Haklik Norbert: Orail history (Veronika Šikulová Menettérti című kötetéről)

Mi sem szemlélteti egyértelműbben a XX. századi gondolkodás anakronisztikussá válását, mint ahogyan újabb és újabb kortárs irodalmi művek szökkennek szárba a „nemzeti sorskérdésekre” reflektáló irodalmi hagyomány talaján úgy, hogy éppen a nemzeti narratíváról választják le a történelmi-politikai események mentén (is) szerveződő elbeszélést. Ezek a művek kiemelik a nemzeti történelem kereteiből a cselekményt, és egy tágabb, közép-európai narratíva részeként értelmezik. Ez a látásmód szemlátomást nem csupán újszerű, hanem korszerű is egyben. Erre a közelmúltban jó néhány olyan mű recepciója szolgáltatott bizonyítékot, amely másfél évtizeddel ezelőtt szinte teljesen visszhangtalan maradt, azonban most, újabb kiadásban lelkes méltatásra ragadtatja az ítészeket. Egy Magyarországon élő szerző szlovákiai vonatkozású művét állítandó példaként érdemes megemlítenünk Száraz Miklós György Lovak a ködben című regényét, amelynek első megjelenése nem vált irodalmi eseménnyé másfél évtizede, amikor a Nyugat-centrikusság, illetve a Kárpát-medencére összpontosító érdeklődés egymást kizáró ellentétpárrá, a pártpolitikai preferencia szemléltető eszközeivé merevedtek. Száraz regénye egy rozsnyói lány budapesti kalandjai és otthonról hozott emlékei mentén épített fel egy közös, szlovák-magyar elbeszélést, s maradt – másfél évtizeddel ezelőtt – szinte visszhangtalanul. Mostanság azonban mintha elvégződni látszódnék a Trianon előtti Magyarország sírja feletti gyászmunka, és a múlt helyett, amely a történelmi emlékezetben minduntalan egyetlen, kizárólagos tulajdonosért és értelmezésért kiált, mintha egyre inkább a közös jelen, és következésképp a közös jövő lehetőségei felé fordulna a figyelem. Ebben a közegben Száraz kötete már egészen másképp szól, sorra jelennek meg róla a dicsérő kritikák, amelyek némelyike remekműként ünnepli. Pedig a szöveg ugyanaz maradt, mint ami tizenöt esztendeje volt. Az olvasó, a befogadó közeg változott.

Azonban úgy írni meg egy egyediségében is jellegzetes történetet, hogy szálait nem feltétlenül próbáljuk a nemzeti narratíváéval párhuzamosan szőni, nem csak magyar jelenség. Száraz regénye mellé kívánkozik a könyvespolcon a szlovák írónő, Veronika Šikulová Menettérti (eredetiben: Miesta v sieti, azaz Helyek a hálóban) című regénye, amely szlovák részről beszél ugyanarról a jellegzetesen közép-európai történetről, amelyről Száraz munkája is, és ahhoz hasonlóan egyszersmind a kizárólagosságra törekvő nemzeti narratívák téves voltára is rámutat. Arról a jellemzően közép-európai valóságról szól, amelynek esszenciáját az írónő a kötet prózavers-fejezeteinek egyikében ekképpen fogalmazza meg: „a történelem nem dunna amit fel lehet rázni bár minálunk Szlovákiában meg otthon is mindig mindent felráztak mint a dunnát a történelmet is”.

Az idézetben szereplő országnevet bármely más térségünkbeli államéval be lehetne helyettesíteni. A történet legfőbb helyszíneként szolgáló település, Cseklész ugyanis jellegzetesen közép-európai vándorutat járt be anélkül, hogy bármerre is elmozdult volna a térképen. Trianon után Čeklísként az újonnan megalakult Csehszlovákia részévé lett, majd az első bécsi döntés értelmében 1938. november 8-án Cseklészként visszakerült Magyarországhoz, azonban pár hónappal később, 1939. március 14-én a magyar kormány elcserélte más területekért. Ezzel az abszurd „helybenvándorlással” még a regényszereplők is oly nehezen tudnak lépést tartani, hogy gyakran ki kell javítaniuk magukat, amikor helységneveket emlegetnek: „ő gyakrabban járt Čeklísbe vagyis hát Bernolákovóba”, vagy: „jöttek és hoztak Pustafedémešről vagyis Úl’anyból paprikát és kukoricát”.

