“…hogy felépítse saját gépvilágát” – Beszélgetés Tóth Kingával

85. Ünnepi Könyvhét és 13. Gyermekkönyvnapok

Irodalmi Szemle: Első, Zsúr c. tavaly megjelent versesköteted, amely máris felkeltette a szakma figyelmét, mondókák alcímmel jelent meg. A kötet versnyelve a gyermekmondókák világát éppúgy megidézi, mint a neoavantgárd verstechnikát. A ritmus és aritmia váltóáramában dolgozó szöv(egel)őgép mégis emberi problémákat fogalmaz meg emberi módon. Nemcsak a szövegeket, hanem az illusztrációkat is te készítetted, ráadásul zajzenei projektekben is utazol (Tóth Kína Hegyfalu) – hogy működik együtt ez a három, kívülről nézve teljesen különböző dolog; milyen kapcsolatban állnak egymással, hogyan befolyásolják egymást? És ha már mondókák, a tanítás, tanári tapasztalat mennyire inspirált?

Tóth Kinga: Ha mondhatom így, szerencsés helyzetben vagyok, mert „gyárilag” együttműködik nálam a vizualitás, a szöveg és a zene. A munka ebben az, hogy hagytam, hogy működjenek együtt. Kaptam korábban intelmeket, hogy rengeteg energia mindhárom szegmensen alkotni és érdemes lenne egy irányba fordulni, de azt gondolom, mind a tanári-kutatói, mind az alkotói munkámban a határátlépés, az együttműködés és az átjárhatóság dominál, pont a veleje maradna el. Az agresszió és a nyelv, most már agresszió és vizualitás a kutatási területem Ödön von Horváth drámáiban, tanárként pedig a pszichológiai kurzuson sokáig foglalkoztam gyermekrajzelemzéssel, illetve idegen nyelv oktatásával művészeti eszközök segítségével. Most érzem úgy, hogy ezen területek is helyet kaptak a szövegekben, ahogy konkrét események, tapasztalatok is, gondolok itt a gyermekbántalmazásra akár vagy a rasszizmusra, nők elleni erőszakra, társadalmi problémákra, melyek gyakorlatilag a mindennapjaink részévé váltak. Beszélni kell, meg kell oldani ezeket a problémákat, igyekszem minden eszközzel felhívni erre is a figyelmet.

ISZ: Stuttgartban jártál a télen s Solitude ösztöndíjnak köszönhetően. Itt született az ALL MACHINE? Mondanál néhány szót az ottani performanszodról is?

TK: Az ALL MACHINE első verse, a Balerina még 2012-ben született, Szigligetre magammal is vittem Schein Gábor szemináriumára. Annyira új irány volt ez, meg is ijedtem tőle kicsit. Nagy biztatást kaptam ott, ami segített továbbvinni a gépeket, ezzel a koncepcióval pályáztam a Solitude ösztöndíjra. A munkatervemben szerepelt a kötet befejezése illetve vizuális és hangköltészeti anyag elkészítése is, ezeket sikerült is megvalósítanom, a vizuális munkák jelenleg Ausztriában, az OHO kulturális központban láthatóak, a video- és hangperformanszokkal pedig sok országba (Németország, Ausztria, Csehország, Szlovákia, Szerbia, hamarosan Románia, Bulgária és talán Anglia és Afrika) is eljutottam, ami fantasztikus élmény! A performansz alatt az írott (magyar, angol, német) szövegeket használom kiindulási pontként, de gyakorlatilag hangokat képzek, és loopolással kórust építek magam köré. A stuttgarti debüt jól sikerült, azóta számos más kollaborációban (Silvia Rosanival, Robert Phillipsszel és Andreas Bolmmal) zenélek, zajzene mellett jazzt is.

ISZ: Néhány napja mutattátok be a Magvetőnél az ALL MACHINE-t. A szerzőktől ilyet illendőségből nem szoktak kérdezni, de egyrészt annyira friss még a dolog, hogy nem kerülhetett kezembe a könyv, másrészt meg sokkal fontosabb az, ha a szerző beszél könyvéről, és nem annak olvasója. Milyen szövegeket kapunk? Mit mondanak bennünk a gépek?

TK: A célom az, hogy az olvasó/néző/hallgató felépítse a saját gépvilágát a kötet után. Zajgépek, zeneszerszámok, emberi, állati hangszerek, átmeneti lények szerepelnek a könyvben, megszólal a gázgyár, a fröccsöntőgép, kifaragják a ballerinát a zenedobozban, zúg az aratógép, a menyasszonyt betörik, közben épül egy orgona, ahol minden élő és élettelen sípként összeáll és együtt zenél.

ISZ: Mi az, ami az embert gépesíti, és mi az, ami a gépet emberiesíti?

TK: Én csak bízom benne, hogy a gépek nem emberiesednek el.