Ivana Dobrakovová: Gyümölcsökről és zöldségekről

(próza, György Norbert fordítása)

Nem volt egyszerű, és egyáltalán nem volt kellemes, jóval tovább tartott, mint ahogy feltételezted, mint ahogy tervezted, hozzászoktál, hogy az életben mindent alaposan megtervezel, megszabsz, kipipálni a jegyzetfüzetben, ezt megoldottam, erre már nincs szükség, ezt holnap, ezt holnapután, ezt egy hét múlva, de ezúttal nem segített a tervezés, teljesen fölösleges és nevetséges előre kiszámolni a napokat, hónapokat, nem és nem sikerül, kimerültség, frusztráció, közömbösség, ösztönös mozdulatok, s mikor május végén, hirtelen rosszullét miatt kirohantál az ülésteremből egy a franciákkal történő fontos reggeli megbeszélés közben, mikor a l’Idéal kisuvikszolt vécéjébe rókáztál, mégis felcsillant benned egy apró remény, hogy talán a hormonszint változása? hogy a testedben talán mégis növekszik valami?

Az újabb és újabb reggeli rosszullétek ezt erősítették, a digitális terhességi teszt és a Remi nevű nőgyógyász szintúgy, harmincöt évesen, két spontán vetélés és négy tubus folsav elfogyasztása után megint terhes vagy, de elégtételt sem érez- tél, mikor ez biztos lett, nem beszélve az örömről, ahhoz túl fáradt voltál, a római akadémián elromlott a tűzriasztó, és te egyszerűen nem ülhettél fel a gépre, hogy személyesen intézkedj, negyvenhét telefonbeszélgetést kellett abszolválnod, a római takarítónőkkel, a római biztonsági szolgálattal, a római kongregációval, a római tűzoltókkal, amíg mindent megszerveztél és bebiztosítottál, hogy a felelőtlenséged miatt ne égjen le fél Róma a Vatikánnal együtt egyetlen éjszaka alatt, túl fáradt voltál, Milánóban épp elkezdődött a divathét, az összes lány a Cappalán futkos, modellválogatás, egyeztetések, és ki más csinálja, ha nem te, Virginia, aki a szünetekben átpúderezed az arcod, hogy ne derüljön ki, hogy azoktól a kifutón botladozó szánalmas és kiéheztetett lányoktól is sápadtabb vagy, egyszóval túlságos kimerült voltál, hogy ünnepelhess és a gyerekre gondolj.

Júniusban kicsit enyhült a feszültség, fegyverszünet, a munkahelyen szokatlan nyugalom honolt, az akadémián csodás módon semmi nem romlott el, és a franciák is csak őszre terveztek látogatást, ahogy ezt a főnök megkönnyebbülve közölte az értekezleten, reggelente már használható voltál, egyre ritkábbak voltak

a rosszullétek, alig hánytál, már egy pohár dzsúszt is meg mertél inni, megenni egy brióst a kávéházban, sőt, időd is volt, hogy leülj és kapkodás nélkül megreggelizz, hogy munkából jövet megállj a piacon, a Santa Giulia téren, a Vanchiglia negyedben, ahol laksz, megállni a legszebb stand mellett, ahol minőségi a gyümölcs- és zöldségkínálat, ahol három árus állt mindig készenlétben, nyilván családtagok, egy folyton viccelődő férfi sörhassal, egy hadonászó alacsony szőke nő, és egy kicsit gömbölyded, kicsit lassúcska fiatal lány, de a gyümölcsökből mindig a legszebbeket válogatta ki, legalábbis úgy tűnt, hogy épp neked adja a legszebbeket, a zöldségekről nem is beszélve, legalább tízféle saláta, koktélparadicsom, a ciliegino vagy a datterino, de a nagyobbak is, a hatalmas cuore di blue, vagy a szicíliai camone vagy costoluto, bár hat euró volt kilója, de a te fizetésed mellett ebből nem kellett nagy ügyet csinálni, s ha már a folytonos stressz miatt egy harmadik vetélést is kockáztatsz, legalább a táplálkozásodra oda akarsz figyelni.

Azok a piaci árusok messziről köszöntek neked, rád mosolyogtak, jó vásárló, gondolták, aki mindig otthagy legalább húsz eurót, és nem méltatlankodik az árak miatt, nem kérdezi, hogy minőségi-e az áru, nem akarja megtapogatni az őszibarackot a hátuk mögött, olykor váltanak veled néhány szót az időjárásról, megdicsérik a kosztümöd, és elpanaszolják, hogy a postahivatalban két órát is várakozni kell, amíg sorra kerül az ember, micsoda szégyen, és ebből a kajszibarackból nem akar vinni? Piemontból hoztuk, chilometro zero, mi is csatlakoztunk a kezdeményezéshez.

