Pápay Szandra: Versállomás. Tóth Krisztina Világadapter című kötetéről (kritika)

Az utóbbi években többnyire prózában alkotó Tóth Krisztina új verseskötetét olvasva az emberben – sokéves kihagyás után – is alapvetően az otthonosság jut eszébe. A kötet első verse (Hogy vagytok?) régi ismerősként üdvözli olvasóját is, s mi rögtön érezzük, hogy az új kötet versei korábban elhagyott szálakból szövődnek. Egy olyan könyvről van szó, ami már nem önmagában, hanem egy életmű meghatározott részeként áll előttünk, s óhatatlanul diszpozicionálni próbáljuk, belehelyezni a már megismert nyelvi-hangulati-gondolati sémákba, s ezeknek az elváráshorizontoknak a tükrében még izgalmasabbnak hat a Világadapter.

Korábban mozgásba lendített témák íródnak tovább az új kötetben időről, emlékezésről, elmúlásról és veszteségről. Áthallani vélünk a Magas labda verseinek gondolatvilágából, s visszafelé olvasva az életművet a világadapter-metaforát előkészítő verssorokra bukkanhatunk: „jelek átjárója a föld” (Hangok folyója); „zümmög a mondat, bujkál a kábelek fémagyában” (Esős nyár). Ezt az érzetet erősíti, hogy a korábbi kötet utolsó verse gondolatjellel nyitva hagy egy megkezdett mondatot, melyet – úgy tűnik – a Világadapter se kíván befejezni az utolsó versét záró kérdőjellel.

A Világadapter kezdő verseinek hangulata azonban komorabb a megszokottnál, vagy sokkal inkább súlyosabb. Az idő múlása és visszafordíthatatlansága a kötet első versében memento mori-ként az emlékezést is alapvetően a halál képzetköréhez kapcsolja. A kötet első ciklusa Futamidő címmel a múló idő bénító tapasztalatát a versírás lehetőségével kapcsolja össze. A ciklus címét viselő versben az idő múlását megfogalmazni kívánó törekvések kudarca van tematizálva: „Mindenki elment, ez van a papíron, / ezt a halott sort mantrázom percek óta.”

A világadapter-metafora jelentésrétegeit kezdi kibontani a vers. Az idő múlása meddő, automatizált témaként gátolja a vers létrejöttét, s „kívülről” érkező szavak mozdítják ki a szöveget saját önmozgásából: „Mobilozik egy szomszéd, / különös szavakat kiabál át a versbe. / Megtérülés, futamidő meg konkrét / elképzelés.” Egy olyan törekvés látszik kirajzolódni a kötetben, mely a versalanyt a világgal való interakcióra – jelen esetben koprodukcióra – készteti.

A második egység címe (Turista) mintha előre is vetítené ezt a világra nyitott, dinamizált szubjektivitást, mely rögtön a ciklus első versében problémaként is előkerül: „Titkos életem hiányos, örökre érthetetlen, / fakuló arcaimmal te olvass össze engem.” Olyan törekvés ez, mely véletlenül sem kíván önmagába fordulni. Elvonatkoztatva jelzi felénk azt is, hogy nem egy önismétlő és öntematizáló kötettel van dolgunk. Egy előre és hátra is utaló, dinamikus produktum a Világadapter, mely átfolyatja magán és újraértelmezi a korábban életre hívott sémákat, motívumokat.

Tóth Krisztina korábbi verseit olvasva a nyelvi kifejezés mindig valami folyamatosan áramló, folyékony, vízszerű képi-hangulati telítettséget kap. A Világadapterben mintha ennek a mozgásnak a megszakítása is az artikuláció egyik lehetséges alapja lenne. („Felállok, kihajolok, hogy lássam.” – Futamidő) Mintha itt az lenne a lényegesebb, amin keresztülfutnak, folynak ezek a szálak, mondatok, gondolatok. E két létállapot, az elfolyó és az állandó motivikusan is vissza-visszatér a szövegekben: „Legyen a vers a lék. / A füstként szivárgó olaj, / a feszes, mozdulatlan ég.” (Lék)

Míg a Magas labda egyik versében a költészeti hagyomány „kanyargó seb, mi nem heged be” (Hála-változat), addig a Világadapter egészen új értelmet ad e képnek: „De én meggondoltam magam: / nekem nem az kell, ami volt, / hanem a heg. Az az emlékektől benőtt / sajgás. Én akarok lenni a hosszú / vágás rajtad. Kérdezzen rám utólag / mindenki, aki lát.” (Heg) Talán ebben az elmozdulásban is érezhető a Világadapter újszerűsége.

