Ardamica Zorán: Világnak, posztnak egy a vége (Mizser Attila Apokalipszis poszt című kötetéről)

Mizser Attila kötetét, melyet a huszadik század második felének magyar prózairodalmában megjelenő apokaliptikus hagyománynak, pontosabban a jelentősebbként felvonultatott művek célirányos értelmezésének szentel, szokványos módon egy elméleti tanulmánnyal vezeti be.

A szöveg ötödét kitevő, már nem szokványos módon történeti (irodalomtörténeti, bölcseleti, művészettörténeti-periodizációs) ihletésű teoretizálásra szükség is van, hiszen a címben jelzett és a kötet középpontjába állított apokaliptikus tradíció–posztmodern írásmód kapcsolat tulajdonképpen két, elvileg egymást kizáró jelenséget von azonos halmazba. Így aztán érthető, hogy a bevezetés igyekszik részletesen és különféle szempontok alapján indokolni és érvekkel alátámasztani a tételezést és a témaválasztás jogosságát.

Az apokalipszis ugyanis meghatározó, sőt fenntartó eleme egy olyan grand récit-nek, amelyet a posztmodern korszak bölcseleti tárgyú művei, valamint a posztmodernizmus mint képlékenyen formálódó (vagy tán már véget? is érő?), differenciálható művészettörténeti irányzat (az eddigi tapasztalatok alapján) és annak többféle beszédmódja tulajdonképpen tagad, felvált, illetve levált, lecserél. A magyar posztmodern próza és az apokaliptikus hagyomány összefonódását, kapcsolatát a szerző egy korábbi Angyalosi Gergely-szövegre hivatkozva tartja indokolhatónak, védhetőnek és végső soron megismerhetőnek, miközben leginkább Foucault (A diskurzus rendje), Derrida (A filozófiában meghonosodott apokaliptikus hangnemről – adja magát, hogy Angyalosi fordította magyarra, Grammatológia stb.) és de Man művei jelölik ki azt a keretet, amelyben Mizser az adott fogalmakat értelmezni kívánja. Érdekes és az olvasó könnyebb tájékozódását segítő metódus már a bevezető tanulmányt annak definiáló szempontjai szerint alfejezetekre tagolni. Így, amennyire lehetséges, elkülönülnek a nyelvfilozófiai és önreflektáló, az értékdifferenciáló (Baudrillard-tól indítva) és a történelmi/tapasztalati szempontok, noha egymáshoz való viszonyaikban mutatkoznak meg. A keretezésen és látószögek kijelölésén túl ugyanennek a fejezetnek a célja volt a fogalmi tisztázás is.

Az érintkezési területek pontosabb behatárolását és az irodalomelmélet/-történet következtetéseinek (a „poént” tehát sajnos a tudományosan elvárható deduktív levezetés módszere megválasztásának köszönhetően előre lelövi) példákkal való bizonyítását Mizser az elemző fejezetekben végzi el. (A felfedéshez, megismeréshez vezető út mint indukciós folyamat, végén „a” momentummal, a konklúzióval – tehát a fordított metódus alkalmazása által – érdekesebb, szorosabb rendszerbeli összefüggésben állhatna magával a témával, mintegy további szépírói beszédgesztusokkal gazdagítva az azoktól szerencsére amúgy sem mentes [lásd pl. az 56. o. utolsó mondatát…] irodalomtudományos szerkezetet és stílust – ez persze számon kérhetetlen, szubjektív meglátás részemről. A mikroszerkezetre és szöveggondozásra vonatkozó – Nagy Csilla végezte – szerkesztői munkáért elismerés jár, a lényegre utaló borítót tervező Moon Kft.-nek nem különben: az olvasónak már-már az a manapság ritka és megmagyarázhatatlan érzése támad, hogy a grafikus olvasta és megértette a teljes kötetet…)

A könyv elemző szakaszai értelemszerűen a teljesség igénye nélkül (a szó pozitív értelmében célirányosan) válogatnak az adott korszak prózai terméséből Nádastól a cyberpunkig. Tehát egy relatíve széles teret járnak be. Mind a korai, mágikus, mind a kifejezetten nyelvi meghatározottságba és motiváltságba ágyazott, mind pedig az ideológiai reflexióktól nem mentes posztmodern irányok képviseltetik magukat, rámutatva a korszak – nemcsak magyar szempontból érvényes – tagolhatóságának és tagolandóságának kérdéseire.

Szirák Péter, Kulcsár Szabó Ernő és Thomka Beáta tanulmányainak beható ismerete segíti Mizsert abban, hogy Nádas Péter A Biblia című, elég korai (1967) és mi tagadás, még nem egyértelműen posztmodern szövegét a fent említett keretben – a mából nézve sikeresen – pozícionálja. S egyben rá is mutathasson azon írói eszközökre, tónusokra, „az elbeszélői tudás dinamizálására”, a korabeli regényírás újító mechanizmusaira, a szöveg megkomponáltságára, amelyeknek köszönhetően Nádas pályája a ma ismert és jellemzőnek tartott irány(oka)t vette. A konkrét szövegelemzés pedig a vég előtti cselekményekre, valamint a felfedésekre, leleplezésekre és az ezeket követő átrendeződésre fókuszál.

