André Ferenc: Irodalom és rohanás 1. / Buszhiány után (szétkarmolt város)

Nézd a roncsot.
Hangszernek túl sok, szobornak kevés.

(Csehy Zoltán: A tó)

miért nem indultunk el időben,
miért halogattuk az ajtócsattanást,
a cipőkoppanást, a kulcs és a zár
rövidre fogott, mechanikus erotikáját,
és miért halogattuk a halogatást,
mikor már jó előre láttuk
hogy ezek az alattomos fellegek a város
fölé macskásan odapöffeszkedtek,
és most farkukkal hasítják
szét az izzadt levegőt.

dorombolnak és szakadatlanul hullatják
a szőrük, széthordják a várost,
ezt a túlméretezett almot,
majd kecsesen karmolják le
a panelek oldalát, dominanciából,
hogy megjelöljék a területük,
hogy megjelöljék az útvonalaink,
a kereszteződéseket, és
körforgalmakat köhögnek fel magukból.
csak a karmolást érezzük a bőrön,
úgyhogy rohannunk kell megint.

az utcák összetekerednek,
akár a fülhallgató a zsebben,
és elrejtik az irányokat,
a házak egymásnak dőlnek,
a járdák pedig fogynak, mint a lélegzet,
de hát minek is venni még új levegőt,
cipőt, kabátot, buszjegyet, ha most
hirtelen ránk szakadnak az égből
a macskák, görcsöket nyávognak az
idegekbe, mi pedig összetörjük
a pocsolyákat, szétkalapáljuk
az utat lábaink alatt.

nem állunk meg megsimogatni
a zebrákat sem, csak rohanunk
valami fedezék felé, amíg lehet,
még köszönünk valakinek,
vagy valamit, majd tovább sietünk,
hogy ne kelljen se beszélni, se dorombolni.

mégis teljesen hiába szaladunk,
mert száguldó buszok ablakai
könyörtelenül tükröznek minket szét,
egészen apró cafatokra,
és kiszórnak a földre
macskaeledelnek, büntetésből,
mert nem indultunk el időben.