Vitted haza a gyümölcsöt, teljesen telezabáltad magad, a korábbi rosszullét- nek nyoma sem volt, de a melóban megint jött minden csőstül, s ráadásul pont a szabadság előtt, akkor is, ha te, Virginia az idén nem készültél a tengerhez, egyáltalán nem vonzott, hogy a strandon lógj, a medencék klóros vizétől szinte fóbiád volt, ráadásul július vége felé fájdalmat kezdtél érezni az alhas tájékán, többször hívtad Remit, hogy adjon tanácsot, de ő mindig csak Buscopant javasolt, és a rendszeres kivizsgálásokkor sem nyugtalankodott, minden rendben, de egy kicsit kímélje magát, vigyázni a hőséggel, nem cipelni nehéz szatyrokat, meg ilyenek, szóval, mindent csak mértékkel.

így minden nap leballagsz gyümölcsért, zöldségért, s ezt úgymond beosztod a különböző napokra, hétfőn őszibarack, kajszibarack és naspolya, kedden dinnyét vásárolsz, szerdán paradicsomot, paprikát, uborkát és rukkolát, szép szimmetrikusan kitölteni a hét minden munkanapját, és ez így ment volna a végtelenségig, ha nem lett volna az az izzasztó augusztus, amikor minden olasz elhúz a tengerhez, a városok konganak az ürességtől, s az egyetlen dolog, ami ezt a hőséget túléli, sőt még szaporodik is, az a rovar, erről tudtál egy s mást,

a végeláthatatlan küzdelem a szúnyogokkal, ahogy hasztalan próbálod kiirtani őket, s ahogy a lakásod legszívesebben sátortábornak használnák, rovarirtót nem akartál használni, mégiscsak terhes voltál, a testedben ott növekedett a gyermeked, akire gondolnod kellett, még szerencse, hogy felszereltetted a klímát, és nem kellett harmonikaszerűen összegyűrt évfordulós jelentésekkel legyezned magad, mint egy évvel korábban, csak azok a piaci árusok, azok hiányoztak a friss gyümölcssel és zöldséggel, persze azt nem várhattad, hogy miattad fognak izzadni egész augusztusban.

De mikor szeptember elején megjöttek, négyfajta szőlő, az almákból golden, marlene, renette, a körtéből abate, Williams, decana, szinte megváltásként tekintettél rájuk, csömört érezve a szupermarketekben vásárolt gyanús gyümölcsöktől, le- lombozódva az illat és íz nélküli zöldségektől, ekkor már ők is más szemmel néztek rád, bizony-bizony, már látható volt, ezt már nem lehetett arra a néhány kiló súlyfölöslegre kenni, vagy a tévé előtt berágott chipszre és konyhában elpusztított fagylaltkelyhekre, ez már az ötödik hónap kezdete volt, ráadásul a hasad még az árusok lányát is kizökkentette az általános letargiájából, érdeklődéssel méregetett és tudakolózott, hogy s mint, mikorra várható, fiú lesz, vagy lány, igen, fiú lesz, ez már biztos, Angelo, szép név, ugye? baráti beszélgetések minden nap a munka után, és a munkaszünetekben leszaladtál, hogy elmondd, mit mérjenek le és csomagoljanak be, igen, még soha egyetlen árussal sem kerültél ilyen baráti kapcsolatba.

A munkahelyen viszont ismét forró volt a hangulat, s néhány tiszta pillanatodban kénytelen voltál nevetni, nevetni a könnyeiden át, mert megértetted, menynyire kínos és ostoba dolog, hogy mekkora baromság miatt van ez az egész, igen, Massimo fizetéséből kilenc eurót levontak, mert az a szerencsétlen hülye negyvenkilenc euróért ebédelt meg, és te elfelejtetted megemlíteni neki, hogy a megszorítási intézkedések miatt szeptembertől csak negyvenért zabálhatja tele magát, és az l’Idéal többet nem fizet át, erre ő, akár egy fúria, maileket küldözött minden fölöt- tesének, tiltakozott, hogy őt senki sem tájékoztatta, hogy miféle színvonal ez! meg hogy ki látott már ilyet! csak össze ne szard magad, kedves Massimo, igen, mert az egész balhét te vitted el, jöttek rosszalló tekintetek a főnöktől, bár a valóságban a főnök a te oldaladon állt, ki más tudná jobban beleélni magát a helyzetedbe, nem figyelhetsz oda mindenre, az lehetetlen, még a hipermodern reminderekkel sem, nevetned kellett, hogy egész októberben ezzel a szarral kellett foglalkoznod, nem, semmi rosszat nem gondolok rólad, Massimo, értem én, értem, negyven euróból is meg tudsz ebédelni, elég, ha valaki előre szól, igen, jól vagyok, csak ezek az apró fájások itt lent, de azt mondják, hogy ez normális.

