Lomboš Kornélia: Livia Bitton-Jackson trilógiája és a transzkulturalizmus

(tanulmány)

Tanulmányom Livia Bitton-Jackson (Friedmann Elvira) trilógiájának interpretációjára fókuszál a transzkulturalizmus szempontjából. Szöveg- és befogadócentrikus elemzési elvek mentén tárja fel a kötetekben rejlő transzkulturalizmus jellegzetességeit. Az első részben (Ezer évet éltem) a kultúra antikultúrába való átfordulását követhetjük nyomon az auschwitzi iszonyból kiragadott élményeken keresztül. A másodikban (A remény hídjai) az idegenségtapasztalat és gyökértelenség nyelvi reprezentációit, míg a harmadik kötetben (Hello, Amerika!) egy új kulturális közeghez való alkalmazkodást, az adaptálódást követhetjük nyomon. E nyilvánvalóan transzkulturális jelenségek mellett a trilógia biografikus, referenciális oldala s a női narrátor lelki rezdüléseinek fókuszba helyezése is tartogat transzkulturális jelentőségű mozzanatokat. Amellett, hogy értelmezésem felfedez egy eleddig a köztudatban kevéssé ismert holokauszttematikájú alkotást, azt is bemutatja, milyen interpretációs potenciál rejlik felvidéki irodalmunk eme „titkos” kincsében.

Biográf ia és a transzkulturalizmus

A transzkulturalizmus esetében a „transz” előtag nem csupán a nemzetek közötti átlépésre utal, hanem ez a mozgás magába foglalja az „élet és írás közti határok átlépését is.”1 Nem meglepő, hogy Livia Bitton-Jackson élete is, mely a trilógia fő inspirációforrása, számos transzkulturális elemet tartalmaz. Livia Bitton-Jacksont 1931-ben Elvira Friedmannová néven anyakönyvezték Somorján. Mára a New York City University tanárnője, ahol judaizmust, zsidó kultúrát tanít, ám jelenlegi helyzetéhez hosszú, viszontagságos út vezetett. 1944-ben Auschwitzba hurcolták. Három koncentrációs tábort járt meg egy év és két hónap alatt az amerikai csapatok 1945-ös beavatkozásáig. Az akkoriban még csak jövendőbeli írónő előbb visszatért az akkori Csehszlovákiába, majd 1951-ben Amerikába emigrált.

Livia Bitton-Jackson gyakran látogat el különböző oktatási intézményekbe, hogy könyvei bemutatása mellett emlékeiről való beszámolói útján ismertesse a diákokkal, milyen borzalmakkal kellett szembesülniük a második világháború idején ifjúságukat élő zsidóknak. Egyik ilyen előadása során említette, miképp befolyásolták tinédzserkora nyomasztó eseményei anyanyelvével való kapcsolatát és szakmai élete alakulását. Trilógiája első kötetében szerepel az idézet, melyben a narrátor így nyilatkozik magáról: „Álmaimban híres költő vagyok.”2 Magának az írónőnek is hasonló vágyai voltak gyermekkorában, azonban állítása szerint az angol nyelvet, mely választott anyanyelvévé vált, sosem volt képes olyan szinten elsajátítani, hogy kommunikálni tudja vele művészi szinten a lelke legmélyéről fakadó érzéseit. Így vált számára a próza azzá az önkifejezési formává, mely által a nagyközönség elé tárhatja saját élményeit fikcionalizált keretben.3

A migrációs élményeket megragadó irodalmi művek műfaji kategóriáját meghatározza, hogy az ilyen témákkal foglalkozó író legtöbbször „olyan műfajokra utalja magát, amelyek a mobilitás, utazás, emlékezés aktusát működtetik: a memoárt, biográfiát, autobiográfiát és útleírást.”4 Livia Bitton-Jackson művei is ezen műfaji kategóriák elemeit tartalmazzák, az írónő saját élményeit építette bele regényeibe. A tanulmányomban bemutatott trilógia részei eredetileg angol nyelven jelentek meg, majd némi temporális csúszás után magyarul is. Kötetei kronologikus sorrendben a következők:

1. I Have Lived a Thousand Years: Growing up in the Holocaust
(1999) – Ezer évet éltem: A holokausztba veszett gyerekkor (2013,
2015)

2. My Bridges of Hope: Searching for Life and Love after Auschwitz (2002) –
A remény hídjai: Élet és szerelem Auschwitz után (2014)

