Csillag Lajos: A túlsó part (novella)

Bedynski Krisztián felvétele

 

Azt mondják, a saját szuperképességünket nem mi magunk választjuk meg. Ebben lehet valami, mert nem rémlik, hogy valaha is vágytam volna rá, hogy láthatatlan legyek. Jó, voltak pillanatok, amikor igen, de ettől függetlenül még mindig hasznosabbnak tartom azt, ha az ember tud repülni, képes teleportálni, lézerszemei vannak, vagy, mint Arnold bácsikám, egy hajtásra le tud gurítani egy korsó sört vagy bármilyen folyadékot. Kivéve a fagyállót. Az az ő kriptonitja. Egyben nem vagyok csupán biztos.

Hogy ezt az egészet átoknak vagy áldásnak kéne-e felfognom. Nem emlékszem, hogy korábban lettek volna-e bármilyen arra utaló jelek, hogy mi lesz az egészből. Habár sokáig még az ultrahang se szúrt ki. Ezt anyámtól tudom, akinek szuperképessége, hogy valamilyen áthatolhatatlan erőteret gerjesszen maga körül. Apámnak nem lehetett könnyű áttörni ezen a pajzson, de hát itt vagyok, és ha jobban belegondolok, van abban valami, hogy az enyém miért a láthatatlanság. Anyám korábban stewardessként dolgozott az állami légitársaságnál, egy repülőúton ismerkedett meg apámmal, aki, nem is tudom… talán jutalomkirándulásra tartott Kubába. Születésem után anyám nem ment vissza dolgozni, háztartásbeli maradt, úgy gondolta, hatéves koromig így veheti a legtöbb hasznát a képességeinek. Én a rendszerváltás idején születtem egy kelet-európai kisvárosban. Vékony, áttetsző bőr, szőke, sűrű haj, különös fejforma, neme férfi. Ezt jegyezték fel rólam. „Megfigyelés alá helyezni.” Ez állt még a lap alján. Persze ez a megfigyelés se tarthatott soká, kis idő elteltével azután ugyanis, hogy november tizenkilencedikén a világra jöttem, történt néhány dolog.

Persze nem lehetett könnyű ezután sem, legalábbis ahogy apám mesélt az egészről. Elvegyülni biztos nem. Apám szuperképessége, hogy egészen szélsőséges körülmények között is képes az életben maradásra. Jól bírja például a magas és alacsony hőmérsékletet, így valamiért kézenfekvőnek találta, hogy a város melletti kohóban vállaljon munkát. Az uránbányászatot túlzásnak tartotta. Mindennek van határa. Ezt a szívósságot csodáltam benne, és azt is, hogy ennek köszönhetően egy csomó helyet bejárt. Imádtam, amikor az utazásairól mesélt. Hogy hogyan deszkázott a Mars domboldalain, a sárkányrepülésekről a Jupiter szélviharaiban. Kérdeztem, hogy ezt itt a Földön már miért nem. „Ha egyszer belekóstolsz valami igazán nagyszerűbe, utána már nehéz beérni valami középszerűvel” – válaszolta. Végül, mikor a helyzet valamennyire engedte, felmondott a vállalatnál, és alapított egy saját céget, ami különböző kínai gyártmányú dolgokat importált az országba, és kisebb boltokba szállította azokat, ahol minden ugyanúgy pár centbe került csupán. Olyan dolgokra gondolok, mint például apró, zenélő műanyag ékszeres dobozkák, dzsungeles ébresztőórák – egy zsiráf a nyakával és egy elefánt az ormányával tartotta az óralapot, vagy a kedvencem, a „szerelemhőmérő”, amiben kézbe véve egyből bugyogni kezdett valami lila, zöld vagy épp rózsaszín folyadék. Mire tizenkét éves lettem, egy hatvanhét darabból álló lávalámpa-gyűjteményt  tudhattam a magaménak, amit apám raktárából selejteztek ki. Mindegyik darab ilyen-olyan hibával küszködött, a lényeg, hogy volt hatvanhét darab teljesen működésképtelen lávalámpám a szobában. Ezért is tarthattam meg őket. Egy működőképes lávalámpa valamiért nem ajánlott tizenkét éven aluliaknak. A dobozaikon legalábbis ez állt.

