Márton László: Női holttesttel állunk szemben (részlet egy készülő regényből)

Június harmadik hetében járunk, annak is a vége felé, és itt vagyunk Tiszaréten, özvegy Katanics Mironné udvarán, ahol két fűrészbakra egy ajtó van fektetve, az ajtón ott hever a világhírű tiszadudvai vízihulla, a holttest mellett pedig ott áll Ölyvesiné, és a haját tépve sikoltozza: „Ez nem az én kislányom! Ez nem lehet az én kislányom!”

A többi jelenlevő befogja az orrát.

Azaz bocsánat, rosszul mondom. Nem azt, hogy befogják az orrukat, mert mindenki befogja az orrát, még a vizsgálóbíró és a három orvosszakértő is. Ölyvesiné az egyetlen, aki nem tesz így. A sikoltozást mondom rosszul. Eszter édesanyja egyáltalán nem sikoltozik, hanem összeszorított fogain keresztül szűri a szót. A haját pedig már csak azért sem tépheti, mert be van kötve kendővel a feje.

A lényeg az, hogy bekötött fejjel, összeszorított fogakkal is azt állítja, hogy ez nem az ő kislánya, ez nem lehet az ő kislánya.

Tökéletesen igaza van. Első pillantásra látszik, hogy az a hogyishívják, amely ott van kinyújtóztatva Katanicsné fáskamrájának az ajtaján, semmiképpen sem lehet azonos Ölyvesiné kislányával, a mi Eszterünkkel.

Eszter tűzrőlpattant, csinos kislány volt (többnyire mosolygós, néha szomorkás), ez meg itt egy kupac förtelmes rothadék.

Eszternek télen egy kis füstszaga, nyáron egy kis verejtékszaga volt (no de úgysem szagolgatom mások gyerekének a hónalját), ez meg itt olyan orrfacsaró bűzt áraszt, hogy még a harmadik utcában is felfordul tőle az ember gyomra.

Eszternek, azt hiszem, kék szeme volt, vagy talán inkább fekete (volt is nekem időm a szemét nézegetni), ennek meg semmilyen szeme sincs, mert megették a halak meg a rákok, és az orrát is megették, meg a füle nagy részét is. Ugyanez mondható a hajáról is. Már ne úgy tessék érteni, hogy azt is megették a halak, hanem úgy, hogy a mi Eszterünknek vállig érő, gesztenyebarna haja volt, ez meg itt kopasz, mint az úritök.

Eszter mindig viselt valamilyen ruhát, akár tél volt, akár nyár. Jó, jó, nem mondom, tavasztól őszig mezítláb járt, de a nyakán alul és a térdén felül soha senki nem látta a testét (különben is szégyenlős volt), ez meg itt anyaszült meztelenül fekszik az egész falu szeme láttára, mint akiben egy csöppnyi szégyenérzés sincs.

Jó, jó, nem mondom, ezen is volt ruha, méghozzá pontosan ugyanaz, amit Eszter viselt (vagy talán mégsem, hiszen a fene sem tartja számon mások gyerekének a ruháját), de a vizsgálóbíró úr megparancsolta, hogy vetkőztessük le. Mert ha rajta hagyjuk a ruhát, esetleg még kendőt is kötünk a fejére, akkor a tiszarétiek, amilyen jóhiszeműek, hajlandóak elfogadni, hogy ez itt a mi Eszterünk. Minthogy pedig a nyakán semmilyen vágás nem látható, ebből az következik, hogy a zsidók tényleg nem csalták be az imaházukba, és tényleg nem vágták el a nyakát.

Igaz ugyan, hogy Krisztus urunkat ők gyilkolták meg, de a mi Eszterünkhöz nem nyúltak hozzá. Ezt kellene mondanunk, ha a tiszadudvai női hullában ráismernénk Eszterre.

Ráadásul még az a kendő is megvolt, amellyel Eszter az eltűnés napján, április elsején elindult a boltba festékért. (Messzire kellett mennie, mert április elseje szombatra esett, amely napon a zsidó boltosok zárva tartanak, az egyetlen keresztény vegyesbolt pedig a falu túlsó végén található.) Ott volt a sárga kendő a hulla bal csuklójára kötve. Ugyanaz a kendő, vagy legalábbis pontosan ugyanolyan. Amikor a kendőt kibontottuk, megtaláltuk benne azt a lúgban oldódó, sötétkék festéket, amelyet meszeléskor a tiszaréti asszonyok porrá törve belekevernek az oltott mészbe. Ugyanaz a festék, amelyet Eszter vásárolt a keresztény boltosnál, Vastagh bácsinál, vagy legalábbis ugyanaz a fajta.