Egy másik érdekes tendencia az új szövegekben a versalany pozíciója. Kettős nézőpont uralkodik a versekben. Az idő múlását rezignáltan érzékelő emberé, aki belenehezedik az elszalasztott életlehetőségek tapasztalatába, és ugyanezt a tapasztalatot dinamizáló, az emlékezést mint mozgásteret értelmező ember nézőpontja. A Turista című vers ezt a feszültséget sűríti magába: „A várost, ahová nem jöttél velem, / számon tartom mint hiányhelyet. […] Tulajdonképpen neked köszönhetem, / hogy profi turista lettem az életemben.” A Világadapterben a nyelv képileg sokkal szilárdabb, stabilabb konstrukció, mint a korábbi kötetekben. A Színpad című versben a nyelv díszletként van meghatározva, közvetítő entitás, akárcsak a világadapter maga. A Tanítvány-ciklusban a világadapter metafora az intertexutalitás jelentésrétegével bővül; keresztülfut rajta az, ami a múltból adatott, s az, amit a jövőnek adhatunk tovább.

Ezt a művészi motivációt árnyalja a kötet utolsó egysége. Innét nézve világossá válik, hogy az apa halálát feldolgozni próbáló szövegeknek van a legnagyobb szükségük arra a kettős nézőpontú, osztott időérzékelésre, ami a Turistában megjelenik: megfogni a halált a művészet számára, és feldolgozni az én számára – nehéz feladat egy világadapternek. E szövegekben egyszerre van jelen a személyes veszteség és a mindenkori veszteségérzet formaigénye.

Az, hogy a kötet szövegeiben a megállás mint igény felmerül, az apa halálát leíró versekben szorongató szükségként van jelen. Kimerevíteni egy traumatikus élményt, és addig forgatni, míg szöveggé nem formálódik. A Hosszúalvó-ciklus egymás utáni versei szinte egytől-egyig ezt a témát görgetik előre; A magnak jó lesz című vers az apa betegségét ismétlésként építi bele a szövegbe. Mégsem érezzük traumaköltészetnek ezt a törekvést. S talán épp a világadaptermetafora jelentéslehetőségei miatt: globálisabb létértelmezési igényt rejt magában, ahol a halál is csak egy része a lét megismerésért kiáltó forgatagának. Éppen ezért az apa-versek után a kötet záró szövegei kinyitják az értelmezési tereket, elvontságuk a korábbi szituáció-kötöttség ellenpontját adják. „Kering a Föld, álmában nem érti meg a végtelent.” (Felejtő)

A világadapter egy állomás, melyben ott az elindulás lehetősége. A viszonylagos állandót próbálják megragadni a szövegek, a maradandót az elmúlásban, még akkor is, ha e törekvés sokszor lehetetlen. A kötet címadó versében az elfolyó időt összerántó, értelmező funkciója kerül előtérbe a világadapternek. Az elszalasztott tárgy hiánya a nyelvben látszik pótolhatónak, ahol még az ember is világadapterként határozódik meg: „A világ közben áramlik észrevétlen / át a testen…”. A világadapter végső soron mi magunk vagyunk, vagy kellene lennünk: hagynunk, hogy keresztülfolyjon rajtunk a világ. És természetesen világadapter maga a vers is, a világot érzékelő, befogadó, átalakító és visszaadó készülék. A világadapter a létezés formája, a mindenkori költészet.

Tóth Krisztina legújabb verseskötete a megérkezés előtti pillanat, várakozó és lehetőségteli. Van benne valami a búcsúzás utáni visszafordulás szorongásából, és az érkező arcának félmosolyából. Ismerősek ezek a versek, mégis meglepnek bennünket. A Világadapter tökéletesen illeszkedik az életműbe, de jóval többet nyújt ennél: kánonteremtő-erejű költészet ez – a maradandóság művészete.
(Magvető, Bp., 2016)