mögött meghúzódó lelki események, folyamatok párhuzamaként vagy enigmájaként olvasható. A kötet szövegei persze azért nem csöpögősek, hála egyrészt a puritán stílus takarékosságának, másrészt az írások témabeli sokszínűségének.

A novellák egyik visszatérő témája a férfivilág ábrázolása. Ennek autenticitása részben abban rejlik, hogy az adott férfiközeg mindig leképezése, kicsinyített mása a társadalom hatalmi harcainak. Így válik a Hámozott fatörzsek srácainak háborúsdija az erdő túloldalán zajló igazi háború másává, a Kétezer-négyszázharminchármas holokausztnovella cselekménye a pusztítás képévé. A falkaszellem és a számkivetettség brutalitása persze megszüli a maga gyengéit. És ezek a frusztrált, bizonyítani kénytelen srácok a kötet talán legizgalmasabb figurái.
Ez a hatalmi hierarchia megköveteli a maga beavatási rítusait is. Legyen az a maszturbáló verseny a kölykök (Hámozott fatörzsek) vagy a megerőszakolás a külvárosi flaszterhős suhancok (Indiánok tankok ellen) esetében (vagy a kettő egymást követően a Gátépítők balladájában). Ennek a beavatási rítusnak a lényege a közös tett, a cselekmény billogja, a szerződés. Folt a lelken, megjelölés, ami azt jelenti: közénk tartozol. Hiszen mindig jobb tartozni valahová – az elkóborolt hímek ugyanis a vadak martalékává lesznek.

Hasonló dilemmák között őrlődnek a mikro-férfitársadalom gyöngéi és frusztráltjai vagy a már címében is sokat mondó Kiképzés című írás ifjú írója az őt szárnyai alá vevő, kiégett Mester iránti viszonyában
– bár elemeltebb, intellektuálisabb szinten. A brutalitás, kirekesztés, agresszió, megalázás ábrázolása felveti az áldozat és áldozatvállalás kérdéseit is. Az áldozat pedig mindig a gyengébb állat (a galamb a Csirke című novellában), a gyengébbik nem (Gátépítők balladája, Csomag a nadrágban, Indiánok tankok ellen), az áldozatvállaló pedig a gyengébbik férfi (legplasztikusabban a Csomag a nadrágban fivérkapcsolatában). „…az egész valójában csak nagyzási hóbort, magyarázta, muszáj hizlalni a listát, másképp nem érezzük magunkat elég nagy kannak, és mindezt azért, mert félünk tőlük és egyúttal rettegünk, hogy nélkülük maradunk: csupa anyakomplexusos idióta vagyunk mind egy szálig! Mi az, hogy gyengébbik nem?! Ezt is mi találtuk ki a saját megnyugvásunkra…” (173.) – rántja le a leplet a férfiidentitásról a Mester egy borgőzös éjjeli szeánszon.