De nem, bizony, hogy nem volt normális, egész nap kemény volt a hasad, úgy érezted, mintha egy kő lenne benne, ami húz lefelé, ami gátol a mozgásban, aggódtál, hogy valami történik abban a hasban, hogy Angelo is érzi ezt, hogy Angelóval valami rossz dolog történik, és Remi épp Kanadában van egy nőgyógyászati konferencián, a mailedre azt válaszolja, hogy menj a Santa Chiarába, ha rosszabbodna a helyzet, és el is mentél, rögtön másnap délelőtt, a comitata alatt kéretted be magad, rohantál a szülészetre, kezedben a terhességi igazolványodat lobogtattad, ahol tolóágyra raktak, megállították a kontrakciókat, beszúrták a kortizont, felvittek a szobára, és huh, tényleg csak egy hajszálon múlt.

A Santa Chiarában végül egy hetet töltöttél, állandó feszültségben, hogy mi van, ha a következő két hónapot is ott kell töltened, hogy a terhesség hátralévő részét fellógatott lábbal fogod abszolválni, mint annyi más nő, akiknél fennáll a koraszülés veszélye, napközben csak a szolgálati telefonhívásokra válaszoltál, a szobatársaid már dühösek voltak, az első meghitt órák a várva várt gyerekkel, erre téged kellett hallgatniuk, ahogy fecsegsz a telefonba, a jövő évi költségvetés, meg hogy a franciák egy hét múlva érkeznek, egy szamuráj- és meditációs összpontosítás a top fodrásznőknek, amelyet be kell biztosítanod, Virgi, te a szülészeten vagy? bocs, nem akartalak zavarni, de nem, carissimo, egyáltalán nem zavarsz, én kérek elnézést a bömbölés miatt, ez a kis Nicola, épp összehányta magát, szóval a munkában mindenki magasról leszarta a veszélyeztetett terhességed, és épp ezért nem volt szabad neked leszarnod, ahogy doktornő mondta a viziten nagyon szigorúan, elmenni az INPS-be, a szülésig kiíratni magad terhességi táppénzre, és punktum, erről nem nyitok vitát, örüljön, hogy egyáltalán most kiengedjük innen.

Örültél, bár eltartott egy ideig, amíg a munkatársaid is kapcsoltak, és végül már nem csörgettek többet rád, hogy ilyen vagy olyan projekttel kapcsolatban információkat kérjenek, az elején igyekeztél eleget tenni mindennek, telefonon beszélted meg egy prezentáció részleteit, vagy más baromságokat, de egy idő után már csak ellenszenvet éreztél, a stressz kontrakciókat indított el, egyetlen hektikus telefonhívás, és a hasad már kőkemény volt, ezért kezdtél el védekezni, ezért nem volt már kedved együttműködni, végül békén hagytak még a legtolakodóbb kollégák is, megértették, hogy nem fogsz nekik segíteni, és egy november este, ahogy a heverőn feküdtél és a Paperissimót nézted, egyszer csak tudatosult benned, hogy bár a telefonod nincs kikapcsolva, de senki nem hívott, és egész nap csend volt.

Nem sok mindent csináltál ebben az időszakban, mászkáltál csak a lakásban, rendezgetted Angelo szobácskáját, olykor elvitetted magad a Prénatalba vagy az

Iperbimbóba, és gyerekkocsit vásároltál, kiságyat, pelenkázóasztalt, néhány tipegőt, olyan dolgokat, amelyeket a többi anya már a harmadik hónaptól kezdve igyekszik beszerezni, reggelente az ágyban heverésztél, legfeljebb leszaladtál friss kroaszánt venni a Novaxba, este Caroline Dublanche-t hallgattál a Europe 1-en, igen, azok a női betelefonálók, akik tanácsot kértek, vagy legalább egy kis vigaszt, azok a megerőszakolt nők, öngyilkosok és skizofrének anyái, és azok az éjszakázó kamionosok és taxisofőrök, akiknél egyfolytában szól a rádió, Georges király és Petit Plume, az elveszett egzisztenciák, Caroline úgy nevezte őket, hogy la famille de la nuit, már-már az volt az érzésed, hogy közéjük tartozol, és könnyek tolultak a szemedbe, mikor az a fiú hívott, akinek egy évvel korábban az anyja belehalt a szülésbe, bizony, munka és rendes napi program nélkül kezdtél kicsit bekattanni.