3. Hello, America (2006) – Helló, Amerika! (2014).

Érdekesség Livia Bitton-Jackson regényeinek kultúraközi útja is. Rákai Orsolya fejti ki tanulmányában, hogy „az egyes művek létrejötte nemzeti nyelvekhez- kultúrákhoz való kötődésüket tekintve meghaladhatatlanul és természetszerűleg sokgyökerű,”5 mely állítás több szempontból is igaz az itt elemzett trilógia esetében. Egyrészt míg magyar nyelvterületen a könyvesboltokban a holokausztirodalom alkotásait felsorakoztató polcokon lehet fellelni, addig Amerikában a Young Adult Fiction kategóriájába sorolják ezeket az alkotásokat. Másrészt megemlítendő transzkulturális érdekesség, elgondolkodtató kérdés, vajon kezelhetjük-e ezt a trilógiát a szlovákiai magyar irodalom sajátjaként. Tematikailag bizonyosan, ám a trilógia létmódja, az, hogy fordításban jutott el nyelvterületünkre, s maga az írónő nem vallja magát magyarnak, lehetetlenné teszi, hogy egyértelmű megállapításokat tehessünk e kérdés tekintetében.6 A írónőt a migráns író kategóriájába sorolhatjuk annak folytán, hogy „a több kultúra, nyelv, identitás egyidejűségének tapasztalata”7 életében és munkásságában egyaránt megjelenik.

A trilógia transzkulturális vonatkozásainak rövid bemutatása után a továbbiakban a szövegben fellelhető jelenségek elemzése következik három tematikus kategória mentén, melyek mindegyikét külön fejezetbe foglaltam.

Antikultúra

Livia Bitton-Jackson trilógiájának első kötete az antikultúrába, azaz a háború értékromboló rendszerébe való lesüllyedést mutatja be. A narrátor, Friedmann Ellike olyan helyzetbe kényszerül, melyben a lelki terror és folyamatos életveszély sötétségében még inkább megtanulja értékelni a szeretet, remény, hűség, állhatatosság és összetartás erejét.

A trilógia első kötetének különlegessége, hogy bemutatja nem csupán a koncentrációs táborok létmódját, hanem az oda vezető, egyre nyomasztóbb eseményekbe is betekintést enged az olvasóknak. A narrátor és családja egy elnyomó, erőszakkal monokulturálissá alakított világ elemeivé válik, ahol a külföldi termékek, az „ellenséges import […] angol kabát, orosz tea, francia szappan, amerikai pamut”8 birtoklása büntetést von maga után.

A Friedmann család a nagymagyari gettóba hurcoltatásuk során is megéli az állati sorba kényszerítettség első hullámát: „Felsorakoztatnak, megszámolnak, felcímkéznek, mint a táborozásra induló gyerekeket, vagy a kisállat-kereskedésből kikerülő állatokat.”9 A regényben szereplő zsidók itt is szembesülnek a holokausztregények tipikus elemével, az információ áramlásának hatalom által való korlátozása folytán fellépő tájékozatlansággal, amely még inkább fokozza a jogfosztottság, az emberi jogoktól való elidegenítettség érzetét. A szereplők csupán homályos hírek és pletykák útján értesülnek arról, mit is hordozhat számukra a jövő. Sem a likvidáció és a gettók felszámolása, sem a munkatáborok és orosz árkok ásása nem nevezhető optimista jövőképnek.10 Emellett a szöveg világában megjelennek a karakterek tehetetlenség szülte kétségbeesett próbálkozásai is integritásuk megőrzése érdekében, például amikor Ellike nagynénje, Szerén néni végső dühödt kétségbeesésében „Ez sem lesz az övék! Meg ez sem!”11 kiáltásokkal csapkodja földhöz családja porcelánkészletét. A nagymagyari gettó ábrázolásának jellegzetessége az is, hogy a narrátor igyekszik említést tenni a helyzet kevésbé sötét oldaláról is: „A vécé előtt kígyózó sort szeretem a legjobban. […] Van idő kapcsolatot létesíteni, beszélgetni.”12 Ahogy a balsorsban való osztozás közelebb hozza egymáshoz a regény szereplőit, egyúttal el is szigeteli őket a csoportjukon kívűl eső emberektől: „Magas kerítés választ el egymástól, egy egész világ – ők nem érthetik.”13

A narrátor Auschwitz és Plaszow koncentrációs táborát is megismeri a regényben. A táborok világával való első szembesüléskor a főhős elképzelhetetlennek tartja, hogy a messziről látott, megviselt emberekhez hasonlatossá válhat ő maga is: „Szürke ruha. A dróthoz szaladnak, és bámulnak. Üres tekintetek. A tébolyodottak üres tekintete.”14 Az átfordulás kultúrából antikultúrába viszont megállíthatatlanul bekövetkezik. Ha a trilógia első kötetét olvasók képesek elvonatkoztatni a regény valóságvonatkozásaitól, s hideg tárgyilagossággal szemlélik az ábrázolt körülményeket, megállapíthatják, hogy az ábrázolt koncentrációs tábor is egy saját szabályokkal rendelkező világ, melyben a túlélés a vakszerencse mellett a szabályok minél gyorsabb kiismerésének függvénye. Ennek az értékromboló, sötét világnak jellemzői közé tartozik az áldozatok állatokkal egyenrangúvá degradálódásának kifejezése a hatalom által alkalmazott megnevezéseik által: blöde Lumpen, blöde Schweine, blöde Hunde,15 illetve valódi nevük számmal való helyettesítése.16