A kötet másik hangsúlyos témája a férfi–nő kapcsolat – legyen szó elhidegülésről (Repülés hazafelé, Nappá lett lámpafény) vagy az elmúlásról és a halálról (Csendélet a bányatónál). Az eltávolodás kórképei ezek, amelyekben az összetartozás pusztán egy szebb múlt emlékképeként van jelen. A szövegek szerencsére nem csúsznak bele az érzelgősség csapdájába, magabiztosan egyensúlyoznak a decens líraiság patikamérlegén.
A kötet eddig említett erényei tulajdonképpen arról árulkodnak, hogy egy jó íróval van dolgunk – és ez persze nem édeskevés. Potozky László azonban eredeti is. Leginkább a fantasztikumba hajló novellái tanúskodnak emellett, melyekből a könyvben bőven akad, és amelyekre szintén a patikamérleg arányérzéke a legmegfelelőbb metafora. Úgy egyensúlyozik ugyanis a szöveg, hogy nem tudjuk, mikor vagyunk a reális, és mikor az irreális világában (Ég szerelme, Madárles), vagy olvasóként magunk sem tudjuk, mikor csúsztunk át odaátra, ahol az igazság van. Az utóbbi eset például a Csendélet a bányatónál, Az akvárium lakói vagy a Nappá lett lámpafény, ahol ez az átcsúszás a narráció szintjén is megvalósul – a heterodiegetikus narrátor helyét fokozatosan a homodiegetikus veszi át.
A csodába hajló történetek tartozékai azok a különös figurák, akik már inkább az odaátban, mint a jelenlétben élnek. Sokszor van szó monomániás megszállottságról, mely az irreálist megragadni igyekvő ember szándékának torzképévé válik. Ilyen történet a bevezetőben említett Atlot Ignácé (Az ég szerelme) vagy Az akvárium lakóiban szereplő apáé, esetleg az Ignáchoz hasonlóan az eget meghódítani akaró sárkányrepülő narrátoré a Repülés hazafelében. A szövegek, bár általában – talán kegyeletből – elhallgatják csúfos bukásukat; tudjuk: mind megannyi Ikarosz-figura. A bolond figurája pedig, vagy inkább archetípusa, a maga gyermeki egyszerűségében és tiszta ártatlanságában ölt testet a félnótás Kétezer-négyszázharminchármasban.
A csodába való átcsúszás legtalálóbb példája Kornél esete a kötet már említett címadó elbeszélésében. A cortázari történethez hasonlóan Kornél életé-

nek eddigi valósága a színpad illúzióként tételezett valóságával cserélődik fel. A cortázari hőshöz hasonlóan Kornél is bekerül a színdarabba, ő is ott ragad, s nem tud visszatérni a „valóságba” – erre utal a metaforikus cím is.
A valóság és illúzió határátlépése, a metaleptikus játék a kötet utolsó elbeszélésében is központi szerepet kap. Az Indiánok tankok ellen három szála egymással játszik bújócskát. Az elbeszélés főszereplője egy hányattatott sorsú kézirat, amelyet egy sikeres író félbehagyott, majd a halála után, mindenféle körülményes úton, a mániákus történetvadász elsőkötetes, elfuserált író (aki valamelyest a kötet többi megszállottjával rokon) ráakad és befejezi. A szálak furfangos variálásán túl még önironikus szerzői autoreflexióra is gyanakodhatunk: „Egy tisztességes novellában muszáj meghalnia valakinek. Halál nélkül nem sztori a sztori” (198.) – hiszen ez a jelen kötetről is állítható. Hasonló allúzióra bukkanunk a Kiképzés szintén írós témájú novellájában: „…egy csomó szemetet ringatott magán [a mocsár], én meg minden konzervdobozhoz, minden egyes gumiabroncshoz kitaláltam egy történetet. Veled egykorú lehettem akkoriban, úgy terveztem, megírok vagy tizenhét könyvet, aztán piába nyuvasztom magam. De mielőtt még egyetlen sort is leírhattam volna, szinte belefulladtam, alig tudtak kiszedni a traktorgyári munkások” (172.).

Talán nem túlzás, poros pszichologizálás, ha e sorokat a kezdő író frusztrációinak, félelmeinek terápiás kivetüléseként értelmezzük. Potozky Lászlónak azonban talán nem lesz szüksége a traktorgyári munkásokra. Itt tárgyalt második kötete bizonyítja, hogy szerzője teljes fegyverzetben, kiforrott stílussal áll előttünk. Ám mégis a stílus kérdésére a legnehezebb válaszolni. Az olvasónak ugyanis az a benyomása, hogy semelyik stíluseszköz sem dominál, ugyanakkor mindegyikből van benne egy csipetnyi. Joggal mondható el a közhelyes megállapítás: ebben a könyvben tényleg nincsenek fölösleges mondatok. A szöveg velőssége, takarékos sága egyben a lendületességet is biztosítja. Épp annyit hallgat el, hogy eleget tudjunk
– épp annyira lebeg az égben, hogy a földön maradjon. A legmegfelelőbb jelző Potozky szövegeire talán a meztelenség. A meztelenség pedig maga a tisztaság.

(Potozky László: Nappá lett lámpafény. Magvető, Budapest, 2013, 204 oldal, 2490 Ft)