Soóky László: „Ha Göndör Sándor végigmegy…”

(ZENÉS ÉLETKÉPEK, 1873, TÓTH EDE A FALU ROSSZA CÍMŰ NÉPSZÍNMŰVE ÜRÜGYÉN)

Kassai Thália Színház, 2016. október 13.
Történethely: Felső-Borsod vidéke.
Idő: jelenkor. Az első és a második felvonás közt egyévi időköz.
Elkövetők: Tóth Ede (szerző)
Gyenes Ildikó (koreográfus)
Lakatos Róbert (zeneszerző)
Puskás Zoltán (díszlet)
Ledenyák Andrea (jelmez)
Góli Kornélia (dramaturg)

A színpadi szerepek megformálói: Pólos Árpád (Feledi Gáspár), Madarász Máté (Feledi Lajos), Dégner Lilla (Feledi Boriska), Rab Henrietta (Bátki Tercsi), Nádasdi Péter (Göndör Sándor), Szabadi Emőke (Finum Rózsi), Bocsárszky Attila (Gonosz Pista), Varga Szilvia (Csapóné), Varga Lívia (Sulyokné), Latóczky Katalin (Tarisznyásné), Illés Oszkár (Kántor), Richtarcsik Mihály (Csendbiztos).
Azzal kezdem, amivel az alkotók eladják az előadást: „Ha Göndör Sándor végigmegy a falun, mindenki összesúg a háta mögött. Kicsit sajnálják őt, de főleg félnek tőle. Róla pusmognak, róla pletykálnak. Kirekesztette őt a falu. Pária lett. Züllött, megbélyegzett ember. Szerelmi sokszögek mindenütt. Ki tesz itt igazságot, ki oldja meg ezt az egyre bonyolódó helyzetet? Feledi Gáspár, a tekintélyes bíró és szigorú apa? Gonosz Pista, a vizet prédikáló, de bort vedelő, mindig valamiben sántikáló bakter? Tarisznyásné, Csapóné, Sulyokné, akik mindenütt ott teremnek, ahol valami történik, és azonnal határozott véleményük van a dolgok állásáról? Vagy mégiscsak a fiataloknak kell jól dönteniük a saját maguk ügyében. Aki első pillantásra tettesnek, gyilkosnak tűnik, lehet, hogy valójában ő az áldozat. Hogy van-e rosszabb a falu rosszánál, hogy van-e igazság és kié, az a végén vagy kiderül, vagy nem (sic!), de mindenképpen sok dal, veszekedés, dorbézolás, évődés, kétségbeesés, forró csók és éjsötétpillantás (!) után. […]”

A „zenés életképek, 1873” lehet színházi műfaj, ha betartjuk a játékszabályokat, tételesen azt, hogy a megjelenített életképek egymáshoz szorosan nem kötődő eseményt, pillanatot mutatnak meg zenei aláfestéssel, motívumokkal, kizárva a történetet mint folyamatot. A történeti kort rögzíti a plakát: a XIX. század második harmadában vagyunk, a rendezői szövegkönyv szerint viszont a jelenkorban. Az előadást a közönség igénye szerint hol egy, hol pedig két felvonásban mutatják be. Esetünkben (az egyfelvonásos változat szerint) a műfaj meghatározása nem több, mint szakmai csúsztatás, mely eltereli a figyelmet arról, hogy az elkövetőknek nem volt ötletük az eredeti népszínmű mai eszközökkel való megvalósítására, azt viszont, hogy esztrád- műsort szerkesztettek, nincs bátorságuk bevallani. Kár. Jó színészekkel nem nehéz jó zenés esztrádműsort kreálni, különösen akkor nem, ha a rendező szakértője a zenés színháznak.
Nézzük a díszletet, a használt kellékeket, eszközöket és a ruhákat.

Hátul vetített tájkép, domináns lombtalan fával, illusztrációként nem zavar, egyetlen pillanatra kínos csupán, amikor Feledi Gáspár drámai hangon szól a közönséghez, az orrára pedig rávetül a fa görcse. Kétoldalt egy-egy asztal, az asztalon ötágú biedermeier gyertyatartó égő gyertyákkal, tizenkét műszálas szürke kerti szék. A nézőtér fölött átvezet egy kifutó, amely az elején még híd, nem lehet más, mert alatta hömpölyög a folyó, amelybe később Feledi Boriska beleveti magát. A folyó később jobbra kanyarodik, aztán megint jobbra, majd derékszögben balra. Ezt onnan tudjuk, hogy Boriska és Göndör Sándor ezen koordinátákat figyelembe véve ússza le a távot. Az eszközök közül a gyertyatartókat már említettem, kiemelt érdekességük, hogy az egyiket Gonosz Pista éjszakai szőlőlopáskor használja, kizárólag szélmentes időben. A szőlő a folyó túlsó partján található, az arra járók oda-vissza virtuális hídon kelnek át. Gonosz Pista jobb kezében a gyertyatartó, bal karján a komaasszonyos kosár, abba lopja a szőlőt, álcázásul kockás abrosszal leterítve. Az asszonynép sámán átkához felhasznált kínai gyártmányú pléh- vagy alumíniumtálcái hamis hangon szólaltak meg, kár, hogy korábban felhangolásként nem próbálták ki.

