Ruszin népballadák (Vári Fábián László fordításai)

Stefán vajda; A hármas varázsfű; A töröknek eladott lány; Magzatgyilkos a pokolban

Stefán vajda

– Duna, széles Duna,
mért háborogsz folyton?
– Hogyne háborognék,
hogyne zavarognék?
Medrembe jéghideg
források fakadnak,
vizemnek legmélyén
fehér harcsa verdes,
partjaim hosszában
hadak készülődnek.

Egyik sereg török,
vad tatár a másik,
harmadik vlach horda.
A kontyos törökök
folyton vagdalkoznak,
a tatár táborból
nyilak záporoznak,
átkozott vlachok közt
Stefán vajda dölyföl,
sátorában egy szép
hajadon kesereg.

És amint kesereg,
könnyhullatva mondja:
– Istefán, Istefán,
vlachok nagy vajdája,
vagy szoríts szívedre,
vagy végképp eressz el.

Büszke Stefán vajda
erre csak azt mondja:
– Hozzám való lennél,
én megölelnélek,
megölelnélek, mert
kedvemre való vagy.

Az a bánatos szűz
azt feleli erre:
– Tudd meg, Stefán vajda,
hogyha így nem kellek,
a Dunába ugrom,
s aki onnan kiment,
én bíz azé leszek.

Stefán vajda volt az,
aki kimentette,
karjaiba fogta,
sátrába vezette.
– Szép húgom, lelkecském,
légy már a kedvesem!

 

A hármas varázsfű

Kasza röppen, renden a rét,
s mintha beszélgetne:
szép eladó lányt a legény
ugyan hol lelhetne?

– Falu szélén, kicsi házban
lelsz magadnak mátkát,
ott neveli édesanyja
egyetlenegy lányát.

Bekopogtam, megkérdeztem
a szép barna lánytól:
– Hozzám jönnél? Megkérhetlek
az édesanyádtól?

– Tiéd leszek, ha koszorúm
elkészülhet végre –
szükségem van a hármasfű
bűvös erejére.

– Ó, ez nekem semmiség csak,
három lovam vár rám,
megszerzem a hármasfüvet,
ha azt kéri mátkám!

Vitt a lovam réteken át,
sziklás hegyek alján,
megleltem a varázsfüvet
sebes patak partján.

De amikor ásni kezdtem
a csodavirágot,
kakukkmadár szállt a fára,
s onnan rám kiáltott:

– Balga legény, mi szükséged
a bűvös erőre?
Hűtlen babád épp most készül
mással esküvőre!

– Ha hűtlen lett, az ő dolga,
nem öl meg a bánat…
De a fakó máris fordul,
hazafelé vágtat.

Lovam habosra hajszolva
vigalomra értem:
való igaz, mit a madár
elfecsegett nékem.

A menyasszony udvarában
pálinkával várnak:
– Kívánj te is sok szerencsét
a fiatal párnak!

– Köszönöm a jó kis italt –
meg nem inni vétek.
Küldjétek ki régi babám,
véle hadd beszéljek.

– Mit ígértem, megtartottam,
el is hoztam, látod,
menyasszonyi koszorúdba
a bűvös virágot.

Légyen tiéd e varázsfű
most már mindörökre…
Kard villan, s a szép lány feje
legurul a földre.

Temető már a hazája,
Sírján gyom egy szál se.
Ha az enyém nem lehetett,
ne ölelje más se!

Ha üldöznek a zsandárok,
mind magára vessen.
Gondolta volna meg a lány,
kettőt hogy szeressen!

 

A töröknek eladott lány

Hajnal óta áll a vásár,
Iván csak szemét járatja.
Nem alkuszik, nem kínálgat,
víg törökkel parolázgat,
húgocskáját árulgatja.

Mikor a pénzt megolvasta,
lovát hazáig nyargalja.
– Áncja húgom, megszomjaztam,
eredj, hozz friss vizet gyorsan!

Még a kőkútig sem ért el,
visszafordult a vedérrel:
– Zajt hallottam az erdőben!
Égszakadás? Harangzúgás?
Apró szemű homokhullás?

– Ég nem indul, érc sem kondul,
apró szemű homok sem hull,
csak a török jött el érted.
Szegény Áncja, mi lesz véled?

– Vigyék el a jánycselédet,
öltöztessétek gúnyámba!

– Mintha Áncja cipellője,
mintha Áncja szoknyácskája…
De nem az ő szép orcája!

Poroszkál a török sereg,
Áncjának a könnye pereg.
A hegy alatt megpihentek,
mély álomba szenderedtek.

Szinte Áncja van csak ébren,
a strázsát kérleli szépen:
– Strázsa uram, csak azt kérem,
adja ide kicsi késem!

De a strázsa, az ebadta,
a kését oda nem adta.
Az álom őt is legyűrte,
csak Áncja szemét kerülte.

Most az inasát kérlelte:
– Hű inasom, jó barátom,
a cipómat fel kell vágnom,
add csak ide kicsi késed.

Hű inasa, jó barátja,
hogy a cipóját felvágja,
éles kését odaadta.

Az inas is alszik mélyen,
már csak Áncja virraszt ébren,
most fordul a kés szívében.

Melléből a kést kihúzták,
de az inast nem találták.
Másnap mégis ráakadtak,
s mikor a lányt elhantolták,
az inasát felkoncolták.

 

Magzatgyilkos a pokolban

Indult a lány az útra,
friss vízért a Pap-kútra.
Jött egy legény ízibe’:
– Koszorúdat add ide!

– Koszorúm épp illik rám,
az ördögnek hogy adnám?

De az derékon kapta,
forgószélként forgatta,
elrikkantotta magát,
s vitte hegyen-völgyön át.

– Kerüld a kéményeket,
a füst marja szememet,
vigyél haza falumba,
ahol vidám a nóta.

– Tárd ki, testvér, a kaput,
meglátod csak, mit hozok!
– Mi a terhed, ugyan mi,
hogy a kaput kell nyitni?

– Testet s lelket adok át:
a Molnárék Hancsáját.

– S mi lehet ennek oka?
– Három megölt magzata.
Mind a hármat eltette,
világát vígan élte.

Egyik a kosár alatt,
már a föld is rászakadt,
kettő gyolcsba tekerve
asztal alá temetve.

– Ültesd le a küszöbre,
főzzél szurkot az üstbe’.

Egy bögrével megivott,
fehér füstje felcsapott,
a második pohártól
lángot fújt a torkából.

Fecske szállt le hozzája:
– Menj anyám ablakára,
mondd el: velem jól bánnak,
főtt szurokkal táplálnak.

Vári Fábián László fordításai