Számtalan példa van arra, hogy fedezi fel az ember a képességét. Azt hiszem, nálam ez az egész fokozatosan fejlődött ki. Ez persze elég hülyén hangzik, mert úgy beszélek, mint ha egy élősködőről lenne szó. Ha mondjuk konkrét esetet kéne mondanom, akkor talán az álarcos bálok lennének azok.

Ott van például a farsangi bankett óvodáskoromból, amin kedvenc hősömnek, Supermannek öltöztem. Anyám egy mélykék pulóverre varrta fel az S betűt, amit magam festettem és vágtam ki egy rajzlapból. A palástot pedig anyám az egyik régi vörös vászonszoknyájából fércelte ki, amit, azt hiszem, utálhatott, mert csillogó szemekkel esett neki egy otromba szabóollóval. Pechemre aznap a többi fiú Zorrónak öltözött. Így a nap fénypontjának ígérkezett, hogy amíg az óvónő elszaladt a konyhára egy késért, amivel felvághatja az egész kiscsoportot megillető ananászos jutalomtortát, addig fél tucat sötét ruhás, kalapos kiskölyök, álbajuszban, karddal foglyul ejt a világ megmentőjét a szabadság nevében.

Aztán ott az általános iskola. Még mindig az álarcos buliknál tartok. Valamikor alsó tagozatos éveimben történhetett, bár nem tudom megmondani, pontosan mikor, hogy muskétásnak öltöztem, Dumas regényéből. „És maga, atyám, miért nem táncol?” – kérdezte az osztályfőnököm, le nem véve a szemét a mellkasomon díszelgő liliomos keresztről. Megmondtam, hogy én Charles de Batz de Castelmore, D’Artagnan grófja vagyok. Ezt előző nap gyakoroltam be. A legtöbben persze nem vesződtek ilyen dolgokkal, egyszerűen Batmannek öltöztek. Amellett, hogy megrovót kaptam, amiért „földtúró parasztnak” neveztem a tanárt, legalább hét-nyolc sötét lovag állt körül aznap a fiúvécében az igazság nevében.

– Biztosíthatom, ez nem jut az uralkodó fülébe – mondta apám, mikor elolvasta a megrovót. Aztán aláírta, visszaadta, és soha egy szót se szóltunk az egészről anyámnak. Rémlik, amellett, hogy hálás voltam, azt kívántam, bárcsak elnyelnea föld. Valahogy így kezdődhetett.

Mire gimnazista lettem, már baromira elegem volt az álarcos bulikból. Addigra viszont bárminek is öltöztem volna, senki sem szúrt volna ki, még ha akár rózsaszín tüllszoknyában szaladgálok is. Egy problémám volt csak, hogy állítólag valami savanykás hagymaszag áradt belőlem. Ez volt minden, ami le tudott leplezni. Csupán egy valaki volt képes e nélkül is észlelni.

Imola szuperképessége a röntgenlátása volt. Homloklebenyeken,  szegycsontokon, bármin képes volt átlátni. Mind a ketten egyedül ültünk. Míg ő közvetlenül a katedra előtti padban, karnyújtásnyira a tanártól, maga mögé zárva mindenkit, addig én az ablak mellett a leghátsóban.

– Költözz hozzám! – ajánlottam fel másodikban, mikor úgy éreztem, eléggé ismerjük már egymást ahhoz, hogy meg merjem kérdezni, akar-e velem ülni. – Gyönyörű a kilátás a szemközti buszmegállóra.
– Álmodban – legyintett.
– Most mi bajod? Ne mondd, hogy itt jobb! – mutattam körbe, miközben Imola székén hintáztam, ő pedig a padon ült. – Én nem bírnám… mindenki a hátam mögött, és ki tudja, miket…
– Hát én meg ott nem bírnám – bökött a fejével az osztály túlsó felébe, oda, ahol ültem.
– Mindent látni – csaptam a térdemre. – Mindent és mindenkit.
– Na, pont ez az! Rohadtul nem akarok senkit se látni, maradjanak csak a hátam mögött. Az pedig, hogy mit beszélnek, rohadtul hidegen hagy. – Nem akartam tovább forszírozni a dolgot. Ha jobban belegondolok, talán mégsem ismertem őt elég-
gé.

