André Ferenc: Irodalom és rohanás 3. / Buszhiány után (kérlelhetetlen halottak)

követjük a keréknyomokat,

mintha nem tudnánk,

sehol sincs szabad hely.

de mégis, hogy tudatosnak tűnjön

az elkeseredett lihegés, ahogy

szárnyakat álmodik magának a tüdő,

és hogy tudatosnak tűnjön minden könyörtelen

fennakadás a járdaszegély és a lábfej közt,

egy dologra kell nagyon figyelned:

csak az igazán fontos, hogy el ne ejts

valamit, mert bárhogyan is

próbáljuk nyújtani magunk,

elhajolni, lehajolni nincs idő.

ezen a tájon csak a hegyek beszélhetnek

egymás közt, de mi semmi esetre sem,

úgyhogy tudatosan kell a csend

alakzatait felépítenünk magunkban.

persze, ebben még semmi művészet,

ahogy a buszok nemjövésében sincs,

ahogy a hely hiányában sincs,

csak a rohanásban, úgyhogy

lendülj, iramodj, száguldj, futamodj

most a buszhiány után, mert

az az igazán fontos, hogy ha

mégis véletlenül megérkezik,

akkor mindenképp el kell érni.

az sem számít már, hogy ez rég

a végállomás utáni megálló,

ahol öregasszonyok énekelnek

az út mellett és közben annyira hasonlítanak

a fákra, hogy levelek hullnak fogaik közül.