Elvileg tudósítok

87. Ünnepi Könyvhét és 15. Gyermekkönyvnapok, 1. nap, 2016/6/10

„Lassan indulok, mert elvileg tudósítok.” Ezt a mondatot csípem el először, ahogy az Ünnepi Könyvhét második, pénteki napján megérkezem a Vörösmarty térre. Egy kolléga mondja ezt két másiknak, cinkosan nevetünk egyet, aztán tényleg indul, mert elvileg tudósít, és mivel elvileg én is, szintén nem maradok sokáig.

Egy kört azért teszek még, összefutok szakmabeli és szakmán kívüli ismerősökkel, olyanokkal, akik gyerekkoruk óta lelkes látogatói a Könyvhétnek, és olyanokkal, akik csak éppen erre járnak, és örülnek, hogy ennyi íróval találkozhatnak, meg egy kicsit bánkódnak, hogy nincs dupla vagy tripla annyi pénzük a könyvekre. Mert így is vesznek, és vennének még többet is. Könyvekre és könyves rendezvényekre tehát van igény, a foci EB mellett is, meg az időjárás-előrejelzések ellenére, amik a kellemesen meleg, napos-borús és esős hét után szörnyű viharos és borzalmasan hidegfrontos hétvégével riogatnak.

Mindezzel együtt mintha az előző évekhez képest is kevesebb lenne az igazán érdekes program, vagy úgy általában az akármilyen program a jól bevált, de sokat kritizált helyszínen, és mintha még az eddigieknél is látványosabban vinné a prímet a Könyvhét kísérőrendezvénye, a Margó Irodalmi Fesztivál. Mondhatnánk, hogy a húzónevek a Margóra kerültek, esetleg azt, hogy a Margó Feszt az új Könyvhét, de egy korrektebb és igazságosabb olvasat szerint a két rendezvény remekül kiegészíti egymást: kellenek a hagyományok és a biztos pontok, és kellenek az új impulzusok is.

Nagy Boglárka és Schein Gábor

Mielőtt tehát elszédülnék a Vörösmarty tér pavilonjai előtt körözve, átsétálok a Petőfi Irodalmi Múzeumba, hogy a Margó délutáni műsorsávjából elcsípjem Nagy Boglárka és Schein Gábor beszélgetését. A szerkesztő a tárgyakkal való kapcsolatáról faggatja a szerzőt, aki először Svéd című, előző évben megjelent regényéből olvas fel részleteket, méghozzá azt, amelyben a régiségeket megszállottan gyűjtő, és a rengeteg kacat számára történeteket kitaláló Grönewald úr szobáját írja le. Schein persze nem azonos regényhősével, és más valós személy sem létezik, akiről megmintázhatta volna.

Kiderül ugyanakkor, hogy a rokonságban több szenvedélyes gyűjtögető is akad, és persze kiderül, hogy ő maga is gyűjtött képeslapot meg bélyeget, bár utóbbi csak addig volt érdekes számára, amíg nagyapjával közösen hódoltak ennek a szenvedélynek. Az asztalon egyébként különféle emléktárgyak várják, hogy bemutatásra kerüljenek – úgy festenek, mint egy színházi előadás díszletében a puska, amiről tudjuk, hogy el fog sülni. Sajnos a feleségtől kapott, talán valamelyik afrikai vagy közel-keleti országból származó dobot épphogy csak megszólaltatja az író, de a családjával ellentétben a közönségnek nem játszik.

Megtudjuk viszont, hogy a piros kisautót Angliából kapta gyerekkorában, az aprócska vízszintezőt pedig az a nemrég elhunyt Borbély Szilárd ajándékozta neki, aki maga is a nagyapjától örökölte a különleges emléktárgyat. Hasonlóan szívszorító a tükör története: Schein anyai nagyszüleinek jánoshalmi lakásából való, a család egy részével együtt túlélte a deportálást, és bár sok évvel később, több budapesti költözés után összetört, egy darabját sikerült megmenteni. Előkerül még egy jegyzetfüzet is Schein kézzel írott verseivel, a PIM pedig ma már őskövületnek számító hajlékonylemezt kap tőle ajándékba.

Az író ezzel – miután a tárgyakhoz és az emlékekhez való viszonyulás szinte összes lehetséges formáját körbejárja szűk egy óra alatt – felhívja a figyelmet arra a problémára, hogy az irodalmi múzeumoknak nehéz dolguk lesz, ha a kéziratok és levelek helyett évtizedenként elavuló adathordozókat kell majd gyűjtögetniük. És elgondolkodhatnék én is, hogy mi lesz ennek az online felületen megjelenő cikknek a sorsa, miután a PIM munkatársa megnyugtató választ vár tőlem arra a kérdésére, hogy ugye tudósítok az eseményről, mert jó lenne valahogy dokumentálni. Hát igen, elvileg tudósítok.

a JAK standjába kukkantva

Aztán rohanok tovább a Rumbach Sebestyén utcai Vallai Kertbe, hogy a Könyvhét egy másik kísérőrendezvényéből, a JAK Piknikből is kapjak egy adagot. A József Attila Kör idén egy Kemény Istvánról szóló tanulmánykötetet, Turi Mártonnak a kortárs orosz prózáról szóló írásainak gyűjteményét, valamint Horváth Benji és Nagy Kata versesköteteit adta ki. Utóbbi két könyv, Az amnézia útja és az Inkognitóablak bemutatójára ülök be, a két szerzővel a két szerkesztő, Balajthy Ágnes és Borsik Miklós beszélget.

A párosítás azért is érdekes, mert a két költő egymásnak is írt verset, és mert mindkettejük költészete kapcsolatba hozható Bukowskival. Nagy Kata könyvének „Inspiráció és lopás” című rovatában a Biblia, Cortazár, Simon Márton és a nemtom.hu mellett többek közt az amerikai beatköltő neve is előkerül, Horváth Benji pedig jókora eufemizmussal élve a közös érdeklődési kört említi. Egyébként egyikük sem kapkodós típus, Nagy Katának ez az első kötete, versei tíz évig formálódtak, Horváth Benji pedig nyolc évvel korábbi zsengéket is becsempészett új könyvébe.

Előbbi versek belső terekben játszódnak, utóbbiak Kolozsvár és Budapest közterein, és itt a biztonság és a hazátlanság, valamint a mindenhol otthonlevés kérdései is felmerülnek. A könyvbemutató után, a szomszédos és – a fentinél még eufemisztikusabban fogalmazva – barátságtalan kerthelységben mi is átéljük az otthontalanság érzését, finoman szólva sem látnak minket szívesen („emeljétek meg a picsátokat és húzzatok a faszba”, üvölti magából kikelve a pincér), de innentől nem is folytatom, mert elvileg csak a könyv ünnepéről tudósítok.

Szarka Károly

(A képek a szerző felvételei.)