A nap végén mindig együtt sétáltunk át a szemközti buszmegállóba. Lényegében ez volt az az idő, amit kizárólag kettesben töltöttünk Imolával. Kivártuk, amíg mindenki elhúzza a csíkot. Végignéztük, ahogy a gondnok utolsóként elhagyja az iskola épületét, és bezárja. Ez nagyjából délután öt-hat órára eshetett, azután viszont már nem ment több iskolai járat, és a busz, amelyen végül hazautaztam, tömve volt melósokkal. Nyúzott arcú nőkkel, akik behunyt szemekkel, a váltásruhákkal telegyömöszölt reklámtáskáikat az ölükben szorongatva együtt ringatóztak a kocsival. És mire sikerült egy kicsit is elszundítaniuk, a következő kátyú magukhoz térítette őket. Ők pedig idegesen kapkodták a fejüket, riadtan, hogy átaludták a leszállóhelyet. Hunyorogtak, de a beálló félhomálytól semmit sem lehetett látni már odakint. Csak ha egy sárga fényű higanygőzlámpa alatt álltunk meg épp.

Két héttel az érettségi előtt, egy esős hétfői reggelen, késésben voltam. Apám céges kocsijában, amivel reggelenként elvitt és kirakott az iskola előtt, valami bekrepálhatott, mert még a garázsból se tudott vele kiállni. Így hát telefonált a vállalatba, hogy később ér be, nekem pedig a kezembe nyomott egy ötöst azzal, hogy az utolsó reggeli buszt még elérem.

Öt perccel a becsöngetés előtt értem az iskolakapuhoz. Még Greget is fölülmúlva ezzel, aki mindig utolsónak érkezett. Greg az a fickó, aki, így visszagondolva, talántöbb hasznát vette volna a képességemnek, mint én magam. Az előttem lévő padban ült, ennek ellenére a négy év alatt talán két szót ha válthattunk egymással. Mígnem egy héttel a szóban forgó reggel előtt, mikor Tom, a padtársa, kiment brunzolni, Greg hátrafordult, odahajolt hozzám és bizalmaskodóan megkérdezte: „Hogy bírom ezt?”

– Mit? – kérdeztem vissza meglepődve.
– Ezt a… rohadt nagy zajt – válaszolta. Körbenéztem: alig lehettünk hatan az osztályban, és mindenki egy füzetbe vagy könyvbe merült, és csupán néhányuknak mozgott az ajka, mintha egy mantrát mormolnának magukban. – Megőrjít – tette hozzá Greg.
– Hát… engem nem zavar a zaj – válaszoltam. – Nem ezzel van bajom. De miért tőlem kérdezed egyáltalán?
– Te vagy az egyedüli… – mondta.
– Én nem, te vagy az egyedüli, aki itt zajt hall.
– Igen. Talán tévedtem. Mégsem vagy az.
– Mind egyedüliek vagyunk – jegyeztem meg, és máris azt gondoltam, hogy ez mekkora baromság.
– Ja… mind… – motyogta és kihúzta magát.
– A stressz lesz az, amúgy – bólogattam. – Nálam is ez van, zúg a fejem állandóan.
– Igen, majd… csak legyen vége ennek az egésznek – tette hozzá, és előrefordult.

Egy darabig még meredten bámultam a tarkóját, majd arra ocsúdtam, hogy Tom visszatért a mosdóból, nyikorogatva hátrahúzza a székét, és hangosan megkérdezi, hogy van-e valakinek tolla, amire Greg csak annyit motyog maga elé, hogy: „Mi vagyok én, madár?”

Szóval azon a hétfő reggelen is Greg tarkóját bámultam, és azon gondolkoztam, hogy ha már olyan jól elcsevegtünk a legutóbb, talán meg kéne szólítanom, de eszembe jutott, hogy Imola nem igazán szereti, ha másokkal bratyizok, úgyhogy megtartottam a három lépés távolságot. Néztem, ahogy Greg arca előtt sűrű, ziláló párafelhő csap fel, mintha futva érkezett volna. Láttam magunkat az épület szárnyas üvegajtajában, félvállal kitakarva engem. Nem várt meg a bejáratnál, nagyot lendített az ajtón, hogy még én is be tudtam bújni, mielőtt lassan bezárult volna.