És hogy is ne kattantál volna be, mikor semmilyen emberi kapcsolatod nem volt azokon a piaci árusokon kívül, akiktől a friss gyümölcsöt és a zöldséget vásároltad, akik folyton a hatalmas pocakodat figyelték, s közben meghatottan mosolyogtak, rugdal? rugdal? és minél közelebb került a december és a szülés időpontja, annál sűrűbben kérdezgették, hogy mi történik, még mindig semmi? mosolyogva válaszoltad, hogy még mindig semmi, és ez a mosoly egyre kevésbé volt őszinte, ahogy közeledett az az időpont, és még mindig semmi, hát nem abszurd dolog ez? előbb alig tudják megállítani a szülésfolyamatot, aztán a baba nem akar megszületni, mikor már itt volna az ideje? Angelo jól érzi magát ott benn, nincs miért sietnie, furbo, ‘sto bambino! megértette, hogy kinn sokkal rosz- szabb, mint az anyuka hasában, így van ez! a december átbillent a második felébe, már egy héttel a kitűzött időpont után vagy, és attól is kezdesz lassan kiborulni, hogy az árusok már láthatóan csalódottak, mintha a te hibád volna, hogy nem akar megszületni az a gyerek, hogy túlórázik, ráadásul egy héttel karácsony előtt arcátlanul megkérdezik, hogy maga még mindig itt van?

A szülés végül szépen meg volt tervezve, bár az egészet szívesen kihagytad volna, szülésindító és oxitocin, erősebb fájdalmak, egy-másfél percenként jelentkező és tizenöt órán át tartó kontrakciók, epidurális anesztéziát sem akartak alkalmazni, mert az megállíthatja a szülésfolyamatot, és azt nyilván nem akarjuk, Virginia, na rajta, coraggio! biztatott Catia, a szülésznő, mikor felhúzott térdekkel kérted őt, hogy vágják fel a hasad, s végre húzzák ki onnan Angelót, Catia, aki egész éjszaka melletted volt, miközben te a szünetekben a munkádról meséltél, a legújabb frizuratrendekről, ő pedig szó nélkül letörölgette a belőled távozó nedveket, amelyeket a nyomás miatt nem tudtál visszatartani, minden második órában a lábaid közt matatott, egyszóval a szülés nem igazán felemelő élmény, konstatáltad már a gátmetszés által ejtett vágás összevarrásakor.

De aztán egyre jobb lett, az első órák Angelóval, a melleid mint a kő, szoptatás, a szemeid előtt elsötétült minden, ahogy a Santa Chiara folyosóin botladoztál, és együtt érzőn figyelted a terhes nőket, hallgattad a monitort a lihegőben, és rendszeresen kijártál a vécére fertőtleníteni a sebet, mindez tulajdonképpen már kellemes volt, tulajdonképpen megkönnyebbülés, tulajdonképpen szépség, ahhoz képest, amit megéltél, enyhén traumás állapot, még ha két nap után bódultan meg is állapítottad, hogy a szülési fájdalmakat sehogy sem tudod felidézni, jelen idejűvé tenni, és Catiának hitetlenkedve mondtad, hogy elképesztő, ahogy a természet átver mindenkit, szenvedsz, mint a kutya, aztán két nap múlva már nem emlékszel semmire, mit jelentsen ez?! nyilván szándékosan van ez így, valami összeesküvés, hogy egyre csak szülj és szülj, hogy akkor is újszülötteket hozz a világra, ha háború, éhínség lenne, ha felrobbanna egy atomerőmű, mert szülni kell az emberi faj fenntartása érdekében, érted? Catia csak nevetett a zagyvaságaidon, világos, ha a szülés annyira borzalmas volna, mindannyian egykék lennénk.

A felépülés csodás gyorsasággal zajlott, a gyemekágyi időszak gyorsabban elszaladt, mint hogy felfogtad volna, néhány udvariassági látogatás, kollégák, akik sokat édeseztek meg aranyosoztak Angelo fekete üstöke láttán, ajándékokat hoztak, csupa ruhanemű, csupa kék, kis papucsok és tipegők, rajtuk kutyusok és traktorok, napközben hosszú sétákra indultál a Pó mentén, a Regina Margherita hídtól a Valentino parkig, és olykor még tovább is, csaknem a rekonstruált autómúzeumig és a Casa Ugi kórházig, ahol daganatos gyerekeket ápoltak, gyorsan lépkedtél, gyorsan… amennyire a varratok engedték, és azt mondogattad – Angelo bizony megérdemli a nevét, mert folyton aludt, a sétákon, karon ülve, éjszaka, senki nem akarta elhinni, de a harmadik héttől kezdve már átaludta az egész éjszakát, és az az első három hét, Virginia, hisz tudod, hogy te voltál az, aki folyton ébresztgette, nyugtalan voltál, hogy egyáltalán nem sír, hogy egyáltalán nem éhes, ébresztget- ted, és a melled a szájába nyomtad, hogy az a szegény gyerek már fuldokolt a sűrű tejedtől, de a gyerekorvos végül elmagyarázta, hogy hagynod kell őt aludni, s hogy téged sem ébreszt fel senki éjszaka közepén, hogy levest öntsön beléd.

