Gál Soma: Irodalom és sínek I. / Cseppek
Bán Attila munkája
Á. nagy levegőt vett, és elmerült a vonat homályos ablakán átszűrődő napfürdőben. Szabadisóstónál járt. Hamarosan véget ér a balatoni sínpálya, és elhagyja a vizet, színével és illatával együtt.
***
Tudta, hogy a halak nem élhetnek a betonon. Mióta csak emlékezett nyaranta közelebb költöztek a parthoz Földváron, az unokatesókkal, később aztán haverokkal időközi nyaralásokra. Gyerekkorában minden nap korán keltek a család férfi tagjai, és elindultak a part ellenállhatatlan vonzása felé. Száz méterre volt a parttól a ház, az úton a vízhez ő lóbálta mindig a vödröt. Hajnalban könnyű és üres volt, harangként kondult a műanyag, ahogy a fém fogantyúnak verődött, és mire a Nap átkelt az égen, ő már alig bírta karjaival, nehéz volt a víz. A vödörből szivárványszín vízcseppek ugráltak versenyt az aprócska keszegekkel, küszökkel és pár balszerencsés naphallal, amiket Á. nem engedett visszadobni, annyira szépen csillogott a testük. Ráadásul azok a tüskék, mint egy igazi lovag, talpig fegyverben, páncélján csillan és törik meg a napfény. Ezért máskor Á. és a többi gyerek a felnőttek nélkül is leszöktek a vízpartra, és a kövek mellett rajba verődő apróhalakat kifigyelve vödörrel kimerítették maguknak a játékukat. És fogták a lovagokat, csatába indultak, lovaik ugratták, ficánkoltak, fürdőztek a napfényben.
Egyedül É. nem halászott velük. A szőke kislány (akinek gubancos tincsei közé sárga szalagokat fűzött mindig a Nap) szúrós szemmel nézte, ahogy a fiúk kezében szép sorjában pusztultak el az apró hallovagok. Ujjaikat beborították a páncélok széttört szilánkjai. Halpénz, azt mondták rá a felnőttek. Á. meg a fiúk gazdagok voltak, nevetségesen gazdagok, csak É. nem találta mulatságosnak. A fiúk azzal kezdtek udvarolni, hogy fenyegetően kinyújtott kézzel elindultak felé, hogy összekenjék őt a pénzekkel. É. nem futott el sikítozva, ahogy várták, hanem lehunyt szemmel, rezzenéstelenül állt. Bánták ugyan, hogy csendes lesz a móka, de folytatták a merényletet. Beborították a kislányt pénzekkel, mindenhol kis körök csillogtak rajta, az orrán, a nyakán, a válla gödrében, lapos hasikáján, combjain. Átszőtték a haját is, erőszakosan kitúrták a gubancok közül a napsugarakat. Egész testén végigcsorgott a halnyálka, teliragasztotta pénzekkel, és a fiúk nevettek, hogy most már É. is mennyire gazdag, sőt ő a leggazdagabb. A lehunyt szemhéján is pikkelyek csillogtak, de nem a nyálka mosta őket, hanem a szempillák közül előbuggyanó kövér könnycseppek. É. hang nélkül zokogott.
Megrémültek. Legtöbben azért, hogy ki fognak kapni, ha É. bepanaszolja őket a szüleiknek, de Á. sokkal jobban aggódott. Nem látott még ilyen csendes fájdalmat. És aggódott, mert nem értette, miért is potyognak ilyen sűrűn a kislány könnyei. Egyenként végiggurultak az arcán, bemaszatolták, és közben magukkal sodorták a kis érméket is. A fiúk közben fogták a vízzel teli vödröt, valahonnan szivacsot szereztek, és újból megpróbálták becserkészni É.-t. Végre kinyitotta a szemét, és ahogy észrevette a sunnyogókat, rémület ült ki az arcára, és messzebb húzódott tőlük. Á. felocsúdott, hiszen a félelem végre olyasvalami volt, amit már ismert. Testével védte a törékeny kislányt. A fiúk feladták a tervüket, úgy érezték, esélytelen, hogy megússzák a büntetést, habár É. továbbra is néma csendben volt, nem fenyegette őket. Á. magához ragadta a vödröt és a szivacsot, és letette pár méterrel É. lába elé.
A lány arcáról hirtelen tűnt el a fájdalom, a félelem, egyáltalán bármilyen érzelem. Mindenki arra várt, hogy mosakodni kezd, és utána kezd majd bőgni, vagy sikítani, vagy éktelenül lehordani őket. É. viszont ugyanolyan némán két kézzel megfogta a teli vödröt, és megpróbálta felemelni. Túl nehéz volt vékony karjainak, csak megbillentette, majdnem ki is borult, amire sikkantott egyet. Kis hullámok csaptak ki a vödör peremén, magukkal sodorva pár halat. A betonra érkeztek, ahol ugráltak, vergődtek. Még maradtak élő halak a vízben. A pikkelyekkel borított kezecskék riadtan kapkodtak utánuk, É. gyorsan visszapakolta őket a vödörbe. Megint megpróbálkozott az emeléssel. Most már Á. is odalépett. Ketten együtt sikerült biztonságosan eljuttatni a vödröt a vízhez. É. finoman kifogott egy halacskát, és visszaengedte a hadirokkantat a vízbe. Lassan tovább mentette a sebesült lovagokat, Á. segítségével. A víz alatt néha a halak helyett egymás kezét fogták meg. És Á. keze egy ilyen alkalom után, ahogy kihúzta a vízből, tele volt ragadva a gazdagságot jelentő halpénzekkel.
Sok évvel később is eszébe jutott a víz, egy mára már ismeretlen É. mellett. Egy táborban ismerte meg, aztán egy sátorban még jobban. Bár mindketten részegek voltak, nem bírtak egymásnak esni. Főleg azért, mert Á.-t magával ragadta a régről ismerős illat. Lassú csókokkal indult el a lány szájától az orrához. Onnan a füléhez, majd végigvándorolt puha nyakán a válla gödréhez. Lapos hasikájához a mellein át vezetett az út, és végül a leglassabban a combjait csókolta. Közéjük fúrta az ajkait. Újabb csók. Ismeretlen É.-nk felsóhajtott, Á. hajába túrt, de a fiú, aki lassan férfi lett, már nem figyelt a külvilágra. Elmerült a combközép édes ízében és a vízillatában.
***
Tartotta, csak tartotta bent a vízillatot. A sötétben színes, szikrázó cseppek estek rá. Elaludt. Álmában csuklott egyet. Biztos már egy É. is róla álmodott.
Gál Soma (1992, Keszthely)
Író, luzomán, szerkesztő az Apokrifnál és a FISZ Könyveknél. Nagyon régen ült először vonaton, de a Balaton mellett mindig ezt a közlekedési eszközt választja.