Greg nem vette át a váltáscipőjét, így hát az előcsarnokban lemaradtam. A portánál azonban újból beértem, mert hosszasan babrált valamivel a belső zsebében, és miután abbahagyta, lelassította a lépteit. Elképesztő lassúsággal mentünk fel a lépcsőkön, holott máskor kettesével, hármasával szedtük a fokokat. Az épület keleti szárnyában jártunk, ahol lényegében már csak szertárak voltak, és laborok, csupán a mi osztályunk volt az egyetlen tanterem az épület azon részén. Távol esett mindentől, igazgatótól, büfétől, mosdóktól. A folyosó végéről láttam, hogy a terem ajtaja csukva. Greg nem vette le a bőrkabátját sem, amiről csöpögött az esővíz. Ehelyett ismét benyúlt a bal belső zsebébe, és előhalászott onnét egy félautomatát. Jobb kézben marokra fogva, vállmagasságban kitartotta maga mellé, majd két lépéssel az ajtó előttfelhúzta és kibiztosította.

– Miért nem ülsz le? – kérdezi Imola, és tekintetét a gondnokról, aki épp a kulcscsomójával babrál az utca túloldalán, rám emeli egy pillanatra. A földre ejtem és a lábammal eltaposom a csikket, majd leülök Imola mellé. Hosszú percekig ülünk csendben egymás mellett, ő a lábait himbálja, én pedig a tárcámban kutakodok a bérletem után. – Szóval? – töri meg a csendet végül.
– Tessék? – kapom fel a fejem.
– Miért is jó ez neked? – ismétli meg a kérdést.
– Most nem értem, mit nyaggatsz ezzel, mikor úgyis tudod.
– Tőled akarom hallani – mondja, és kiveszi a kezemből a pénztárcámat.
– Én csak… szeretek veled lenni… – válaszolom, és máris ostobán érzem magam.
Végig Imola arcát fürkészem, ezúttal azonban fel sem néz rám, csak valami gyenge mosolyra húzza a száját, mint amikor valaki hazudik nekünk, de mi tudjuk az igazat.
– Te félsz – jegyzi meg, két ötös közül kihúzza a bérletemet, és a mutatóés középső ujja közé csippentve átnyújtja.
– Rettegek – válaszolom gúnyosan és elvigyorodom. Imola azonban nem nevet, így még ostobábban érzem magam. – Mitől is? – kérdezem végül.
– A magánytól – válaszolja, és visszaadja a tárcámat is.
– Egész életemben egyedül voltam, úgyhogy… – mondom, mintha valami számomra jelentéktelen dologról lenne szó.
– Ne keverd! – vág a szavamba nyomatékosan. – Az nem ugyanaz. Még sose voltál egyedül igazán, és még fogalmad sincs…
– Még? – vágok ezúttal én a szavába.
– Igen, még. Mert egy nap úgyis az leszel.
– Ezt jó hallani… tényleg… – bólogatok, és valami súlyosat érzek a nyelőcsövemben.
– Viktor, nem szabad gyávának lenned, nem félhetsz ettől! – mondja, és a hangjában mintha kérlelés hangzana.
– Jó, majd… nyáron elutazom Tunguzba, és gyúrok a magányra… de most miért cseszegetsz ezzel?
– Ígérd meg!
– De mit ígérjek meg?! – csattanok fel.

A busz, amivel Imola utazik, alig másfél méternyire az orrunk előtt fékez le, és az ajtók hosszú sóhajtással tárulnak ki. Páran leszállnak, és én látom, hogy ezen a járaton is szinte ugyanolyan nők és férfiak utaznak, mint az enyémen. Visszafordítom a tekintetem Imolára, és szeretném megismételni a kérdést, de addigra ő már félúton van köztem és a kocsi között. Felszáll, jegyet vált, és még mielőtt leülne, a jármű hangos harákolással meglódul.

Kinyitom a szemem, és mintha még mindig az elégett gázolaj füstjét érezném. Arra eszmélek, hogy a tanterem ajtófélfájánál gubbasztok – bár fogalmam sincs, hogy kerültem oda –, és mindkét tenyeremet a füleimre tapasztom. Greg alakja fölém tornyosul. Ott szűkölök mögötte, mintha gyökeret vertem volna, Greg pedig kivétel nélkül mindenkit lekaszál. Mikor végez, körbenéz és megfordul. Én pedig végig őrá szegezem a tekintetem. Enyhén cseng a fülem. Greg arcán nem látszik semmi, talán csak egy kis kialvatlanság. Várom, hogy letekintsen rám, hogy a szemembe nézzen, és aztán… de mintha ott se lennék.

