Z. Németh István: Egy királyficsúr különös kalandjai (meseregényrészlet)

– És most mi lesz? – kérdezte Hóköményke. – Elcsábítottál a töpröncök unalmas házikójából, megszabadítottál a Drótszakállú Hercögtől, a tükrincáktól, megmentettél a Hétnejű Sárikán fogságából. Felülünk a kétütemű lódarázsra, és meg sem állunk az Égig Érő Szállodáig?

– Nem tudom – vakarta a fejét a királyficsúr. – Most az következne, hogy elveszlek feleségül, és boldogan élünk, amíg…
– Amíg?
– Amíg csak el nem válunk – bökte ki Tutálibe. – Manapság ez a divat.

Leült Hóköményke mellé az árokpartra, egy kövér fűszálat tett a foga közé, azt rágcsálta. A nap ragyogott a fejük felett, aranysárga búzatáblát ringatott a könnyű nyári szellő, a magasban madarak keringtek békésen. Hóköményke a haját igazgatta, majd hanyattfeküdt a puha fűben, és az eget bámulta.

– Nem lehetne most rögtön elválnunk? – kérdezte. – Egy csomó időt megspórolhatnánk vele, amit aztán jobb dolgokkal töltenénk el, mint a házasság. Például hálából, hogy folyton hagyom magam megmenteni, befizetnél egy egész napra a Hüdejó Divatszalonba, te pedig addig felkeresnéd Grimmanót, adjon tanácsot, merre tovább a göröngyös úton. Végül is a mesénket ő írja, nem?

A királyficsúr szíve heveset dobbant.

– Hóköményke, én szer…
– Igen?
– Szeretném neked elmondani, hogy szer…
– Igen?
– Szerencsésnek tartom magam, hogy megismerhettelek, és időközben megszer…
– Igen?

Tutálibe alig láthatón elpirult. Aztán égővörössé változott az arca.
– Megszerveztem kettőnknek egy kirándulást a Nászutasok Ananászkastélyába, hogy ott elmondjam, mennyire szer…
– Igen?
– Szeretem a magányt.
Hóköményke felállt, leporolta a ruháját.
– Akkor viszlát. Pedig én szer…
– Igen? – csillant fel a királyficsúr szeme.
– Szervuszt szoktam köszönni.

Ekkor érkezett a derült égből a villámcsapás. Pontosabban a derült ég igaz, ám villám helyett egy igazi geriffmadár érkezett, csőrével elkapta Hóköményke gallérját, és mint a tollpihét, úgy emelte magasba egyre erősebb szárnycsapásokkal. A szeme
tűzben égett, karma feketén ragyogott a napsütésben, tolla zöldesbarnán izzott.
– Segítség!!! Királyficsúr, ments meg!

Hóköményke rémült hangja egyre halkult, ahogy a geriffmadár alakja egyre kisebb lett a nyugati égbolton. Tutálibe idegesen toporgott a poros földút közepén.
– Na, mi lesz már?

Ilyenkor ugyanis Grimmanó általában gondoskodott arról, hogy a geriffmadár üldözőbe legyen véve, hajszolva egy kicsit északnak, egy kicsit délnek, ki a fátyolfelhőből, be a hóval terhes fellegek közé, egészen a Tűhegyes Bércek Múzeumában található fészkéig, ahol a hősies szabadítók fantáziájára volt bízva, hogyan szerzik vissza tőle a jogtalanul kölcsönvett leányzókat.

Szóval általában gondoskodott. Ez azt jelentette, hogy nem mindig. Most például nem. A királyficsúr kétségbeesetten kémlelte az eget, hátha feltűnik valahol Alfagyula, a hadihattyú, vagy Nereszkess, az égi szekeres, netalán Majdkicseng, a maga repülő pimpimpárnájával, hősünk tán még a Kétfejű Böszörkény segítségét is elfogadta volna, csak jöjjön már valaki. De minden jel arra mutatott, ez a mese nem úgy lett megkomponálva, hogy Tutálibe Málibe elégedetten csettinthessen a végén.

– De hát nem győzhet a geriffmadár! – méltatlankodott, és tehetetlen dühében kavicsokat dobált az ég felé. Nem ment vele semmire, a kövek visszahullottak, és a távolban az Éjszaka Setét Kerálynője már készülődött, hogy fekete fátylát ismét Meseországra borítsa.

A királyficsúr földhöz vágta kardjának markolatát, meg ami még a pajzsból maradt, és három iszonyú nagyot dobbantott a jobb lábával, miközben ezt kiáltotta:

– Grimmanó!!!

Ez, úgy látszik, hatott, mert a távolban gyönyörű, hatlovas hintó tűnt fel, s az országúton nagy port kavarva sebesen közeledett. A királyficsúr kiállt az út közepére, és mindkét karjával integetni kezdett:
– Hahó! Hahó! Itt vagyok!
Aztán becsukta a szemét, és hozzátette:
– Kéretik nem rámlépni, ha lehet!
A hintónak végül sikerült az utolsó pillanatban megállnia. Hat hófehér ló kapálta patájával az út felverődött porát, és rázta türelmetlenül színezüst sörényét a lemenő nap fényében. Mögöttük, fenn a bakon egy apró emberke ült, bozontos szemöldöke alól kivillantak huncut, zöld szemei.
– Beszállás! – kiáltotta oda foghegyről a királyficsúrnak, aki alig helyezkedett el a kényelmes, párnás üléseken, máris nagyot rándult az aranyozott jármű, és szélsebesen elindult ismeretlen célja felé.