Kövi Franciska: Megállítja az időt (esszé)

Talamon Alfonz Egy lakás elhagyása és Apám szeretője című írásáról

Alighanem most sok irodalomkedvelőnek fogok csalódást okozni, sőt talán felháborodást is kiváltok bennük, de előre kell bocsátanom, hogy az úgynevezett „talamoni hosszúmondat”, amelyet a szerző előszeretettel használ műveiben, nem áll közel hozzám. Hiába próbálkoztam olyan írásaival, amelyek erre a jellegzetességre épülnek, bennem inkább a túlzsúfoltság érzését keltették, mintsem a szöveg megértését segítették volna elő. Ez a hozzáállásom ugyanakkor nem kérdőjelezi meg azt a megállapítást, hogy Talamon Alfonz a kortárs magyar próza egyik legjelentősebb alakja, amit kiválóan bizonyít itt vizsgált két alkotása. Az Egy lakás elhagyása és az Apám szeretője címet viselő munkái életében nem kötetben jelentek meg, hanem folyóiratokban; az előbbi az Irodalmi Szemlében, az utóbbi az Új Forrásban kapott helyet.1

Választásom épp azért esett erre a két műre, mert kerüli bennük a hosszúmondat alkalmazását, így eltérnek korábbi munkáitól. Emellett ezekben a műveiben is felbukkan az a jellegzetes világ, amelyet a maga őszinteségével, iróniájával, szellemességével jelenít meg, szereplőivel mintegy táncolva a realitás és a fikciós álomvilág között. A két vizsgált mű erősen hat az olvasóra; a szerző olyan profizmussal építette fel mondanivalóját és bontotta ki a cselekményt, hogy szinte észrevétlenül kerültem a szövegek hatása alá.

A két szöveg bár témájában különbözik, sokban hasonlít is egymásra. Az egyik legjellemzőbb ilyen hasonlóság a közvetlenségérzet hatásában ragadható meg: miközben olvasom, úgy érzem, jelen vagyok. Látom a távozni készülő férfit, amint vacillál, érzem a „menni vagy maradni” örökérvényű kettősségét, és látom az apa szeretőjét, gyönyörűen, kívánatosan, miközben átélem a főszereplő aggodalmát, félelmét és vágyait egyaránt: az olvasó szinte eggyé válik az elbeszélővel.

Talamon Alfonz olvasója előtt mintegy
megelevenedik a cselekmény, számomra
ebben rejlik a szerző valódi
nagysága. Végigkövetem a főszereplő
történetét, és az utolsó mondat lezárása
után is ott időzök vele perceken keresztül.
Mintha várnám a folytatást, attól
függetlenül, hogy a szövegek lezárása
telitalálat. Talamon Alfonz képes megállítani
az időt.

Nézzük meg részletesebben, különkülön is a két alkotást. Az Egy lakás elhagyása depresszív jellege az impresszionista, érzelmekkel túlfűtött leírásokkal együtt alkotja meg a tökéletes egységet. Nem tudjuk pontosan, miért is hagyja el a férfi a lakást, és azt sem részletezi az elbeszélő, hogy milyen volt a kapcsolata a nővel. Nem is fontos. Nincs jelentősége számunkra, mert a mondanivaló valódi lényege abban mutatkozik meg, ahogy a férfi tipródását megjeleníti a szerző. A hölgy valószínűleg nincs otthon, a férfit látjuk magunk előtt, ahogy számba vesz minden lehetőséget, végigtekint a jelenlegi helyzetén, miközben visszagondol a múltra, és elképzeli a jövőt, amire hatással lesz hamarosan meghozandó döntése. Hátborzongató olvasni, ahogy végignéz a tárgyakon, amelyek idekötik, és amelyeknek mintha lelke lenne; mintha nem az első búcsú lenne ezektől a tárgyaktól, mintha nem először készülne elmenni, és mintha abban bízna, hogy nem is utoljára.