– Ezek a hétfők – sóhajtja egykedvűen, és mintha elmosolyodni látnám. A szájába veszi a fegyver csövét, amin egy pillanat erejéig felszisszen a nyála, majd fokozatosan odaég az ajkaihoz.

Az a kép villan elém, amikor egy alkalommal Greg és a körülötte ülők azzal próbálkoztak, ki tud nyitott szemmel tüsszenteni. Kiscinki vett egy doboz burnótot, és körbekínálta, aztán valamelyiküknek eszébe jutott, hogy valahol azt olvasta, hogy képtelenség nyitott szemmel. Csupán Gregnek sikerült valamiért, úgy látszik, ez volt az ő szuperképessége. Aztán egy másik. Imolával a szemközti buszmegállóban várakoztunk. Greg odajött. Egyedül volt. „Szia” – mormogta Imolának, és a kabátzsebéből előhalászott egy doboz cigarettát, rágyújtott, és az egészet úgy szívta el, hogy csak az orrán fújta ki a füstöt.

„Egészségedre!” – nyilall belém a szó, és leengedem a karjaimat. A füleim még mindig halkan sípolnak.

Egy darabig senki sem jött, mintha egyedül lettünk volna az egész szárnyban. Hosszú percekbe telt, mire rohanást hallottam a lépcsők felől. Lassan felegyenesedtem és én is körbenéztem, hasonlóan, mint Greg.
Valamiért Tom kapta a legtöbb golyót, pedig már hétéves koruktól a legjobb barátok voltak Greggel. Kettő a mellkasába fúródott, négy pedig az arcát roncsolta széjjel. A többi havernak is jutott átlagosan két-három találat, habár a Kiscinki – azért becézték így, mert olyan kákabélű – csupán egyet kapott, a tüdejébe. Mikor Greg leeresztette a fegyvert, Kiscinki még élt, láttam, ahogy valamit mondani próbál, de csak vörös buborékok fújódtak és pukkadtak ki az ajkain. Aztán a lányok következtek az osztály túloldalán. Néhányuknak szintén elengedő volt egy, de a legtöbbjüket érte még egy a torkukon vagy a vállukon. Greg karja elfáradhatott a fegyver tartásától, mert szinte mindegyikük arcát felsebezték a padokból felszakadó faszilánkok. Azon a részen így nem maradt más, csak cafatokra lőtt tolltartók, salátává aprított könyvek, és Greg a tavaszi díszítést is leszedte a faliújságról.

Imola. Neki a torkán fúródott keresztül egy, meg még egy a fejében talált utat magának, miután gellert kapott a fogaktól. Ezt csak évekkel később tudtam meg, mikor elég erőm lett ahhoz, hogy lezárjam a szemeit, mivel akkor, ott, nem volt. Most már az ő számára is láthatatlan lettem, keresztülnézett rajtam, mint ahogy mindenki, aki nem volt elég ügyes ahhoz, hogy gyorsan behunyja.

– Én pedig Imola! – köszön, és hosszasan matat a válltáskájában, mire sikerül megtalálnia a pénztárcáját. – Megfognád? – a kezembe nyomja a tárcát, amin már megkopott, de még jól látható egy vörös, bekarikázott „A”, hosszú szárakkal.
– Te punk vagy? – nézek rá döbbenten.
– Persze… – válaszolja, fel sem nézve rám.
– Pedig nem nézel ki annak – jegyzem meg, mire felmutatja a bal csuklóját, amin egy kétsoros, szegecses pánt lötyög, és tovább folytatja a kutakodást.
– Még az apámé volt – mondja, és előveszi a napszemüvegét. – Na… mintha lélegeznék – teszi hozzá.
– Így jobb? – kérdezem.
– Sokkal. Mondom, mintha lélegeznék. Zavar?
– Engem nem zavar, ha lélegzel – válaszolom, amit csak egy halvány mosollyal méltat.
Egy darabig nem szólunk egymáshoz. Csak nézi szemközt az iskola épületét, mintha az apró mozaikcsempéket számolná a homlokzaton, én legalábbis azt próbálom, de az ötödiknél mindig összefolyik az egész. Azért csak újrakezdem. Valahányszor ötpercenként megáll előttünk egy busz, egymásra pillantunk, én meg valamit motyogok, hogy „Ez… ez a tiéd… nem?”, ő pedig a fejét csóválja.
– Harmincezer kétszáztizenkettő – bök egyszer csak az épület felé.

