Pethő Anita: Mindenki sziget (Szvoren Edina Az ország legjobb hóhéra című kötetéről)

Szvoren Edina Az ország legjobb hóhéra című novelláskötetének szereplői egyszerre kiszolgáltatottak és elszigeteltek. A legszokványosabb, leghétköznapibb dolgokat teszik, iskolába vagy munkába járnak, barátokat szereznek, szerelembe esnek, szülnek és gyereket nevelnek, miközben mintha egy sötét buborékba zárva lebegnének saját életükben.

Valószínűleg már nagyon sokunk belebotlott az interneten bolyongva olyan cikkekbe, rövid videofilmekbe, melyekben előbb önmaguk pontozzák egy-egy tulajdonságukat az emberek, majd megmutatják nekik, milyen pontszámokat kaptak családtagjaiktól. Ilyenkor aztán nagy az öröm, mert kiderül, sokkal többre értékelik őket szeretteik annál, mint amilyennek egészséges önbizalom hiányában önmagukat látják. A belső önkép és a külvilág véleménye közti disszonancia persze, mondhatnánk, hétköznapi és szokványos dolog, de épp ettől lehet végletekig fokozni ennek feszültségét, ahogyan azt Szvoren Edina is teszi a legtöbb esetben.

Első kötete óta foglalkoztat a kérdés, hogy Szvoren a novelláiban mennyiben egy eredendően torz családi szituációt ábrázol, vagy hiperrealista eszközökkel, torzzá nagyítva analizál egy teljesen hétköznapi helyzetet. Mindkét lehetőségre akad több egyértelmű példa nemcsak a Pertu, hanem a Nincs és ne is legyen című kötetben is, ám Az ország legjobb hóhéra esetében úgy érzem, határozottan a második megoldás felé billent a mérleg nyelve. Úgy vélem, a könyvben olvasható történetek főszereplői nem térnek el jobban az átlagtól, nem élnek kevésbé normális életet, mint bármelyikünk. Ezekkel az emberekkel utazunk együtt a villamoson, mögöttük állunk a sorban, mikor ügyeinket intézzük a hivatalban vagy bevásárolunk, bizony nem ritkán belehallgathatunk az életükbe is, ha épp eközben beszélik meg és ki élményeiket. Talán még az is megfordul a fejünkben, mennyire gondtalan, rendezett, minden bizonnyal boldog az életük.

Bár boldogtalannak az egyes szám első személyű narráció szemszögéből nézve sem igazán lehet ezeket a figurákat tekinteni. A visszafogott, lefojtott hangnem, ami annyira jellemző a Szvo-
ren-szövegekre, természetessé, magától értetődővé teszi, ahogy például a Csonka, jól sikerült írás főszereplője is megjegyzi: „Kimérten, udvariasan feleltem anyámnak […], de közben fogtam egy Rotring ceruzát, és a körmöm alá szúrtam a hegyét. Egyszer, kétszer, több tucatszor, amíg ki nem serkent a vérem” (27.). Vagy hogy egy nőhöz apósa és anyósa viszi szoptatni a kisbabát (Kionkáék). A hatást erősíti az is, hogy sok esetben rendszeresen ismétlődő szokások, rutincselekvések képezik a történet alapját, a szereplőkkel semmi rendkívüli nem történik; amit elmesélnek, az szokásos mindennapjaik része. Például a szoptatás ceremóniája, ami már a megérkezéssel kezdetét veszi („A Kionka szülők nem vetkőznek le sosem. Kigombolják a kabátjukat, és az ügyfélpultra dobják Kionka márkajelzésű sapkáikat.” – 96.). Van itt hétfői lány, akinek hetente egyszer fonja be haját édesanyja „gránitkeménységű” copfba (Kinderszenen: A hétfői lány), de az önsebző nő tette is rendszerességre utal (Trifánné, kedves), valamint jól érzékelhető, hogy A. úr és A. kisasszony, azaz apa és lánya is ugyanazt a jelenetsort játsszák évek óta („Ha apám meglátogat, jó előre eltervezem, mit fogok neki mesélni az életemről.” – A. úr és A. kisasszony, 167.). Ráadásul egyáltalán nem tűnik úgy, mintha a karakterek ezeken a bevett mozzanatokon változtatni szeretnének. A hétfői lány esetében például azt olvashatjuk: „Most már csütörtöki lánynak is hívhatnának, mondja a virágboltos lánya. A hétfői lány megtapogatja a copfját, ellenőrzi a drótot álcázó hajgumit, és nemet int” (151).