Ebben az egyediségében is jellegzetesen közép-európai községben él az a család, amelynek ágai-bogai az egész hajdani Monarchiát teleszövik: a félig vagy tán egészen magyar ősök mellett legyen elég ehelyütt a szlovák nemzeti felkelésben elesett nagyapát, Jožkót említenünk, aki a Romániához csatolt Nagylakon született szlovákként. A család történetét az asszonyok három nemzedéke – Jolana, a nagymama, Alica, a lánya, valamint unokája, Verona – beszéli el. Ez utóbbit alkalmasint hajlamosak lehetünk a művet jegyző Veronika Šikulovával azonosítani. Ezt az értelmezést bátorítja is a szöveg, a regénybeli Verona, valamint az írónő életrajzi adatainak egyezésével, valamint azzal, ahogyan közvetlenül is hivatkozik a szöveg az írónő édesapja, Vincent Šikula Mesterek című művére, valamint az író-apa recepciójának fordulataira. Azonban a Menettérti esetében nem csupán ezek az egyezések felelősek a referenciális olvasat csábításáért, hanem az is, ahogyan a családtörténet elbeszéltetik. Ugyanis a családtörténetet elénk táró asszonyok – az egyetlen Veronát kivéve, akinek a fejezetei központozás nélkül, merész képzettársításokkal és szaporán váltakozó, expresszív képekkel, sodró prózaversben íródtak – éppen úgy szólalnak meg, mint amikor felmenőink, akiket gyermekkorukról és azon közös őseinkről faggatunk, akiket nekik igen, nekünk azonban már nem adatott meg személyesen ismerni, beadják a derekukat, és beszélni kezdenek. A regény elbeszélői időnként még azt is megengedik maguknak, hogy a számukra megrázó, avagy kellemetlen témákat rövidre zárják, mint például, amikor Jolana szeretett testvéréről szól így: „legkedvesebb bátyám, a Lajči, akit szándékosan nem emlegetek itt, vagy csak keveset, mert különben sírnék”. És mivel a szereplők egyazon család történetét beszélik el, elkerülhetetlen, hogy olykor másképp emlékezzenek ugyanazokra az eseményekre. Ez izgalmas dinamizmusra teremt lehetőséget, amelyet Šikulová nem is hagy kiaknázatlanul. Jolana, arról beszélve, hogyan értékesítette a tőle kapott ékszereket annak érdekében, hogy segítsen a kommunista hatalom által bebörtönzött Štefanon, elmondja: az aranyat átadta a férfi húgainak, az ügyvédeket pedig az általa hátrahagyott Tatra gépkocsi árából fizette, és csak egy gyűrűt, egy karkötőt, valamint egy rubintköves keresztet tartott meg, emlékbe. Ezzel szemben Jolana lánya, Alica, valóságos kalandregényként mutatja be ugyanezt a történetet. Ő fontosnak tartja elmesélni, hogy anyjával a szőlő közepén ásták el „a kincset”, és az ékszerek további sorsát illetően is egészen más részletekre helyezi a hangsúlyt: „Mikor azonban Štefan bácsi bekerült a kórházba, meg kellett fizetni a gyógykezelését. Egy Bohm nevű orvos gyógyította. Anyám akkor, mintha csak paszternák lenne, kiásta az aranyat, és darabonként adogatta el, hogy ki tudja fizetni a kórházi számlát. Csak a kékköves gyűrűt tartotta meg, a láncot a nagy, rubintköves aranykereszttel, és a karperecet, amely állítólag negyven dekát nyomott.”

Olykor tehát feleselnek egymással a Menettérti lapjain a család különböző nemzedékei. E magánbeszéd-szimfónia ritmusát a cseklészi ház mellett elhaladó vonatok zakatolása tartja ütemben. A vasútra tett utalásokból és a vonaton tett utazásokból, valamint a pályaudvarokon megélt eseményekből Šikulová gazdag magánszimbolikát teremt. És itt nem csak arról van szó, hogy mint a mozdony füstje, úgy legyinti meg, lengi körül, itatja át, csapja meg, vagy fojtogatja a történelem a regény szereplőit. Az írónő odáig szövögeti ezt a szimbolikát, hogy az egyik prózaversfejezetben már önreflexív metaszövegként is használja, megfogalmazandó a jó szöveg ismérveit: „ha hangosan olvassa valaki a leírt szöveget az író megállapítja van-e ritmusa hogy tartja-e a ritmust hogy kopogják-e a ritmust a talpfák vagy kiesik a ritmusból akkor amikor ki kell esnie szóval szóban is mozognia kell az egésznek mint a vonatnak és a vonat az vonat néha már írás közben hallani ezt a ritmust jelzi a kopogás a billentyűzeten megy a vonat”.

A Menettérti vonata, bizony, magyar nyelven is szépen zakatol, és a ritmusból is csak akkor esik ki, amikor arra van szükség. A Šikulová-féle orail history magyar nyelvű hangszereléséért Mészáros Tündét illeti az elismerés, akinek a munkája nagyszerű fordítói teljesítmény. Olyan szöveget kellett nyelvünkre átültetnie, amely a többnemzetiségű hátteret éppen azzal érzékelteti, hogy a szlovák szövegbe magyar szavakat fűz, vagy éppen a nyelvhatáron élők beszédét veti össze az északi, illavai felmenők szóhasználatával. Ennek megfelelően Mészáros fordításában a szlovák eredetiben vélhetően magyar helyesírással szereplő nagyszülő neve nad’mamává lesz, a szereplők nemegyszer „čókolom, dobrígyeny”-nyel köszöntik egymást, a járni éppen csak megtanult Vladkót „hurcimbálják” a nagyobb gyerekek az udvaron, és jelentősége lesz annak, hogy ugyanazt a gombát az adott helyen rompának, kolovírkának vagy éppen piruló galócának nevezik-e.
Veronika Šikulová regényének magyar változata tehát kettős ünnepre ad okot. Gazdagabbak lettünk egy szlovák nyelven írott remekmű nem kevésbé remek magyar fordításával, amely olvasmányosan és hitelesen, érzékenyen és érzékletesen szemlélteti azt az igazságot, amelyről mi, a történelem által zsebre vágott közép-európaiak hajlamosak vagyunk elfeledkezni: a történelemnek errefelé akkora zsebe van, hogy mindnyájan, vállvetve is beleférünk.

(Veronika Šikulová: Menettérti. Mészáros Tünde fordítása. L’Harmattan Kiadó, 2014, 355 oldal, 3290 Ft)

—

Lásd Kabdebó Lóránt: „Egy alapregény” (Száraz Miklós György prózaírói világa) című írását, in Aracs, 2015/3. 116–122.