Na, ezt a kendőt is leszedeti a vizsgálóbíró a holttest csuklójáról, és intézkedik, hogy vigyük valami félreeső helyre. Nem vagyok se próféta, se vak jövendőmondó, de annyit világosan látok, hogy a kendő és a festék holnapra szőrén-szálán eltűnik, és soha többé nem kerül elő. Semmi szükség rá, hogy holmi tárgyi egyezések megzavarják a jóhiszemű tiszarétieket.

Az édesanya így szól: „Én a lányomat akarom látni, nem ezt a rondaságot! Majd ha olyan lesz, amilyen Eszter volt, akkor felismerem!”

Borbély Gábor, a falu bírája így szól: „Azt a hullát hozzák ide, aki olyan, mint a mi Eszterünk volt, amikor meggyilkolták a zsidók! Ez itt nem olyan!”
Jönnek a tiszaréti lakosok, férfiak és nők, fiatalok és öregek, szegények és tehetősebbek, reformátusok és katolikusok, és így szólnak: „Ez nem lehet a mi Eszterünk! –
Teljességgel ki van zárva! – Lehetetlenség! – Akkor sem tudnék ráismerni, ha akarnék!

– Ezek hülyének néznek minket?”

Itt gyülekeznek Katanicsné portájánál a tiszaréti zsidók is, már akik szabadlábon maradtak. Ők is szeretnék látni a holttestet, de őket nem engedik be az udvarba. Mit akarnak itt maguk nézelődni? Magukat úgyis elkergetjük a faluból! Meg még az egész országból is, hogy hírük-hamvuk sem fog maradni! (Tiszaréten tartózkodik Vajda Károly is, a saktervédő, de van annyi esze, hogy a Katanics-portának még a közelébe se menjen. Úgysem engednék be. Inkább a Friedmann kocsmájában üldögél, és várja a híreket. Egy ezüstforintot ad mindenkinek, aki tájékoztatja a fejleményekről. Nem rossz keresmény az. Elmondod a Vajdának, hogy bűzlik a hulla, és annyi pénzt ad, mintha egész nap kaszáltál volna.)

Egyvalaki zavarja meg az összhangot. Máttyus Julcsa – vallása református, életkora 15 év, foglalkozása cseléd, írni-olvasni nem tud – előadja, hogy ő Eszter barátnője volt, jól ismerte, gyakran voltak együtt. Eszterrel még tavaly novemberben történt egy baleset. Akkori gazdasszonyának, Úri Antalnénak segített az istállóban az esti fejésnél, amikor rálépett a jobb lábára a tehén. Három hétig be volt kötve a lába, és utána is megmaradt a sebhely. Ő, Julcsa azt a sebhelyet gyakran látta, és tessék, a holttest jobb lábfején ott látszik ugyanaz a sebhely, az a kagyló alakú forradás.

A vizsgálóbíró elvörösödik, de megőrzi higgadtságát. Azt mondja, hogy az csak egy közönséges szennyeződés, az ott, a holttest jobb lábfején, úgyhogy az imént elhangzottak nem tartoznak a tárgyhoz, nem is vesszük őket jegyzőkönyvbe.

Annál inkább dühbe gurul Máttyus Dezső, a Julcsa apja.
Miféle sebhelyről beszélsz, te moslékfejű? Majd adok én neked sebhelyet, nem is egyet!

Máttyus, amíg megvoltak a lovai, fuvaros volt, akárcsak Forspont Gergő. A lovai már nincsenek meg, de az ostora még most is megvan. Azt ebben a szent pillanatban előkapja a jobb kezével, a bal kezével pedig megragadja Julcsa haját, úgy rángatja a lányát a Katanicsné disznóólja mögé. Onnét seperc múlva hallatszik az ostornyél suhogása és Julcsa sikoltozása.

Úgy kell neki, a büdös fehércselédnek! Hogy merészeli a zsidókat mentegetni, amikor az egész falu ellenük van?
Mégiscsak rendes ember ez a Máttyus. Tudja, mihez tartsa magát. De a lányának is megmutatja ám!

A vizsgálóbíró int Forspont Gergőnek, aki Tiszadudváról Tiszarétre szállította a holttestet a szekerén, hogy távolítsa el azt a szennyeződést. Forspont egy drótkefével úgy eltávolítja azt a kagyló alakú forradásnak látszó iszapfoltot, hogy a hámszövet is lejön, sőt az izomzat egy része is. Ez nem meglepő: végtére is egy hosszú ideig víz alatt rothadó, úgynevezett „macerált” hullával állunk szemben. Dobos, a kisbíró egy locsolókannával leöblíti a megtisztított felületet, és tessék: volt sebhely, nincs sebhely. Pontosabban fogalmazva, nincs és nem is volt.

