Hizsnyai András: Irodalom és a szereplő 1. / Te

Zénón és Kleanthész a pozsonyi Ruža kávéházban ücsörögtek, a pult melletti asztalnál, és nem értettek semmit. Megszeppenten bámulták a gránitmintás tapétával leragasztott asztalt, kezüket hol a combjukra helyezték, hol összekulcsolva a térdük közé szorították – mint a jó gyerekek, akik életükben először tettek rossz fát a tűzre, és most nyomatékosítani kívánják, hogy úgy nagy általánosságban ők mégiscsak jók, tehát bocsánatot érdemelnek. Semmi okuk nem volt erre a viselkedésre, nem csináltak ők semmit, nagyon aranyosak, mondhatni pöpik voltak. De ott volt ez az egész fura szituáció – az egyik pillanatban még a Sztoa poikilé egyik lépcsőjén beszélgettek egy korinthoszi fiatalemberrel, a másikban meg ezek között a gyanús alakok között találták magukat a Ružában –, ami rendesen kizökkentette őket a gondolatmenetükből, és ráadásul volt egy olyan hülye érzésük is, hogy valaki figyeli őket fentről. Nem a plafonról persze, hanem sokkal feljebbről, a kozmoszból vagy valami isteni dimenziókból. Ez az egész úgy cakompakk okozta, hogy bírálva érezték magukat, ergo bűnösnek, hiszen miért is bírálnák őket a fentiek ok nélkül.

Elnéztem őket egy darabig – élveztem a titánok gyámoltalanságát látni –, aztán, amikor már jól teleszívtam magamat az érzéssel, odamentem hozzájuk. Én voltam az a pohos pincérnő abban a pöttyös overallban. Levágtam eléjük egy-egy borovicskát, kicsit durvábban, mint általában, hadd térjenek magukhoz. Mindketten felnéztek az asztalról, és Zénón zavartan rám mosolygott. Nem viszonoztam. Úgy döntöttem, inkább bunkó leszek, és felszívom a taknyot az orromba.

‒ Nos – mondtam természetes férfihangomon –, úgy hallottam, hogy szeretnétek tudni, mi is folyik itt.

‒ Hát… izé… mi tagadás, nem nagyon…

‒ Ne szakíts félbe, Kleanthész. Nem arról van szó, hogy miért a Ružában találkoztunk, vagy egyáltalán, hogy miért a kilencvenes évek derekán…

‒ Kilencven?! – hűlt el Zénón. – Melyik arkhón szerint?

‒ Nem, nem, nem… azt már régen nem használjuk. Mondom így: a születésed után cirka 2330 évvel.

‒ A szencségit!

‒ Bizony. No, de mint mondtam, nem a találkozásunk helye vagy ideje a fontos, hanem hogy miért találkoztunk.

‒ Azt a jó szencségit! – nyomatékosította Kleanthész is.

‒ Nem érdekel, Kleanthész? – jól felhúztam mindkét szemöldökömet, és megpróbáltam minél csúnyábban nézni.

‒ De, de… csak azért mégis… azért megrázó, nem? – Zénónra meredt, együttérzést vagy megértést keresve a bajtársa arcán. Zénón üresen nézett maga elé és lassan bólogatott.

‒ Na, igyátok meg azt a borovicskát, az majd rendbe hoz titeket.

Megitták, megrázták magukat és kezdtek végre kicsit értelmesebb képet vágni. Töltöttem nekik még egyet, majd rágyújtottam, és nekikezdtem a fejtágításnak.

‒ Azért találkoztunk, mert én azt akartam. Minden azért van, mert én azt akarom, és csak az van, amit akarok. Eddig világos, nem?

‒ Miért, ki vagy te, hogy ezt állítod magadról? – kötekedett Kleanthész.

‒ Ne kötekedj, Kleanthész.

‒ Nem kötekedtem, csak hát…

‒ De kötekedtél, nézd meg, ide van írva: „kötekedett Kleanthész”.

Erre nagyot néztek. Tényleg oda volt írva.