Nézzük ezt az utólag beépített zenés életképet, mint bájos zenéséletkép-zavart, amely egyébként szépen megkomponált: a falu népe egy sorban ül, nappal van, vagy éjszaka. Közénk és a falu népe közé bejön három gyönyörűséges sámánbaba, táncolva és énekelve szörnyűséges átokkal sújtanak minden jelenlévőt. A sámán viszont a hagyomány szerint nem így működik, hanem úgy, hogy dobolva, táncolva önkívületi állapotba kerül, természetfölötti lényekkel teremt kapcsolatot, s az ő segítségükkel varázsol, nemét tekintve férfi. Ha a három gyönyörű nő boszorkány, akkor nem dobol, hanem varázsszert kotyvaszt, éjszaka, pontos forgatókönyv szerint. No, aki azt megissza, kaphat olyan rángógörcsöt, mint a mi figuráink, mely jelenet erősen hasonlított ahhoz az életképhez, amelyben a hentes a vágóhídon elektrosokkolja a teljes malacállományt. Elkelt volna egy sztroboszkóp.

Kereshetjük az értelmét is, persze, okoskodhatunk úgy, hogy a falu népe a velejéig romlott, ezért büntetést érdemel. De a sámánbaba-boszorkánynémberek se tőről metszett liliomlelkületűek, (erre a korábbi életképekben figyelhettünk fel) a büntetőjog gyakorlásának szabadalmát már rég elvesztették. Azt is meg kell említenünk, hogy az átok feloldása a hagyomány szerint minden esetben feltételhez szabott (pl. béka meg- csókolása). Itt a főhős erkölcsi megjavulás, vagy a szeretet és a jóság előkerülése jöhetne szóba, de esetünkben átok hullott a jó emberek fejére is. Nem vagyok eléggé kreatív.

További eszközök: vadonatúj vasvilla és egy vadonatúj kisbalta, bemutató jelleggel.

Foglalkozhatunk az életképek helyszíneivel is annak érdekében, hogy megállapíthassuk, mikor, milyen időben éppen hol rögzítették. A falu biztos. A bíró háza balra lehet, ezt abból gyaníthatjuk, hogy onnan érkezik. Később onnan érkezik a teljes lakosság is, ami arra utal, hogy arrafelé utca vezet. Az utca bejáratánál található asztal amolyan találkahely, de lehet jelkép is, amit nem ismertem fel; körbealusszák hol tömegesen, hol egyénileg, hol józanul, hol részeg állapotban.

A nyitóképben az asztalon, gyertyatartóban öt gyertya ég, lehetne templom is, de nem lehet, mert a boszorkány-babák a kézfogóhoz asztalt terítenek, vidám pillanat. Ebbe a vidám pillanatba kondul bele a harang, hosszasan zúg, talán a közelgő viharfelhőket jelzi. Később még egyszer megszólal, reggelt, delet, estét köszöntve, vélhetőn metafora. A tucatnyi szék tudatos átrakásával nyilván újabb színhelyek keletkeznek, ami változatosságot idéz elő.

Jobb oldalon is áll egy hasonló asztal, a nyitóképben azon is öt gyertya ég, ez lehet az a gyertyatartó, amit Gonosz Pista a szőlőlopáshoz ellopott. Nem az asztalról, erre emlékeznék. Az asztal később új abroszt kap, rá étel s ital kerül, ezáltal megvalósul a Felső-Borsod-vidékiek réges-régi álma, az önkiszolgáló kocsma, kocsmáros, kocsmáros- né, muzsikus cigány és fizetés nélkül.
Itt dorbézol magában Göndör Sándor.

A kosztümök szépek és ízlésesek. Felső-borsodi jelleggel bír Feledi Gáspár dolmánya, Gonosz Pista és Kántor ruházata. Göndör Sándor öltözéke univerzális. Feledi Lajos ukrán szabású felsőt visel. Csapóné, Sulyokné és Tarisznyásné viselete keleti, mondjuk burját motívumokat hordozó stilizált. Boriska, Tercsi, Finum Rózsi ruhája pedig inkább az elmúlt század elejének észak-nyugat-európai leányviseletének jegyeit ötvözi, mint a felső-borsodit. Utolsónak hagytam Csendbiztos uramat, aki virtigli hungaricum kakastollas csendőr jelmezében pompázott, szerepét komolyan, nem ironikus felhanggal vállalva. Amennyiben a rendező is komolyan gondolta, hogy az életképek a jelen részei, akkor ez a figura egy hangyányit riasztó. A Csendbiztos oldalán 7,62-s marokfegyver tokja díszeleg, mi lehet a tartalma?

Lakatos Róbert nép- és műzenei átiratai alázattal kiszolgálták a rendezői és dramaturgi hóbortokat. Zenei világa messze felülmúlta mind a dramaturg, mind a rendező ebben az előadásban felmutatott képességeit.