Most már jöhetnek az egészségügyi szakértők: dr. Szuri Tihamér járási körorvos, dr. Hass-Hajthó Benjámin megyei tisztiorvos és dr. Baczilussy Eszkuláp, a szentvilmosi huszárlaktanya orvosa, valamint Erős Arzén, a tiszadudvai gyógyszerész. (Ő az egyetlen az Erős-fiúk közül, aki tanulhatott, és értelmiségi pályára léphetett. Öccseiből, Pistából és Ágostból kútásó, illetve sírásó lett.)
Mindenekelőtt sort kerítenek a hatósági halottszemlére.

Szuri az orvos kollégákkal teljes egyetértésben megállapítja, hogy a fejbőrről a haj le van borotválva. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy az illető, amíg élt, hitbuzgó zsidó nő volt.

A gyógyszerész a legnagyobb tisztelettel megjegyzi, hogy ez egy macerált holttest, és hogy állapotából ítélve legalább két hónapot töltött víz alatt, beszorulva a meder kövei közé, vagy fennakadva egy fagyökérben. Ennyi idő alatt a víz sodrától is kitöredezhetett a haja, vagy a felpuhult fejbőrből ki is hullhatott. Erre az okvetetlenkedésre a tudós doktor urak a következő csattanós ellenérvvel válaszolnak: „Patikus – neve kuss.” Mégis, mit képzel ez a képesített, okleveles paraszt? Ellenkezik velünk?

Hass-Hajthó, igazodva a két másik orvostudor véleményéhez, megfigyeli, hogy a szeméremszőrzet is le van borotválva. Ebből arra következtet, hogy az illető, amíg élt, prostituáltként működött valamelyik városi nyilvánosházban. Ott szokták a lányok legyantázni vagy borotválni a picsájukat. Ő már csak tudja.

A gyógyszerész alig hallhatóan suttogja maga elé, hogy fiatal lány testéről lévén szó, a szeméremszőrzet esetleg ki sem fejlődött. Ám hiába, hogy csak motyog, a doktor urak nem eresztik el a fülük mellett a kotnyeles megjegyzést, és az imént hangoztatott ellenérvvel söprik félre: „Patikus – neve kuss.” Urat csináltunk a senkiháziból, és tessék, nekiáll feleselni!

Baczillussy, osztva és magáévá téve két nagytudású kartársa véleményét, azt az észrevételt teszi, hogy az emlők „elsoványodottak”. Ennek alapján meg van győződve róla, hogy egy hervadás korába lépett, 40-50 éves nő holtteste fekszik Katanicsné 5 fáskamrájának ajtaján. Ez a nő semmiképp sem lehet a mi Eszterünk. Azt is leszögezi, hogy a bőr üde rózsaszínű, a hús pedig olyan friss, mint amilyet Zsirávszky hentes szállít a huszárlaktanyába Szentvilmoson, vagyis a holttest cirka három napot, na jó, legföljebb egy hetet tölthetett a vízben.

A gyógyszerésznek ott lebeg a nyelve hegyén az észrevétel: az emlők nem „elsoványodottak”, hanem fejletlenek, vagyis ez itt egy gyereklány holtteste; a bőr pedig azért rózsaszínű, mert az irháról levált a felhám, ami arról tanúskodik, hogy a test április eleje óta ázhat a vízben. Ott lebeg a nyelve hegyén, de nem mondja ki. A doktor uraknak is ott lebeg a nyelvük hegyén a hathatós ellenérv, de ők sem mondják, hogy patikus neve kuss, legfeljebb gondolják.

Ez nem veszi észre, hogy az ilyen tudálékos szőrszálhasogatással a zsidóknak dob mentőövet?

A doktor urak abban is tökéletesen egy nézeten vannak, hogy a halál oka semmiképpen sem lehet vízbefulladás. Ám hogy mi lehetett a halál tényleges oka, azt a boncolásnak kell kiderítenie.

Nosza, előhozzák szerszámaikat és műszereiket, majd pedig kilenc óra ötven perc és tizenkét óra harminc perc között felboncolják a világhírű vízihullát.

A boncolás menetéről és egyes műveleteiről sajnos nem tudósíthatok, mert csak a hivatalos hatósági személyek lehetnek jelen, de biztosra veszem, hogy a három orvostudor a legnagyobb hozzáértéssel és a legteljesebb tudományos alapossággal végzi munkáját. Egyikük a földbirtokosok reumájának gyógyításában járatos, másikuk a klórmeszes fertőtlenítés apostola, a harmadik meg a huszárok közt elharapódzó fejtetű és lábgomba kiküszöbölésére tette fel az életét. Biztosra veszem, hogy értenek a kórbonctanhoz is.