Az árusok el voltak ragadtatva, főleg az anya, a gyümölcs válogatása közben folyton a kocsiba pillantott, mosolygott, és forgatta a fejét, che bello, ‘sto bimbo, a mérlegelésnél megismételte, ‘e veramente bello, complimenti, signora, a lányukat jobban a szülés aktusa érdekelte, hosszú volt? nehéz? s mivel a szülés traumáját még nem tudtad teljesen feldolgozni, kitérően azt a választ adtad, hogy igen, elég hosszú volt és elég nehéz, idegesen előhúztad a pénztárcád, bár én azt mondom, hogy a végeredmény a fontos, és az megérte, ugye, Angelo? és Angelo mint mindig, most is aludt, s akkor megszólalt az apa, na, látja, minden jól alakult, fizettél és elindultál hazafelé, az áru szépen bepakolva a gyerekkocsi aljára, ugyanolyan

gyakran jártál gyümölcsöt és zöldséget vásárolni, mint a terhesség alatt, mert az anyatej nagyon fontos, igen, a kiegyensúlyozott étrend, és semmi diéta, állt minden kismamáknak szóló kézikönyvben.

Amíg Angelo aludt, tornáztál, egyre jobb formába lendültél, a löttyedt has látványának borzalma rögtön a szülés után, gyerünk, ez innen el fog tűnni, nincs kegyelem, van rá négy hónapod, akkorra ez a kabát már a szekrényben lesz, és csak a pulóver marad, a póló, sietned kell, és egész jól álltál, a piaci árusok is megdicsértek, de signora, hiszen magácska lassan eltűnik a szemünk elől, olyan gyorsan lefogyott, bár Angelo mindig nagyobb csodálatot váltott ki belőlük, mint te, és megérdemelten, mert ő épp ellenkezőleg, hízott, szédületes sebességgel, négy hónap alatt megkétszerezte a súlyát, de más gyerekekkel ellentétben nem hájasodott el, a gyerekorvos is megdicsérte, ráadásul még ügyes is volt, nagyon hamar megtanult a hasáról a hátára fordulni, és már egy pillanatra sem hagyhattad őrizetlenül az ágyon, hogy elszaladj például a fürdőszobába, akár hordókat is görgethetne, gondoltad, vagy gurulhatna a parketten.

De a piaci árusoknak nem volt elég a csodálat és az elragadtatás, látni akarták, érdekelte őket, és megannyi kérdés következett, alszik éjszakánként – ó, tényleg? el sem tudja képzelni, milyen előnyt jelent ez más anyukákkal szemben, hogy éjszaka ki tudja aludni magát, sóhajtott fel az anya, és némi szemrehányással a húszéves és kicsit belassult lányára pillantott, és milyen gyakran iszik – ó, egy angyal, minden három órában hamizol! mosolygott be az anya a kocsiba, és a cumi is ízlik neki, vagy csak az az ujjacska, amit folyton abba a kis szájába rak – nem akarja a cumit? te kis csibész! és akkor a beszélgetésbe a lány is beleszólt, előjött a pult mögül, és határozottan kijelentette, Marinának nem lesz választása, addig fogom a cumit a szájába dugni, amíg el nem fogadja, még ha egy hónapig is kell hadakoznom vele, és eltart egy ideig, amíg megérted, amíg megkérdezed, milyen Marina, miféle Marina, amíg a tekinteted a lány hasára nem téved, s ekkor már tényleg nem lehetett nem észrevenni, bár neked hónapokon át nem tűnt fel, átnéztél a lányon, mintha ott sem lett volna, és most is elébed kellett állnia a domboruló hasával, és azt kellett mondania, Marina – hűha, és hányadik hónapban?!

