Juhász Tibor: Irodalom és lakásbelsők 2. / Emberöltőnyi omladék

Az öregasszony egy balra eső fotelben ült,

és onnan szemlélte köréje gyűlt múltját,

a rágcsáló lakta vackokat. A szobában alig lehetett

mozdulni: a dobozhegyek, a papírkazlak és a különféle

kacatok zsúfoltságában úgy éreztem, hogy a levegő

nagy része a polcokon sorakozó befőttesüvegekbe szorult,

és a maradékot mintha a falakra szögezett fekete-fehér

emlékek szívták volna el. Az arca olyan volt,

mint a szekrények széleiről lógó kabátok redői,

púderszerű por töltötte fel a ráncait, és a szája körül

fehéres csomókba halmozódott, akárha molyok petéztek

volna az évtizedek zugaiba. Mintha az életébe léptem volna be,

ajándék- és üdvözlőlapok elmaszatolódott jókívánságai lógtak

ki a könyvek lapjai közül, a befőttesüvegek mellől

pedig nyugati városok képeslapjai meredeztek.

Ki tudja, mióta élt így, semmitmondó tárgyai közé szorulva,

emberöltőnyi omladék alatt. Áttekinthetetlen jelene

úgy övezte őt, mint a fotel ódivatú bársonya,

amely magához hívta, betakarta, és egyszer majd el

is fogja nyelni a testét. Csak néha mozdult,

a fejét fordította kicsit, vagy eres kezeivel

kergette el a koponyájára szállt legyeket.

Mögötte egy kockás falvédő lógott,

és bár legyintései erőtlenek voltak,

ilyenkor meglebbentek az elrejtett

beázások foszló szélei.