‒ Látod, ez vagyok. Ti sztoikusok talán Logosznak neveznétek engem, mások valamiféle istennek, vagy ilyesmi. Természetnek.

Itt drámaian beleszívtam a cigimbe, és lepöcköltem, de a parázs esett le, ráadásul az overallomra. Felszisszentem, és gyorsan lesöpörtem.

‒ Az igazság az, hogy nem kell ekkora szavakkal dobálózni. Egy egyszerű ember vagyok. Egyébként író, azért van itt ez a sok betű, gondolom, feltűnt. Attól vagyok én a góré, hogy én írom ezt a… nevezzük tárcának. Ezt én írom.

‒ És mit akarsz… mármint mit kívánsz tőlünk? – érdeklődött Zénón.

‒ Ó semmit, semmit… ti csak kellékek vagytok. Nem is léteztek. Jobban mondva csak annyira léteztek, amennyit tudok rólatok. Az nagyon kevés, valljuk be. A tanaitokat ismerem, és nagyon szeretem, de a többi… pfff… fogalmam sincs például, hogy van-e családotok. Úgyhogy nincs.

‒ Tényleg nincs – mondta Zénón.

‒ Persze, hogy nincs, hiszen most mondtam. Nézzétek, nem szabad rám haragudnotok, hiszen ez a helyzet fordítva is megeshet. Sőt valószínű, hogy meg is esett. Az általam igazinak vélt Zénón ott ücsörgött a Sztoia poikilében, vagy valahol máshol, hiszen nem kell mindig ott ücsörögnie, szóval ücsörgött valahol és morfondírozott. Na, most ő ugyan semennyire sem ismert engem, de nem lehet kizárni, hogy az egyik alaktalan gondolatfoszlánya közel sem alaktalan volt, hanem én-alakú, csak ő ezt nem tudta. És eljátszadozhatott ezzel a gondolattal, mint ahogy én most az ő gondolatával teszem.

‒ Hmm… Ha ismerném George Berkeley munkásságát, azt mondanám, hogy ez egyfajta idealista monizmus, de csak Platón ideatanát ismerem…

‒ Nem baj, Zénón, az tökéletesen megteszi. Ott a barlanghasonlat. Az én barlangomban ti vagytok az árnyékok, a tiétekben pedig én.

‒ Azt akarod mondani, hogy mindenki saját maga Logosza? – kérdezte Zenón.

‒ Mindenki Logosz. Egy és ugyanaz a Logosz.

‒ De mégis mire megy ki itt a játék? – vágott bele kissé ingerülten Kleanthész.

‒ Nagyon kézenfekvő, hogy megkérdezed. Persze én akartam így, mert most fogom feltárni a valódi természetét a tárcának. Négy lesz belőlük összesen, és ez az első. A négy írásban különböző látószögekből akarom bemutatni az író és a szereplő kapcsolatát. Vagy a teremtő és a teremtmény kapcsolatát. Ebben a bevezető részben azt akarom demonstrálni, hogy mindenki egymást teremti, csupán azzal, hogy a másikra gondol.

‒ Ezt eddig nem demonstráltad – kötekedett Kleanthész.

‒ Dehogynem. Azért vagyok itt. Azért vagyok a saját írásom része, hogy így kényszerítsem rá az olvasót arra, hogy megteremtsen engem a képzeletében. És azért vagyok egy pohos pincérnő pöttyös overallban, mert ezzel akarom felhívni a figyelmet arra, hogy ilyen módon – lényegében hazugsággal – magunkat vagy a magunk képét mások fejében ugyanúgy alakítani tudjuk, mint mások képét a saját fejünkben. Tehát, hogy az elménk nem csak vetítheti, de alakíthatja is a világot.

‒ Kibeszélsz a színpadról, mint egy ripacs színész? – kotyogtál bele a beszélgetésbe váratlanul te, fel se nézve jelen olvasmányból.

Nem. Ez nem egy színházi darab. A teremtményeimmel beszéltem, és most veled próbálok beszélni, kedves teremtőm.