A munkahelyre nem volt kedved visszamenni, tudtad, hogy a félállás csak utópia, jó néznénk ki, persze, szakadatlanul dolgoznál a fél fizetésért, köszönöm szépen, tudtad, hogy szükségük van rád, de azt is, hogy egy év múlva is szükségük lesz rád, és hogy addig megoldják nélküled, kénytelenek lesznek, haha, mert te anyasági szabadságon vagy, és a legnagyobb gondod most az, hogy Angelónak elég pelenkája marad-e a szombati bevásárlásig, hogy eléred-e még a piacon az árusaid – Angelo reggelente mindig tovább alszik, és úgy egészében nem értetted, mit panaszkodnak annyit azok az anyukák, hogy nekik milyen nehéz, bár

igen, kicsit talán gyanakodtál, hogy Angelo kivételesen jó gyerek, mikor reggel teljesen kipihenve ébredtél, a terhesség nyűgei után kimondhatatlan megköny- nyebbülés volt ez, semmi stressz, semmi tilalom, hogy mit emelhetsz, mit nem, semmi felelősség amiatt, hogy mit eszel, élvezted, hogy már nem vagy terhes, és nagy előszeretettel nézted a piaci árusok belassult lányát, ahogy válogatja neked az őszibarackot, ha lehet, még nehézkesebben, még ügyefogyottabban, terhesnek lenni azért nem túl vidám dolog, ugye?

De a lány tiltakozott, hogy jól viseli, nincs semmi komplikáció, igen, most kicsit nehezebben mozog ugyan, a hasa miatt le sem guggolhat, hogy bekösse a cipőjét, lassan már a mérleget sem látja, de a lába hegyét még igen, azt még látja, nevetett, miközben az anyja meghatottan gügyögött Angelónak, jó azt az ujjacs- kát szopogatni? ó, igen, nagyon finom, ham-ham, igazi csemege, mondta szinte már könnyekkel a szemében, te pedig elképzelted, hogy rövidesen nagymama lesz, hogy rövidesen az unokájához fog gügyögni, és nem ehhez a számára idegen kissráchoz itt, aki mosolyog rá, és alszik éjszakánként? hát, ez nagyon szép, mi raccomando, fordult a lánya felé, remélem, Marina is ilyen jól nevelt lesz, hogy éjszaka tudunk aludni tőle, de a lány csak meghúzta a vállát, lesz, ahogy lesz, semmit nem ígérek, és te megkérdezted, hogy tulajdonképpen mikorra is van kiírva a szülés időpontja? egy hónap múlva? aha, a fejedben átsuhant az a januári éjszaka, beöntés, kontrakciók, a kifolyt magzatvíz, fejnyomás, a gátmetszés bevarrása, és azt gondoltad, nincs túl sok okod az örömre, kedvesem.

Élvezettel ismételted meg minden bevásárlásnál a kérdést, nos, még mindig semmi? hm, Marina túlórázik, a kis bestia, de amíg az elején az anya barátságosan válaszolt, sőt, viccelt is, egy hónap elteltével – eltelt egy hónap és még mindig semmi? öt nappal a szülési terminus után? – már kevésbé volt barátságos, vagy inkább teljesen nyugtalan volt, ingerült, remegő kézzel szedte a gyümölcsöt, a lánya azt mondja, ő jól van, a nőgyógyász is azt állítja, hogy minden rendben, s hogy az alma magától lepottyan a fáról, ha megérik, így mondta neki hétfőn a kivizsgáláson, ezek pontosan az ő szavai, bár világos volt, hogy az anya nem olyan biztos ebben az egészben, és téged egyetlen dolog bosszantott csak, hogy azt a januári faragatlanságot a részükről nem tudtad viszonozni, hogy maga még mindig itt van? mert az a lány egyszerűen már nem volt ott, feküdt az ágyban, pihent, nem mozgott, várta, amíg az alma lepottyan vagy megrohad a fán, így az anyával beszélgettél, határozatlanul mondtál valamit a szülésindítókról, jóval nagyobb fájdalom, sűrűbb kontrakciók, szenvedés, ami nem és nem akar véget érni, de én, természetesen, nem tudom ezt megítélni, csak egyszer szültem, nincs összehasonlítási alapom, és üdvözölje a lányát, és hogy gondo-

lok rá, Angelo pedig a távozáskor még egy utolsó mosolyt küldött a megzuhant elárusítónőnek.

A félévet nagy stílusban ünnepelted meg, végre elraktad a kiságyat, a pincéből pedig előhúztad a sportkocsit, Angelo már nagyfiú, a kiskádból szinte kilógnak a lábai, ráadásul nyár van, a sportkocsiból kémlelheti a világot, az embereket és azt a piacárus nőt, akinek árkok vannak a szemei alatt, ráncok az átvirrasztott éjszakáktól, tegnap bevitték a Santa Chiarába, mondja, ötpercenként kontrakciói vannak, de Marina még mindig nagyon mélyen van, nem mozdul el, nem akar jönni, az orvosok meg nem tudják, hogy be van-e szorulva, vagy mi történik, igen, tényleg nagyon aggódunk.