– Tizenkettő – vágom rá, és ő megint csak mosolyog.
– Ma reggel miért nem mellém ültél le? – kérdezi váratlanul.
– Gondoltam, foglalod, és amúgy se szeretek legelöl ülni – hazudom.
– Ez nem igaz – komolyodik el.
– Jó, hát végül is láttam, hogy nem foglalod…
– Úgy értem, nem szeretsz ott ülni.
– Ezt meg honnét veszed? – nézek rá értetlenül.
– Ha rajtam múlna, senki nem ülne a leghátsó padban – mondja.
– Pedig… valaki mindig fog.
– Neked nem kell – szögezi le.
– Neked meg ott, legelöl – mondom. – Ha rajtam múlna, senki sem lenne kiszolgáltatva.
– Honnan veszed, hogy én ki vagyok?
– Hátat fordítasz mindenkinek, ez nem valami… okos dolog – válaszolom bizonytalanul.
– És elrejteni magunkat?
– Életet menthet – jegyzem meg.
– Akárcsak, ha hátat fordítasz néhány seggfejnek.
– Állandóan? – kérdezek vissza.
– És te? – vágja rá egyből.

Ebben a pillanatban lefékez előttünk az utolsó iskolai járat, amivel hazamehetnék, azt hiszem, az övé negyed órával ezelőtt ment el. Ketten állunk a pléhborítású megállóban, mindenki más már akkor hazaiszkolt, mielőtt én kisétáltam volna az utca túloldalára. Látom, hogy a sofőr minket néz a visszapillantóban, aztán sebességbe te- szi a kocsit, gázt ad, felengedi a kuplungot, és lassan kigurul a szemünk elől, mintha csak egy bánatos bulldog somfordálna arrébb.

Az ajtóhoz támolyogtam, nekidőltem az ajtófélfának, és vártam, hogy jöjjön valaki. Közben pedig néztem a többieket, akik örökre tizennyolc évesek maradtak. Jó kis képesség.
Végül a folyosó végén a lépcsőknél megjelent „Mohabá”. Mindenki így hívta az öreget. Ő volt a rangidős tanár, igazi antik darab. Történelmet tanított, és bár nincs rá konkrét bizonyítékom, bármibe lefogadom, hogy az időutazás volt a szuperképessége. Ezt arra alapozom, hogy úgy beszélt az ezerkilencszázhúszas évről, mintha állandóan visszautazgatna oda.

Egy másik elméletem szerint elvesztette a képességét, és egyszerűen itt rekedt a jövőben. Mindennek negyven éve. Van ilyen.
– Miért nem vagy az osztályban? – kiabálta méterekről.
– Maga lát engem? – motyogtam felé, de tudtam, hogy esélytelen, hogy meghallja.
– Az osztályba, de azonnal! – emelte meg a mutatóujját. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Szerettem volna elébe menni, és figyelmeztetni, hogy mi a helyzet, hívjunk valakit, de képtelen voltam megmozdulni. Csak vártam, hogy végre odaérjen mellém, de az még hosszú másodpercekbe telt. – Na, mi lesz? – állt meg előttem, én meg csak ültem. – Jól van – mondta higgadtan – Maradj kint. Igazolatlan! Ez jól jön most neked érettségi előtt. – Aztán átlépett rajtam, befordult az ajtón, és pár lépés után hallottam a puffanást, ahogy padlót fog. Irtó nagy szerencséje volt az öregnek, hogy mindig késett az órákról.