A szoba minden egyes kis szeglete és a lakáshoz tartozó kiegészítők a közös életük részei voltak; a boros- és pálinkásüvegek, a jégszekrény, a lepedő… ezeknek mind-mind lelke van: élettel ruházza
fel őket a szerző, olyan nemes egyszerűséggel, ahogy élővé teszi magát a művet is. A férfi menekülne és maradna, menne is, meg nem is. Tobzódik, mérlegel. Mielőtt indulásra adja a fejét, úgy tesz, mintha nem is járt volna itt soha, „hogy csak a kézzel nem fogható, letagadható, megváltoztatható emlékezés tartson itt”.2 A bútorok idegenként tekintenek egykori gazdájukra, aki érzi, hogy már nem tartozik ide. Meglátja a falon lógó kabátot, és lejátszódik benne minden, ami egy emberben ilyenkor lejátszódhat: mi fog történni, kivel fog találkozni, na és persze a megunhatatlan „csak ismerőssel ne találkozzak!” érzés. Az utcán merengő főhős az utolsó pillanatban még átkutatja a táskáját, abban bízva, hogy valami talán nála maradt a múltból, hogy most immár indokoltan visszamehessen a múltat szimbolizáló lakásba, és folytathassák újra azt, aminek az előbb még véget akart vetni. Mert ez bármennyire nehéz, még mindig könnyebb, mint elszakadni valakitől és új életet kezdeni. A férfi végül marad. Marad, és mi is ott maradunk vele.

Ahogy az Egy lakás elhagyása, ugyanúgy az Apám szeretője címet viselő írás indítása is spontán, szinte rideg; az elbeszélő apjának temetésén találjuk magunkat: „Július közepén temettük apámat.”3 A történet folytatásában a halotti tort és az ott játszódó eseményeket meséli el szemléletesen a szerző, a titokzatos szerető megjelenésén és az erotikus képzelgések világán át. Mi pedig úgy érezzük, mintha végig jelen lennénk a cselekmény lejátszódása közben.

Talamon Alfonz ezen írása bizarr, szexuálisan túlfűtött és arcpirítóan nyers. A szerző itt sem részletezi a főhős és apja viszonyát, kapcsolatuk minőségét az olvasottak alapján csak sejteni tudjuk – az érezhető távolságtartás és merevség miatt semmiképpen sem lehetett tökéletes. Ezt a feltételezést erősíti az is, amikor az elbeszélő számára kiderül, hogy apja még életében többször hazudott családjának a távolmaradásait illetően, amikor üzleti utakra hivatkozott. Emellett megfigyelhető egyfajta tartás, talán félelem az apától, s a fiú szégyene és lelkiismeret-furdalása a szeretője iránti vonzalom miatt; ezzel az érzelmi ingadozással olyannyira összezavarja a szerző az olvasóját, hogy az nem is tudja: az apa valóban meghalt, vagy él még. E kételyünket az is megerősíti, hogy a szerző folyamatosan többes számot használ, ami miatt az elbeszélő szinte azonosul az apával. Számomra ez az irodalmi bravúr az, ami sajátossá teszi Talamon Alfonz e művét: történet a történetben, több szálon futó cselekmény, a valóság és a fikció határainak teljes elmosása.

Az elbeszélő vágyai így az apja képében kelnek életre, tulajdonképpen a vágyai kivetüléseként látjuk magunk előtt az apát. A szöveg további jellegzetességeként meg kell említenem azt, hogy helyenként nem kínál logikus magyarázatot; ez azonban nem szegheti a kedvünket. Az Apám szeretője világa olyan, mint egy álom, az álom világában pedig nincs szükség értelemre. A szerző bevezet bennünket az álom ismerős-ismeretlen világába, és ezáltal egyetemes nyelven szólítja meg olvasóit, függetlenül attól, milyen korban olvassák.
—
1 Egy lakás elhagyása. Irodalmi Szemle, 1996/2.
28–33. Apám szeretője. Új Forrás, 1996/3. 30–39.
2 Talamon Alfonz: Egy lakás elhagyása. In Németh
Zoltán (szerk.): Talamon Alfonz művei. Pozsony,
2001, Kalligram Könyvkiadó. 584.
3 Talamon Alfonz: Apám szeretője. In Németh
Zoltán (szerk.): Talamon Alfonz művei. Pozsony,
2001, Kalligram Könyvkiadó. 605.