De te, Virgi, te egyáltalán nem aggódtál, hogy egy másik nőnek épp most vannak kontrakciói, ez hidegen hagyott, bizony, hová tűnt az a szolidaritás, amit még januárban éreztél a terhes nőkkel kapcsolatban a Santa Chiara folyosóin, rögtön a szülés után, most csak azt tudtad, hogy milyen príma dolog ott állni a fekete üstökű Angelo sportkocsija mellett, a nevetgélő Angelo mellett, aki már feszegeti a hevedereit – igen, már tud egyedül ülni – és igyekszik megragadni egy nektarint, hogy a járdára dobhassa, jó mulatság, észrevétlen mosollyal hallgattad a piacárus nőt, aki zavarában meg sem kérdezte, hogy ma mivel szolgálhat, rá kellett szólnod, hogy egy kevés szilva, kajszi- és őszibarack, természetesen, alma, körte, banán, igen, már a bébiételnél tartunk, jelentetted be büszkén, de az a nő csak nem akart figyelni rád, csak nem akarta értékelni Angelo fejlődését, mint egy holdkóros, úgy szedte a gyümölcsöket, aztán otthon némi visszatetszéssel húztál ki a táskából két megrohadt barackot és három összenyomott szilvát.

Augusztusban egyáltalán nem láttad őket, de ebben nem volt semmi különös, szinte mindenki elutazott a városból, a piacon csak két-három stand állt, arabok, körmükre tapadt szomorúsággal pakolták a gyümölcsöt és a zöldséget, nem mosolyogtak, nem köszöntek meg semmit, nem voltak előzékenyek, magasról tettek a vásárlókra a gyerekeikkel együtt, lehettek bármilyen szépek, sőt, akár a te Angelód is lehetett volna, a gyümölcsöt és a zöldséget újra a szupermarketben vásároltad, szerencsére a tengerhez is eljutottál két hétre, a barátokhoz Toszkánába, Angelo nagyon közvetlen volt, mindig mosolygott, próbált mindenkit elcsábítani, az ujja köré csavarni, megbabonázni, még ha épp a rizskása csorgott is a szájából, már öt foga volt, harapni ugyan még nem tudott velük, de a sétányon az összes néni el volt ájulva tőle, esténként vendéglőbe jártatok, kagylót ettetek, garnélarákot, tintahalat, Angelo aktívan részt vett a beszélgetésekben, azt kiabálta, hogy ba baba! ma amma ma! né né! csapkodta a tálcát, már rég elmúlt tíz, és akkor mi van, a repülőtereken is éjszakáznak a gyerekek, s csak

időnként suhant át a fejeden, hogy mi van a piacárusok lányával, Marina már biztos a világon van, már kiabál, sír, követelőzik, tudtad ezt, és mégis, folyton arra kellett gondolnod, hogy a piacárusok lánya még nem szült meg, már egy hónapja fekszik a bakon, fájdalmasan nyomja, de Marina sehol, nem akar kijönni, kiabál bent a hasban, és nincs semmi kedve a fejét az alagútba dugni.

A mosolya nem volt túl barátságos, kicsit tépettnek tűnt, és sokkal fáradtabbnak, mint ahogy egy hónap szabadság után azt vártad volna, na, mi történt, megszületett Marina? erőltetett lelkesedéssel kérdezted, hogy kire hasonlít? alszik éjszakánként? a lánya rendben van? hogy császárral végül mégsem? igen, az talán még jobb is, legalább gyorsabban felépül a szülés után, s bár az a nő válaszolt ugyan, de csak úgy elvontan, átvitt értelemben, fagyott mosoly, Angelót sem vette nagyon észre, bár ő igyekezett megfogni a nadrágját, mikor elment mellette, hogy paradicsomot szedjen, szórakozottnak tűnt, igen, ez a jó szó, lélekben mintha ott sem lett volna, és már a férj sem volt olyan joviális, mint ahogy azt megszoktad, a hunyorgása, az olyan kijelentések, hogy teljesen az Öné vagyok, hölgyem, vigyen magával, ez mind eltűnt, folyton csak dohányzott, a hamut kis híján az almádra szórta, de ez nem zavart volna, efölött szemet hunytál volna, ha odahaza nem húztad volna elő a táskából, lehetséges ez egyáltalán? mert nem figyelt, hogy mit rak a táskádba, mennyit számláz, és miből mennyit kértél.