Azon gondolkoztam, amit Imola kérdezett tőlem két nappal korábban. Hogy ha választhatnék a Viktor helyett, milyen név lenne az.
– Valami, ami csak téged fejez ki. Mint egy jelkép! – mondta lelkesen.
– Fogalmam sincs, hogy mi lehetne. Egy üres Coca-Colá-s üveg lebeg a szemem előtt, amiről leázott a címke – válaszoltam.
– Jó, nem kell rögtön. Gondolkodj rajta! – erősködött.
– És a tiéd? – kérdeztem vissza.
– Nekem már megvan. Ez csak… ma jutott az eszembe, és gondoltam, neked is kellene egy ilyen – válaszolta.
– Na és mi az? – kérdeztem újból.
Nem mondott semmit se, csak a táskájában kezdett el turkálni, majd előhalászta belőle az egyik jegyzetfüzetét. Fellapozta, elfordította és az orrom alá tolta. Dupla oldalra egy óriási, „I” rajzolva, amit mindenféle indák fontak körül. A rajz alatt pedig apró betűkkel írva: „Jelentése: mocsár, hínár.” Kérdően néztem rá, ő pedig halványan elmosolyodott. Aztán megkértem, hogy majd rajzoljon nekem egy Coca-Colá-s üveget. Erre elnevette magát, és azt mondta, hétfőre meglesz.

Az iskolacsengő hangjára eszméltem, és amint abbahagyta, teljes csend állt be, mintha az egész épületben egy lélek se tartózkodna. Alig pár perc múlva, pár méterre tőlem, egy kisebb csoport gyűlt össze a kémialabor ajtajánál, majd kisvártatva feltűnt két tanár is mellettük. Kedélyesen csevegtek, mindaddig, amíg a csengő újból meg nem szólalt. Aztán az egyikük elindult felém. Azt hiszem, fizika szakos volt, de minket nem tanított egyszer sem a négy év alatt. Az arcára volt írva, hogy jó fej lehet a fickó. Valahányszor szembejött a folyosón, kedélyesnek láttam, és élettel telinek. Egy olyasvalaki, akiről fogalmad sincs, hogy valójában miféle alak lehet, de baromira vágysz arra, hogy megismerd. Ritka az ilyen, főként, ha az iskoládban tanít. Ahogy közeledett, láttam, hogy elnéz mellettem, befelé a terembe, az arca elborul, és pánik ül ki rá. Megállt fölöttem, és elkiáltotta magát, hogy „Úristen!”, aztán üvöltözve elrohant a csoport felé. Hirtelen mindenki odatódult az ajtónkhoz, de ugyanabban a pillanatban sikítozás töltötte meg a folyosót, mire én a fülemhez kaptam a tenyerem. Még akkor is odaszorítva tartottam, mikor az egész emeletet kiürítették. Egy rendőr térdelt előttem. Megfogta a kezem, és lassan elhúzta a fülem mellől. Egy másik pedig épp a teremből jött ki, és egy rövidhullámút tartott a szája elé.

– Túlélők száma kettő – mondta.
– Jól vagy? – kérdezte az, amelyik előttem térdelt.
– Jól – válaszoltam, egy számomra idegen hangon.
– Meg tudod mondani, milyen nap van ma? – kérdezte a másik.
– Hétfő – mondtam bizonytalanul. – Tizenhatodika.
– Fel tudsz állni? – folytatta az előttem lévő.
– Nem tudom – felelte az a másik hang.
– Gyere! – mondták szinte egyszerre. – Meg tudod mondani a neved? – kérdezte az egyikük.
– Tessék? – néztem rá.
– A neved. Meg tudod mondani? – ismételte elhaló hangon.
– Hogy hívnak? – erősködött a másik, még halkabban.
– Én… – nyögtem, de már csak a mássalhangzókat hallottam visszahangzani a fejemben. – En-gem… ? ez volt az utolsó szó, amit hallottam, aztán már csak éreztem, ahogy a nyelvem végigsimítja a felső szájpadlásom, megakad a fogaimban, az ajkaim felpattannak, és kimondom a nevem. Ez az utolsó, amiről tudom, hogy még életemben kimondtam. Az hiszem, ez volt az utolsó momentum is, mielőtt végleg láthatatlanná váltam, és eltűntem örökre. Azóta csak elvétve szűrődik be néhány hang. Hol élesebben, hol tompán és alig hallhatóan.

De ez annyira nem is érdekel. Azt hiszem, még mindig sokkal jobban izgat, hogy egyáltalán hall-e vagy lát-e engem valaki. Ebben a pillanatban is.

Hallanak engem?
Látnak engem?

 

Csillag Lajos (1990, Vágsellye)

Író, grafikus, szerkesztő.