Szécsi Noémi: Irodalom és politika 1.

Bizonyára az a kései felnőtté válás nagy pillanata, hogy ha az embernek azt mondja valaki – mondjuk egy kultúrpolitikus –, hogy „minden valamirevaló író politizál”, akkor azt nem elnéző mosollyal jutalmazza, sőt még magában sem röhögi ki, hanem elkezd a szép közhelyen tépelődni.

Például ülök a szőnyegen, ölemben egy megsárgult, az egész szobát dohszaggal elárasztó irodalmi lap, egy 1943-as Új Idők, amelynek címlapjára nem a szokásos művészi táj- vagy díszparaszt-ábrázolás került, hanem egy kézzel írott levél reprodukciója. „Hálát adok a Gondviselésnek, hogy nemzetünket Herczeg Ferenccel megajándékozta, s teljes alkotó erejében számunkra megtartotta.” Bolszül, Horthy Miklóstól szeretettel. A mellékelt képeket egyenesen imádom: Herczeg Ferenc badacsonyi házának udvarán. Herczeg Ferenc mosolyog. Herczeg Ferenc mosolyog (még egyszer). Herczeg Ferenc az ünnepi Horthy-film kísérőszövegét mondja, Herczeg Ferenc új szobra…

Vagy, teszem azt, rám esik a felső polcról – minek hordok én össze egy ekkora lakásba ennyi szemetet? – a Magyar Írók Szövetsége által kiadott Csillag folyóirat 1950. májusi száma, benne Karinthy Ferenc lassú pártszerveződés miatt aggódó, szájbarágósan oktató novellájával. Ebben sajnos képek már nincsenek.

Mert lehet, hogy minden valamirevaló író politizál, de nem minden politizáló író valamirevaló – maradjunk ennyiben, bár azért meg kell hagyni, egy 1970-es Karinthy Ferenc-regény szereplőjének rendszerkritikus mondatával – „eljátszottátok az emberiség nagy álmát” – nehezen tudok betelni, és a Horthy-rendszer kissé bornírt világát is kár máshol, mint Herczeg-művekben keresni, szóval mindkettőjüknek megvannak a maguk érdemei.

A kiváltságokról ezért vagy amazért lemaradók számára nincs erkölcsileg felemelőbb menedék, mint a hatalom szekértolóit megvetni. A politikus írók utólagos képét pont az torzítja, hogy sokszor azok szemén keresztül látjuk őket már mindörökre, akik gyűlölettel figyelték az Állami Nagysikert. Azzal az undorral, ahogyan az MMA-tagokat figyelik most a pályatársaik.

Pedig egy korábbi korszak politizáló íróival egészen elnézőek vagyunk, sokszor észre sem vesszük, hogy ők maguk ringattak minket el. Jókai, aki egész életében tevékenyen, és kifejezetten nagy tétekkel politizált, sőt nem egyszer privilégiumokat élvezett, a maga zsongító szóbűvészetével képes igaz ügyként vagy kedélyes tarokkpartiként láttatni a politikát, a szellemi fullánkjait kitartóan politikai ellenfeleibe lődöző Mikszáth pedig elhiteti az olvasóval, hogy semmi másért nem ült a Tisztelt Házban, csak hogy az ülésszakok szüneteiben regényeihez gyűjthessen anekdotákat.

Mi hát a különbség Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Karinthy Ferenc esetleg a velünk élő X. vagy Y. mély politikai meggyőződése között? Nem, nem ebben a terjedelemben fogom elárulni, amit én is csak halványan kapiskálok.

Minden valamirevaló író politizál, hiszen az apolitikus öntudatlanság, ugye, nem válik díszére annak, aki bülbül szavaival gondolatokat varázsol a fejekbe. Mindenféle idők jöhetnek. Hát szabad az írónak ellökni a felé nyúló, jutalmazó kezet? Hát szabad hallgatni olyankor, mikor a haza meg az istenadta nép szenved? Ó, biztosan mindent szabad, csak tudni kell, hol kezdődik az agyonpolitizált kelet-európai kultúrrégió. Ott, ahol, ha független vagy, azt jelenti: nem kellettél semmiféle érdeknek.