Az elhallgatott mondatok regénye

Csikós Attila A napon sütkérező hal című kötetéről

„Elhallgattam mindent, amit el akartam mondani” – olvashatjuk az írói pályára készülő Andrej gondolatait, mely remekül sommázza a Csikós Attila első regényében exponált személyes és alkotáslélektani problémát. Az eddig színdarabjairól, novelláiról és fotóiról ismert szerző új kötetében egy olyan történetet mesél el, mely a társadalmi átrendeződést és – a többség számára – csalódást hozó rendszerváltás időszakába, s korunk értékhiányos magyar valóságába kalauzolja el az olvasót. A szembenézés problematikája végig ott lüktet a regény lapjain, hiszen a mű egy olyan problémát állít a középpontba, amellyel a magyar társadalom a mai napig nem tudott kellőképpen megbirkózni, a szereplők – legyenek azok a letűnt rendszer áldozatai, vagy a mai világban lábukat megvetni képtelen, példaképek nélküli fiatalok – élete pedig a magány, a kitaszítottság, és a problémákkal való szembenézés nehézségei alatt roskadozik. Az emberi sorsok közül kiemelkedik a bálványozott, ám a felszín alatt alkotói válsággal küzdő idős író (Zengő), és az irodalmi sikerekre vágyó, közepes tehetségű fiatal szerző (Andrej) alakja, akik az egész regény során az elmondás, illetve az önmagukkal való szembenézés nehézségeivel küszködnek, megsemmisítve ezzel maguk körül minden emberi kapcsolatot.

A napon sütkérező hal azokról a mondatokról szól, melyek sem dialógusokban, sem pedig a karakterek által létrehozni kívánt írásokban nem artikulálódhatnak, mert a megfogalmazni kívánt élmények ellenállnak a verbális eszközök általi rögzítés igényének. Pedig az írás pontosan arra szolgál, hogy általa a kaotikusnak ható gondolatok, érzések és emlékek, átláthatóbbá, érthetőbbé váljanak, csakhogy ebben a tevékenységben mind Zengő, mind Andrej megreked, így csupán az elhallgatás marad számukra az egyetlen alternatíva, mely magánéleti és szakmai kudarcokat egyaránt eredményez. A beszéd és az elmondás gátoltsága az írásra tett kísérletek sikertelenségének metaforájaként, vagy okaként is olvasható, hiszen a szereplők az életükből, élményeikből szeretnének meríteni, azonban Zengő, akiből hiányzik a szembenézés bátorsága, tudatosan próbálja kirekeszteni tudatából az emlékeit, vagy épp mással akarja megíratni azokat, így a saját regényének megalkotásához szükséges szavak helyett újra meg újra múlt árnyképeivel, s egykori szerelmének hasonmásaival találja szembe magát.

A művet keretező, önmagába visszatérő jelenet (a hajó fedélzetén fekvő lány) már némiképp előrevetíti a cselekmény és a szöveg szerveződésének mikéntjét, hiszen az olvasó nem egyszerűen a krimi műfajának tematikus megidézését érzékelheti ebben a szcénában, hanem az olvasás során kibontakozó mozaikos történetvezetésből adódóan detektív módjára keresi a kapcsolatot az egyes emberek, részletek, motívumok közt, s rakja össze a gyilkossághoz vezető történések láncolatát. A nyomozástörténeti olvasatot maga a regény is felkínálja, s ez nemcsak a történet elemeinek összeillesztését irányító szerkesztésben, hanem szövegszinten, a múlttal való szembenézés, és az ügyészi munka között meghúzott párhuzamban is megmutatkozik. „A Bambiba soha. Soha. […] valahogy le kell győznie a kísértést, hogy megnézze azt a helyet, a piros, műbőr bevonatú székekkel, a mozaikkal a falon, és rekonstruálja az ott történteket, ahogy egy bírósági eljárás alatt újrajátszatnak egy bűnügyet, tanúként idézve a bádogtálcás felszolgálókat is, hiszen valószínűleg ugyanazok még, akik kihozták neki és Csillának az Éva Vermuthtot azon a decemberi napon” (141.). Az egykori élet újrajátszásának momentuma köszön vissza Zengő Andrejjel folytatott regényvégi dialógusában is, mely a detektívtörténetek leleplezés-jeleneteit idézi fel, így a bűn rekonstruálása az emlékezés folyamatának betetőzése lesz.