Épp e mindennapos, rutin cselekvéssorok révén érdekes igazából az, ahogyan egyszerre jelenik meg a kiszolgáltatottság és az elszigeteltség érzése a szereplők belső világában. Szvoren Edina novelláiban többségében a legközvetlenebb és legintimebb emberi kapcsolatok belső hatalmi rendszere kerül terítékre: egyenlőtlen viszonyok, kibillentett egyensúly, ahogyan sosem egyenlő mértékben ragaszkodnak egymáshoz a felek, az egyiknek mindig nagyobb szüksége van a másikra, vagy legalábbis sokkal védtelenebbnek érzi magát a másik iránti vonzalmában, kötődni vágyódásában. Az ország legjobb hóhérjában ennek az egyenlőtlenségnek különböző fokozataival és árnyalataival találkozhatunk. A Kinderszenen: Oltás című nyitó szövegben szorongást keltő, az És én? című írásban inkább vészjósló, a Dánékban az elbeszélő szégyenérzete borít be mindent („Segíts rendet rakni, mondta a Dánné lánya, miután felöltözött. Rátérdelt az ágyra, és a matrac alá csíptette az ágytakarót. Ilyenkor már nem merek hozzáérni, és nem merem mondani neki azt, hogy Éva” – 134.). Akad azonban olyan is, amikor egyszerűen csak szívfájdító, ahogy például a Kinderszenen: Anya kezének újabban fémes szaga van című történetben a kórházban fekvő anya tehetetlenül szemléli, hogy gyermekeit már egy másik nő neveli. A nézőpont sem mindig ugyanaz, nem mindig a narrátor a kiszolgáltatott fél. Az anyánk teleszkópos életében a gyerekek szemszögéből van szó, ahogy a cím is sugallja, az anya életéről. Az Aloe Vera című írásban pedig a férjet érezzük ragaszkodóbbnak, miközben a feleség meséli el a család közös hazatérését az újszülött babával.

Ez utóbbi írás azért is érdekes, mert itt kivételesen nem a kiszolgáltatottság okozza egyben az elszigeteltséget, hanem e két alapvető élmény különválik. A férfi erősebb ragaszkodása mellett a nő tűnik elzártnak, bár kétségtelen a női test szülés általi változása, a folyamat lecsapódása a pszichében is jelenthet egyfajta kiszolgáltatottságot. Hogy a szereplők magányos szigetként léteznek mindennapi életük hétköznapi jeleneteiben, néha saját maguk is érzékletes képekkel írják le: „Amikor valamiért okom támad azt remélni, hogy a kapcsolatunk élettel töltődik fel, anyám tapintatlansága hamarosan visszalök abba a száj és szem nélküli világba, ahova születésem óta tartozom, és ahol csak vakogni lehet” (Csonka, jól sikerült, 26.). Érdekes ebből a szempontból, hogy gyakorta bukkannak fel a kötet szövegeiben fogyatékkal élő emberek: vakok, siketek, az ő elszigeteltségük egy könnyen értelmezhető szimbólum.

Könnyen feltűnhet olvasás során az az írói megoldás is, amikor a karakterek saját aktuális szerepüktől is elhatárolódnak és kívülállóként beszélnek róla: „Folytasd még, tette hozzá, amikor elzártam a csapot. A kismamák tegeződnek.” (152.)  – magyarázza meg a második mondattal az Aloe Vera narrátora szobatársnője szóhasználatát, és ezzel a lépéssel egyúttal válaszfalat is képez önmaga és önnön kismama volta között is. Úgy gondolom, az egész kötetben talán ez az írás a legalkalmasabb arra (az A. úr és A. kisasszonyt érzem még hasonlónak), hogy közelről szemlélhessük Szvoren Edina prózájának működését. Nem könnyedén áradó szövegekről van szó, hanem óvatosan, megfontoltan, de pontosan egymás mellé illesztett mondatokról, amelyeket érdemes hasonlóan óvatosan és megfontoltan, két-három mondatos kis blokkokba törve olvasni.

Ehhez az eljáráshoz természetesen a rövidpróza passzol igazán, néhány oldalas, többségében tárcahosszúságú és -jellegű írások. Mégis, ahogyan a korábbi kötetekben, ez esetben is találhatunk kísérletet arra, hogyan nézne ki egy nagyobb terjedelmű, összetettebb, több szálon futó történet Szvoren Edina tollából (Kafarnaumi csoda), ami azonban ez esetben is megmarad a kísérlet látszatával történő játszadozás szintjén.

A jellegzetes hangnem és a megszokott témaválasztás ellenére mégsem lehet mondani, hogy Az ország legjobb hóhérjában Szvoren Edina csupán ismételné önmagát. Sokkal inkább az látszik kirajzolódni, hogy írásaiban egyre erősebb és erősebb nagyítót használ arra, hogy a lehető legközelebbről mutassa az alapvető emberi kapcsolatok működését. A kérdés tehát adott, a kíváncsiság tovább él: meddig lehet ezt még fokozni?

(Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra. Magvető, Budapest, 2015, 192 oldal, 2990 Ft)