Az árusok fura viselkedése csak néhány hétig tartott, de most már odafigyeltél a vásárlásra, megszámoltad a körtéket, a répát, a cukkinit, megnézted a mérleget, távozáskor gyorsan ellenőrizted, hogy jól adtak-e vissza, Angelo hamar elveszítette az érdeklődését az árusok iránt, mikor észrevette, hogy teljesen mindegy nekik, hogy új kisautója van, és a lakásban már mindent biztosítani kellett a négylábú kalandor elől, mert Angelo már mászott akár az ördög, mire megfordultál, kihúzta a fazekat, a fedőket csapkodta egymáshoz, a mosóport a csempére szórta, ráadásul a szekrény mellett már fel is tudott állni, és a kávéházban belenyalt a kapucsínó habjába, és ez épp a Santa Giulia tér melletti kávézóban történt, ahol megütötte a füled a ventosa kifejezés, a pincérnő beszélgetése az egyik vendéggel, mondatfoszlányok, hogy három perc, és terribile, s mikor kihúzták már meg volt fulladva, a kis agyának egy része, che sfiga, ragazzi! és senkinek nem kellett magyaráznia, hogy kiről van szó.

Eltökélted magad, igen, hogy valamit lépsz, de még csak azt sem hagyták, hogy végigmond, amit hallottál, őket nem érdeklik a pletykák, és sem az együttérzésedre, sem a vigasztaló szavaidra nincs szükségük, signora, örüljön, hogy ott van az Angelója, és hagyjon minket békén a gondjainkkal, megoldjuk egyedül, így szereltek le, Virgi, képzeld el, és nagyon kínosan érezted magad, nem tudtad,

mi legyen azzal az uva fragola szőlővel, amelyet annyira szerettél, merjed-e kérni, vagy inkább gyorsan húzz el onnan, és többé vissza se menj, de otthon aztán leültél, gondolkodtál, megbántva, megsértve érezted magad, hiszen te csak részvétet szerettél volna nyilvánítani, hogy egy légume-jük született, egy „zöldség”, ahogy a franciák ezt olyan kedvesen mondják, jézusom, nevettél fel kicsit rémülten, hogy teheted ezt, ilyen borzalom, egyáltalán, hogy jutott ez az eszedbe, nézted Angelót, ahogy csendben, négykézláb bemászik a fürdőszobába, ahogy a kád széléről lesöpri a tusfürdőt és a sampont, mert reggel elfelejtetted felrakni a polcra, lábon ragadtad Angelót, mire ő gurgulázni kezdett a nevetéstől, anya, anya, kiabálta, s szinte mintha azt mondta volna, úgy tűnt, vagy tényleg azt mondta – „sampon é, sampon é!” – vagyis hogy a sampont nem?

Néhány napig haboztál, nem tudtad, mi lenne jobb, közben más boltokba is benéztél, meglátogattad az Il Fruttetót, ahol az áru erős fénnyel van megvilágítva, milyen jól nézett ki minden, az a sok piros körte, alma, lila szőlő, és csak otthon vetted észre, hogy nem túl minőségi gyümölcsökről van szó, egy távolabbi piacra a Borromini téren szintén elmentél, végignézted az összes standot, de egyik kínálata sem tűnt elég jónak számodra, egyik sem felelt meg a te magas elvárásaidnak, erőt vettél magadon, és benyitottál az Il Frutto permessóba, a bio szentélye P iemontból, de mikor otthon rágtad azt az egészségesen omlós almát, és a még egészségesebben foltos paradicsomot, egyáltalán nem volt olyan érzésed, hogy a bio a szívedhez nőtt volna, és az egyik este arra gondoltál, hogy miért kell neked korlátoznod magad, miért kell így szenvedned, és mások miatt aggódnod, s hogy nem túl merész dolog-e ez, s hogy úgy fogják-e érezni magukat, ahogy fogják, de neked a minőségi zöldség és gyümölcs a fontos, és Angelo egészsége, és nem holmi piaci árusok, akik saját butaságuk miatt veszítik el a vásárlóikat, így másnap reggel elindultál, igen, elindultál, s egyre határozottabban lépkedtél, toltad a kocsit a Via Cavezzalén, a Via Napione mentén, most a Via Balbóra fordulni, igen, és már mosolyogsz is, ahogy lépkedsz, Angelóra mosolyogsz, az én angyalkám, s ha odaérünk, kicsim, mit szólsz, ki fogsz lépni a kiskocsiból, és meg fogod mutatni az eladó néninek, hogy milyen szépen tudsz már járni, s hogy milyen nagy és ügyes fiú vagy?

György Norbert fordítása