Az örök klasszikus, ezúttal filmsorozatban (kritika a Háború és béke című minisorozatról)
Aki rászán bő hat és fél órát erre a Lifetime és History Chanell által leforgattatott minisorozatra, az pazar látványvilágot kap, és jó szerepekben friss arcokat. Ebben a sorozatban végre időt hagynak a karakterek kibontakozására, szuper plánokban pedig egészen finom arcrezdülésig, tekintethomályosodásig hagyják dolgozni a színészt meg a kamerát is a néző – már a türelmesebb, a sorozatokban a karakterfejődést is kiélvezni szerető néző – igazi örömére.
Háború és béke, Lev Tolsztoj hatalmas és örök klasszikus nagy műve látható mostanság a világhálón vagy bizonyos csatornákon, s elsőre tényleg élvezetes, pompás kivitelben, amelyben egymásnak feszülve, egymást jól kiegészítve peregnek a képek, egyrészt a háború és a paraszti nyomor olykor naturalisztikus ábrázolásaként, másrészt a 19. század eleji orosz cári udvar és főúri élet eredeti helyszíneken is forgatott kulisszái közt. Hihetőek ezek a képek, páratlan gondossággal kivitelezett díszletek, kosztümök, kellékek, színhelyek körítésében. Még színészvezetést is felfedezni vélek e sorozatban, s nagyon komoly összehangoltságot, finom részletek egységes képpé, filmélménnyé való ékszerkovácsolását. Ami lényeges a regényben, tehát a szereplők kulcsmondatai, jellemfejlődésük, a karakterek keményebb és részletesebb vonásai, azok itt ebben a sorozatban is szépen olvashatóak. A dramaturgiai vonalvezetés mesteri, Tolsztoj lelkületét, a nagy, önmagára ébredő orosz szellemiség hangulatát biztos kézzel hozza a filmsorozat, pedig ezt a jellegzetesen szláv, oroszos mentalitást, viselkedést, a dolgok, események érzelemben dús megélését nem egyszerű ábrázolni sem írásban sem filmen. Andrew Davies, a minisorozat forgatókönyvírója régi motoros a szakmában, most sem tévedett, biztos kézzel válogatta ki a történelmi nagyregény legfontosabb jeleneteit, s rakta azokat szépen olvashatóan és jól nyomon követhetően sorba a sorozatban. A rendező Tom Harper neve máris fényes csillagként ragyog, s bár viszonylag fiatal filmes ő – s eddig tudtommal nem is foglalkozott, csak rövidfilm rendezéssel – ez a sorozat méltán hozott neki sikert és állította a filmes szakma reflektorfényébe, BAFTA díj jelölést is kapva. Talán abban rejlik a titka, hogy bár alázatos volt a klasszikus alapanyaggal szemben, nem akart epigonja lenni semelyik korábbi Háború és béke filmes feldolgozásnak, tisztelve azok erényeit! Az 1956-os King Vidor Golden Globe-díjas amerikai filmje valamint az 1968-as Szergej Bondarcsuk fémjelezte szovjet monstre alkotásoknak elemeit, esetleges hasonulásait sem venni észre. Vonalvezetésük sem azonos a nagy filmalkotásoknak ezzel a minisorozattal szemben, s ami ennek a friss filmsorozatnak a nagy előnye, az a hat és fél órás játékidő, amelyben valós lehetőségek nyílnak a színészek számára, hogy az általuk megformált karaktert finomhangolással fejlesszék, építsék. Különösen jó volt a szereplőválogatás, biztató, hogy a főbb szerepeket játszók mind fiatal művészek, akiknek ez a megbízás egész pályájukra kihathat. Ha pedig Tom Harper nevét fogom olvasni valahol rendezőként, szinte biztos, hogy érdeklődni fogok új munkája iránt. Ebben a sorozatban mindössze egyetlenegyszer csúszott túl az általam még elfogadhatónak ítélt szentimentalizmus határán, amikor Andrej Bolkonszkij herceg halálánál már-már giccsesbe hajló napnyugtás jelenetet épített be az amúgy feszes és tisztességesen felállított, végig fenn is tartott szerkezeti feszültségbe. A romantikus lelkek bizonnyal kikönnyezték magukat rajta, de én mellőzhető perceknek ítélem meg. Paul Dano, a Pierre Bezuhov grófot alakító színész arca, szeme, mozdulatai, rezdülései, megéltnek látszó halálfélelme vagy halált megvető bátorsága hiteles alakítás, telitalálat erre a szerepre, s ha ez a fiatal színész – aki már több, mint tíz éve a pályán van – így folytatja, remélem, még számos jó filmben feltűnik, feltűnhet majd! Ahogy James Norton is, aki Andrej Bolkonszkij megszemélyesítője és már legalább fél tucat sorozat és film jelentős karakterét játszhatta el. A Háború és béke mini sorozatban egy belső izzású színészi játékot mutat. Mértékletes, a naiva szerepéhez képest finom rezdülésekkel imponálóan pontosan és emberi esendőségeit érzékletesen ábrázolja a Natasa Rosztovvát megformáló Lily James, aki a filmipar egyik üdvöskéjeként már elég sok filmben és sorozatban tudta megmutatni tehetségét. Az Egy call girl titokzatos naplója, a Dowton Abbey sorozatokban már felkeltette az érdeklődésemet, valóságos karakterváltó, mesteri mimikájú színésznő! A Háború és béke sorozat számos szereplőjét felsorolhatnám, azokat, akik számomra emlékezetes alakítást nyújtottak még a három már említett főszereplő mellett. Tuppence Middleton, Bezuhova grófné megformálója, a Maria Bolkonszkaját alakító Jessie Buckley, az öreg és bogaras Bolkonszkij herceget játszó Jim Broadbent, és a Dolohov szerepében Tom Burke játékára hívnám még fel a figyelmet külön. Hangsúlyozva, hogy ebben a sorozatban nincs rossz alakítás, nincs elnagyolt színészi munka, és remek a szinkron is! Balog Mihály rendezte, Natasa, Pierre és Andrej magyar hangjaként Sipos Eszter, Kovács Lehel és Fehér Tibor kultivált módon adják hozzá egyéniségüket a nagy műhöz.
Szóval mindenképpen érdemes megnézni ezt a minisorozatot! Egyrészt egy világirodalmilag fontos és megkerülhetetlen művet, Lev Tolsztoj nagyregényét kapjuk kissé zanzásítva, másrészt látványos, jól megkomponált filmet, amely egyetlen perce sem ül le, s csak három perc szentimentális fröccsentést hagytak benne!
Szászi Zoltán (1964, Tornalja)
Költő, író.