Az idősíkok váltakoztatása és az időrenddel való játék az elbeszélésmód egyik meghatározó vonásának tekinthető, hiszen a regény eleve azzal a végponttal indul, ahová a cselekmény végül kifut, s a szöveg későbbi részeiben is akad példa arra, hogy az olvasó még azelőtt értesül egyes eseményekről, mielőtt azokat a narrátor a szereplők tudatán keresztül megjelenítené. Milla „megerőszakolása” például a regényszöveg végéről szemlélve egy elhallgatni kívánt élettörténeti momentum fikcionalizásává válik, ugyanis Zengő előadásában a lány alakja egy ismeretlen prostituálttá, a „kikényszerített aktus” pedig a távoli múlt eseményévé transzformálódik. Az elhallgatás és a kihagyás alakzatai így nemcsak a cselekmény, hanem a szövegszerveződés szintjén is jelentős szerepet töltenek be, ezért Milla meggyilkolásának közvetlen körülményeit (a másikon való bosszúállás szándékával elkövetett emberölés) csak a mű végére ismerheti meg az olvasó, akiben ekkor már nem a gyilkosság ténye kelt feszültséget, hanem az, hogy a „bűnös” helyett egy ártatlan személy bűnhődik, ráadásul anélkül, hogy a felelős ezzel tisztában volna.

Az egyes idősíkok közti kontraszt hol erősebben, hol csak egy villanás erejéig mutatkozik meg, ugyanakkor a múlt és a jelen szétválasztásához az olvasót például a szereplők egyes eseményekre adott reflexiói vagy az adott korszakra jellemző budapesti „látképek” és események is segítik. A múlt és jelen szembesítése azonban nem csak a már említett képi és narrációs szinten valósul meg, hiszen Zengő és Andrej egyes dialógusaiban a látszólag sikeres, valójában azonban teljesen kiégett szerző s a befutni kívánó, ám célját elérni képtelen pályakezdő író alakja feszül egymásnak, két generáció problémáját megjelenítve ezáltal. „Zengő végül engedett. Igazad van, mondta. Nekünk kurva nagy szerencsénk volt. De nektek legalább ott az internet. Híresek lehettek anélkül is, hogy valaki egyengetné az utatokat. Andrej elmosolyodott. Menjen maga a fenébe a farral! Nektek sem volt könnyű, de mi ez ahhoz képest?” (140.) Csikós tehát a rendszerváltás előtti művésztársadalom helyzetét és világát jeleníti meg, melyben a reményt vesztett idősebb generáció tagjai kiábrándultságuknál és értékvesztettségüknél fogva nem nyújthatnak támaszt és mintát a húszas és harmincas éveikben járó fiataloknak, akiknek a látszólag szabadabb világ ellenére is ugyanúgy meg kell küzdeniük a magánnyal, a perspektívátlan élettel, az árulás fájdalmával és a kapcsolatteremtés nehézségeivel.

Az említettek ellenére Csikóstól távol áll a moralizálás és az ítélkezés, s az esztétizáló nyelvezet helyett is inkább az élőbeszéd közvetlenségével ható, gördülékeny narrációt választotta. A mű szereplői sem mélyen és aprólékosan kidolgozott alakok, inkább egy-egy típus megtestesítői, épp ezért A napon sütkérező hal kulcsregényként való olvashatósága – amint arra a fülszöveg „ajánlatot tesz” – még akkor is problematikus, ha nem vesszük figyelembe a könyv utolsó lapján található, a mű karaktereinek kitaláltságát hangsúlyozó nyilatkozatot, ezért valószínűbbnek tűnik az az elgondolás, hogy az író csak a szereplők egy-egy tulajdonságát kölcsönözte valódi személy(ek)től.

Csikós Attila első regényének legfőbb érdemei a kortárs magyar irodalomban még kevéssé ábrázolt rendszerváltás és az általa beindított társadalmi változások, generációs problémák exponálásában, továbbá a szerkesztés bravúrosságában mutatkoznak meg. A szerzőtől távol áll a poétizálás és a válaszadás szándéka, ehelyett inkább válaszkeresésre készteti az olvasót azáltal, hogy szembesíti őt azokkal a – közelmúltig, vagy még annál is messzebbre visszanyúló – problémákkal, melyek a mai napig meghatározzák egy generáció életérzését.

(Csikós Attila: A napon sütkérező hal. TotáLiber Könyvkiadó-Kortárs Könyvkiadó, 2015, 287 oldal, 3000 Ft)

Kosztrabszky Réka