Szóba került, fordítsuk tekintetünket a dramaturg és a rendező tevékenységére.

A Zenés életképek egyébként a baljós előzmények ellenére happy enddel végződnek, hiszen, aki él és mozog, ezt énekli:
„A muzsika vígan szóljon!
A cigány meg ne horkoljon!
Tánc addig, ameddig…
Kivilágos kivirradtig!”

Amennyiben összevetjük az eredeti történet szüzséjét a Kassán színpadra vitt Zenés életképekkel, rájöhetünk, hogy tartalmilag a történet alig változik, mindkettő eljut az Á pontból a B-be, csak az egyik népszínmű, a másik pedig önigazolási kísérlet. Az eredeti – a teljesség igénye nélkül – erről szól: Faludi Gáspárnak két saját és egy nevelt gyermeke van. Fia Tercsit, a nevelt lányt készül eljegyezni, aki ma is Göndör Sándort szereti. Feledi Finum Rózsit ráveszi, hogy csábítsa el Göndör Sándort, de Göndör makacsul ellenáll. Göndör vaktölténnyel Tercsire lő, becsukják. Egy év múlva, amikor Göndör visszajön, Tercsi és Lajos már házasok, Boriska viszont Göndörre vár. Göndör elutasítja őt, mire Boriska vízbe veti magát. Sándor megmenti, hazamennek, Feledi pedig áldását adja rájuk.

A rendezői és a dramaturgiai akarat alapján a kassai változatból kimarad kilenc szereplő. Nem baj. A kassai változatból kimarad az eredeti szöveg fele. Nem baj. A baj az, hogy a dramaturg úgy húzta csontra a szöveget, hogy követhetetlenné válik a történet. Igaz, az életképek mint műfaj nem követeli meg azt, hogy az egymást követő képek összefüggésben legyenek egymással. Az életképek sorjázó jelenetei-ben egyenként uralkodik el a káosz. Akkora káosz, hogy a teljes alkotói stáb önmagával meghasonulva úgy dönt, hogy ez a kaleidoszkóp bizony zenés életképekből áll össze. Nem baj. A baj az, hogy nem áll össze. A dramaturg által kiásott szakadékokat folyamatosan Lakatos muzsikájával és színészi pótcselekvésekkel próbálják áthidalni. Jó ötlet, hiszen a zene, a tánc eltereli a figyelmet az egyre nyilvánvalóbb dramturgiai, s a még nyilvánvalóbb rendezői csődről. A mozdulatlanná merevített játszók mint dekoráció ugyanúgy kókler, mint a sámán rontás utáni merevgörcsrángása. Hatásvadászat és illusztráció. A rövid, de annál vehemensebb vastaps az elkövetőket igazolja.

Puskás Zoltán számtalan (20) előadást rendezett. A falu rosszát is megrendezhette volna, hiszen egy nagyszerű színészekből álló csapatot kapott. Tóth Ede népszínműve nem a világ drámairodalmának a csúcsa, még a magyaré se, de nem kötelező műsorra tűzni. Amennyiben mégis megtörténik, nem árt, ha a rendező és a dramaturg is megfogalmazza az elképzelését. Előre. Utólag lehet, hogy megtörtént, a bemutató végéig biztosan nem. A forma megválasztása eleve visszahúzó erővé vált, mind a színészvezetés, mind a karakterformálás terén.
A női szereplők jártak jobban, mert mindannyian több verbális lehetőséget kaptak, mint a férfiak. A Csapóné-Sulyokné-Tarisznyásné trióból Varga Szilvia személyiségformálása volt a legerősebb, egy árnyalattal. A lányok közül Rab Henrietta tűnt ki azáltal, hogy nem nyomta el a szerep kínálta érzelmi hullámzást. Dégner Lilla színésznőként továbbra is keresi önmagát, tiszta intonációjú éneklése elfogadhatóvá tette az alakítást. Szabadi Emőke vergődött a kiszolgáltatottság, a szerelem és a csábító asszony dramatur- giailag tisztázatlan háromszögében, végül mindhárom lehetőség csak a felszínen libikó- kázott. Az, hogy nem léphettek egy lépcsővel magasabbra, a rendező figyelmetlenségére vagy színészvezetési hiányosságaira utal. Pólos Árpád biztatóan kezdett, magabiztossága akkor ingott meg, amikor a nép karjaiba hanyatlott. Ha eddig fogta a rendező, itt mindenképpen eleresztette Pólos kezét. Az „áldásom rátok”-jelenet pedig a talajvesztés maga.
Amennyiben az alkotók nélkülözni tudtak az eredeti darabból kilenc szereplőt, még olyanokat is, mint a Kocsmáros vagy a Szőlőcsősz, a Kántor esetünkben saját magának is útban volt. Madarász Máté pedig duhaj szerelmességében nem tudta eldönteni, hogy az aktuális életképben éppen fiú-e vagy lány.

S maradt a főszereplő, Nádasdi Péter, az egyik legjobb karakterszínészünk. Ő volt az, akit színészvezetés helyett Puskás Zoltán rútul megvezetett, megúsztatott és cserbenhagyott. Lelke rajta.