Krasznahorkai László Kegyelmi viszonyok című könyvében olvasható (itt nem az istenbe, hanem a tudományba vetett emberi hit – mint akár egy másik nagy elbeszélés – megingása által istenkereső) halálnovelláinak értelmezése a fordulatra, változásra (rendeződésre – ellentétben a világ rendjének szétesésével) hegyeződik ki.

Grendel Lajos Éleslövészetét (s mellette a trilógia további darabjait) a szerző a felszámolás regényeként olvassa. A történelmi tapasztalat tarthatatlansága kerül a figyelem központjába. Márpedig ha a történelem (objektív módon) megismerhetetlen, akkor elbeszélhetetlen, megírhatatlan is: a mű leszámol a megismerhetőség lehetőségével és a megismerhetőség (objektív) továbbadásával, közvetítésével, végeredményben a nyelv ilyen irányú hatalmával. E fogalmak szubjektívvé válnak – fikcionalizált, mitizált emlékezetté. Szilágyi István Hollóidő című könyvében a róla szóló tanulmány szerint ráadásul a szubjektív múlt szintén „kimúlik”. „Olvasatunkban az idő megállítása, a saját történetnek az idő folytonosságából való kimetszése a mű tétje…” (67.) Ugyancsak az írás létjogosultsága és a történelem és emlékezet szubjektív konstruálása felől ragadja meg Mizser Talamon Alfonz Borkopf-regényét (Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából).

Márton László Árnyas főutcája a tanulmány szerzőjének értelmezésében példaszövegként mintegy az előbbi művekről elmondottakat „fokozza”. Mert bár a könyv a vég vagy a trauma bekövetkezését teszi nyilvánvalóvá, a verbális nyelven túl a másik – tudatunk szerint a valóságot pontosan visszaadó – médium, a fotográfia nyelve sem képes koherens elbeszélést létrehozni róluk. Minden kép maga a vég, a halál, amely ráadásul elemeket tép ki a rendszerből, az időbeli folyamatból – ellehetetlenítve azt. A törés, a tudás, a katasztrófa felfedése: egy / a világvége mégiscsak kirajzolódik általuk.

A Hajnóczy-kisregény (A halál kilovagolt Perzsiából) interpretációja a személy és a szöveg identitásának végét teszi tárgyává. Mizser a végtelen szerveződésű foucault-i könyvtár szövegszerkezetével, valamint az elejétől többszörözött narratívával magyarázza a széttartásokat.

Mizser arra a később interjúban ugyancsak (vagy fölöslegesen, vagy ügyes manipulációval) feltett kérdésre, amely az apokaliptikus hagyománynak a magyar irodalmon kívül a világirodalomban, s tegyük mi hozzá: az egyéb médiák tereiben való jelenlétét firtatja, igenlő választ ad. És egy, külön az utóbbi bizonyítását célzó, cyberpunkkal foglalkozó fejezettel toldja meg kötetét. A keleti kultúrából az Akira című animált alkotást elemzi röviden, nyugati példaként a Renaissance címet viselő animációs filmet. Mindkettő egyszerre szolgálja az irodalmon kívüli, illetve a mellette, de vele kapcsolatban álló művészetek, a cyberpunk, a (nemzetközivé terebélyesedő) popkultúra és az underground, valamint így, egy nemzeti irodalom kanonizált műveivel ugyanazon kötetben szerepeltetve esetleg a centrum–periféria területeit érintő (majdan lehetséges) érvelést.

Egyfelől dicséretes, ahogyan a monográfia szerzője ebbe az irányba kiterjeszti a potens olvasatlehetőségeket, a kutatást. Másfelől azonban hiányérzete is támadhat a befogadónak, amiért csupán ennyi irányt nyit meg konkrétan, nyilván kötete arányait szem előtt tartva, s a többire mindössze általánosságban utal. Hiszen a „kortárs” és a kortárs magyar irodalom (nem csak a próza) számos alkotása – érthetünk egyet Mizserrel – szintúgy érvényesíti azokat a szempontokat, amelyek alapján az e helyütt vizsgált szövegek megfeleltek a szerző szakmai szelekciójának. Nyilván léteznek viszont terjedelmi korlátok a korpusz bővíthetőségével kapcsolatban. És persze kompetenciabeliek is, mivel egy irodalomtörténész nem vállalhatja fel a komplexitás érdekében sem a szakirányán kívül eső művészeti ágak, s főleg nem (bár utalást találunk a könyvben!) a természettudományok, például az elméleti fizika territóriumán észlelhető apokalipszis–posztmodern állapot viszony analízisét. Mindenképpen pozitívum azonban, hogy – mintegy a tematika újranyitásaként, a végső felfedést segítve, de ugyanakkor (például a vizsgálati kontextus és a területek szélesítése okán) annak elodázásaképpen – megszületett ez a szöveg. A fentieknek ad abszurdum ellenére a tematikus-motivikus szinttől továbblépve az apokalipszis fogalmának eredeti értelmébe (feltárás, leleplezés) való utalása és annak az irodalmi művekre való „ráolvasása” mint szintén apokaliptikus, azaz feltáró, leleplező, tapasztalatot adó gesztus az, ami miatt Mizser Attila kötete önmagán túlmutató figyelmet érdemel.
És mert világnak, posztnak egy a vége.
(Vagy több…)

(Mizser Attila: Apokalipszis poszt. Az apokaliptikus hagyomány a huszadik század második felének magyar prózairodalmában. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2013, 124 oldal, 12 €/3200 Ft)