Halk üvöltés

Pallag Zoltán: Noir mű verseskötetéről

A József Attila Kör könyvsorozatában megjelent Noir máshogy használja a nyelvet, mint az utóbbi időben megjelent JAK-(vers)füzetek és általában a jegyzett kortárs költők. Élőbeszédszerűen, a slam poetry stílusához közeledve fogalmaz meg fiatal felnőttkori élményeket. A szakmai figyelem felkeltéséhez ez mindenképpen elég, de kérdéses, hogy ahhoz is elég-e, hogy egy jó verseskötet legyen.

 

Pallag Zoli könyve üdítő volt azokhoz a kortárs versekhez/kötetekhez képest, amikkel általában találkozom. A filmrendező Bresson írta, hogy azok az igazi művészfilmek, amelyekből a leginkább hiányzik a művészet. Pallag Zotya frissessége hasonló forrásból fakad. Nem akar nagyon művészi, emelkedett vagy szép lenni; ennek hiányában egyszerűbb, könnyebben olvasható, mint a napjainkban kanonizált kötetek általában, ami nem válik a kárára. Az általam ismert magyar irodalmi vonulatokba nem igazán beilleszthető, előzménye inkább a beat-irodalom, ami a korabeli amerikai fiatalság élményeit és lázadását fejezte ki a nyárspolgári életformával szemben. Az elbukott társadalmi- és életmódforradalmak után nincs már közös eszme, ami mellett vagy ellen a fiatalok széles körben kiállnának, és a társadalmi szerepvállalás szándékáról lemondó szubkultúrák jöttek létre. Pallag Zolcsi versbeli énje is ilyennek a tagja: legális és illegális drogokkal él, szerelmes, szerelmi bánatos, átutazóban van, nostalgiázik, nem igazán vágyik többre egy öröklakásnál, az utóbbi években felkapott közéletiségnek a maximális foka pedig az, hogy az eltűnő és kiépülő országok vég nélküli körforgásába ágyazza bele Dunaújvárost. Nincsenek traumák, csak a mindennapok megrázkódtatásai és örömei. Egy cigányzenész eljátssza a Get Luckyt, a barátnő elköltözik az utolsó közös reggeli után, a tengerparton elfúj a szél egy rózsaszín gumimatracot. Radnóti még szarkazmussal írta meg a hétköznapi banalitást:

 

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,

vihogva varrnak felhőskörmü lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.

Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.


Pallag – és nemcsak ő a neoavantgárd mozgalmak óta – viszont elfogadja azt:

 

Emlékszem

2013 nyarán amikor ezeket a sorokat írtam

micsoda vad elképzeléseim voltak életről halálról de hát

végül is fiatal voltam még a harmincötön innen és túl

néhány nőszemélyen akik most már tudom

szerettek volna engem ha hagyom de nem is ez a lényeg

eltértem a tárgytól az élettől és a haláltól

nos azt képzeltem abban a vad és beteg nyárban

hogy soha nem halok meg sőt mi több hogy élek

hogy de szép az ég s a föld de szép alant

satöbbi mind a csontok szóval hogy élek sőt kólát bontok

alattam zebra felettem csillagok és

mi mást akarhat az ember aki mondjuk én vagyok

 

Ez a banalitás pedig (ön)iróniával, játékossággal társul a versekben. Valamint eltávolodással a forma és hangzás szempontjából dísztelen szabadversektől, a rímek pedig időnkét kimondottan kreatív módon használják ki a szavak többértelműségét:

 

a kéz amely a farkadat fogta most

piros kesztyűben a korlátot fogja

a metrón nem tudod talán fogat mos

a másik kéz körmét vágja most fogja

elzárni a gázt


Viszont a tagadhatatlan értékei ellenére mégis hiányérzettel tettem le a könyvet. Ami nem az átlagnál rövidebb terjedelmen múlott, Pilinszkyn és másokon is kár volna számon kérni ezt, és nem is a gyenge műveken, mert a szövegek egységes, jó színvonal körül mozognak. Az is szimpatikus volt, hogy a két, számokkal jelzett fejezet előtt és után egy-egy olyan szöveg került be (így összesen három), amelynek a címe egy oldallal megelőzi az írást. Így szó szerint szövegközti (legalábbis fejezetek közti) űrben lebegnek és a címeiket nemcsak a szövegek, hanem a fejezetek címeinek is lehet tekinteni, az írásokat pedig prológusnak vagy epilógusnak a fejezetekhez, a másodikat mindkettőnek. Azonban mindkét fejezetben sokféle formával és témával lehet találkozni; nem éreztem jó indokot arra, hogy egy vers miért az egyikbe került és nem a másikba. De ez a kisebbik gond, hisz nem sokat változtat az olvasmányélményen. A nagyobb, hogy ez a mindennapos pillanatokat megfogalmazó, élőbeszédszerű költészet saját magát szorítja szűk keretek közé. A versekből elkezd kirajzolódni egy művészlelkű fiatal élete, amiről el tudom képzelni, hogy egyezik a szerzőével és vallomásos líra. Azonban az említett momentumoknál nem ás mélyebbre, mintha valamelyik jelentős, a fiatalok problémáiról szóló filmből, mondjuk a Trainspottingból kihagynánk a drámai jeleneteket. Így inkább hangulatok gyűjteménye marad, és lehet amellett érvelni, hogy 2014-ben nem érdemes ennél többet elvárni egy verseskötettől, de én kevésnek éreztem.

Senkit nem tanácsolnék el a Noirtól, de hogy beteljesíti-e azt a lehetőséget Pallag Zoli lírája, amit hordoz, arra még korai lenne válaszolni.

Pucher Bálint