A regény leírja a koncentrációs táborokban uralkodó embertelen körülményeket, azt, hogy a rabok nem juthattak egész nap vízhez, csupán egy „jókora gödör, tele zavaros vízzel”17 állt rendelkezésükre szomjuk oltására az étkezések idején kívül. A menü pedig általában lavórból fogyasztandó, moslékszerű folyadék. „Visszataszító a sötét kulimász, és büdös. […] Homokszemcsék vannak ebben is […] és még valami más – üvegszilánk… faforgács… szövetdarab.18 Az empatikusabb hozzáállást képviselő befogadók számára a főhős táborbéli tapasztalatai szinte már horrorisztikus jelleget kapnak azáltal, hogy a megszokottól, az otthonostól teljességgel eltérő, az unheimlich kifejezéssel leírható19 elemekből épül fel.

A narrátor a táborok sötét, a túlélés lehetőségének korhatárt szabó, Blockältesték, kápók és a Sonderkommando kiszabta büntetések, a ki tudja, merre elszállító vagonok, megtizedelés és gázkamrák állandó veszélyével fenyegető világát kiismerve ekképp foglalta össze tapasztalatait: „Fogollyá értem, a koncentrációs tábor rabjává. Megtanultam félelemben, éhesen, állandó zaklatás közepette élni.”20 Bár az egyik koncentrációs tábor (Augsburg) hozott a rabok életébe némi enyhülést, az életminőséget javító elemek felszíne mögé tekintve ismét az antikultúra kacsintott feléjük. Amikor Ellike kezdett örülni az új helyen kapott öltözékeknek, hiszen „a ruha új dimenziót adott,”21 megtalálta egy zsidó lány nevét belehímezve az „új” kabátjába.

Transzkulturális frusztráció

A trilógia egészét jellemzi az idegenségtapasztalat, a teljes elidegenedés állapotának ábrázolása. Ez a lassú, ám a főszereplő esetében annál érzékletesebben ábrázolt lelki folyamat nem szorítkozik a koncentrációs táborból való kiszabadulás időszakára. Jelei már abban az időben is megmutatkoznak, amikor a zsidók elleni első intézkedéseket végrehajtották a hatalom képviselői. Amikor Ellike és családja értesül az első transzportokról, melyek a magyar főváros területén zajlottak le, a fiatal lány túlidealizált képe Budapestről szertefoszlott: „Budapest, álmaim városa, Auschwitz előszobája lett.”22

A narrátor koncentrációs táborokban megélt élményei több szempontból is meghatározták a különböző nemzetiségű egyénekhez való viszonyulását. Nyomasztó élményei folytán nem csoda, hogy az a benyomás rögzült benne, hogy „az SS mintha nem is emberekből állna. Arcuk nem is arc, csak valami hátborzongató maszk. A hangjuk dühödt csaholás.”23 A németek a félelmetest képviselik a főszereplő életében, ám nem csak velük képtelen a kapcsolatteremtésre. Megrázkódtatásai után Ellike képtelen ismét közösséget vállalni az őt körülvevő világgal, ugyanis az auschwitzi pokolban megélt borzalmak és a táboron kívüli világ közönye közti kontraszt teljesen összezavarja a főhős lelkivilágát: „Most éltünk meg ezer halált.

Kisgyerekekét, csecsemőkét, gyönyörű, hozzánk simuló babákét. […] A drága Szerén néni levegőért kapkodott a gázkamrában. Az aranyfogát kitépték. A bőrét lenyúzták, hogy lámpaernyő legyen belőle. Kevéske zsírjából szappant főztek. […] Őrjítő a flört, az udvarlás, a nevetés veszekedett körhintája. Őrjítő.”24

Abból, ahogy a főhős kimondja kiszabadulása utáni első benyomásait: „Szabadság. Végre. De miért nem érzem? Miért nem érzem?”25 Jól látszik, hogy a teljes felszabadulás lehetetlenné vált számára. Saját énjével együtt ugyanis világszemlélete is megváltozott. Az otthon elveszítésének tényét és megtalálásának lehetetlenségét ismeri meg Ellike mind globális, mind nagyon személyes értelemben is, ám ahogy a migráns irodalomban ez általános, „az a tapasztalat, hogy az elveszett otthon/múlt visszaszerzése nem tud megvalósulni.”26 A tágabb geográfiai táj otthonossága a lány múltjának átértelmezése következtében elillant: „Ez mind az én belső világom része – a Duna, a rét, a Kárpátok emelkedői meg a város. Ezek nélkül nem lehetek teljes. És mégsem az enyém többé. Ez a hely már nem az otthonom.”27 Még az emlékeiben élő otthon, saját házuk sem ugyanaz többé, mint régen: „Brutálisan téptek le minket a ház kebeléről egy éve, most úgy mered ránk, mint tébolyodott öregasszony, értetlenül, barátságtalanul.”28

A nemzeti hovatartozás Ellike számára nem bír fokozott jelentőséggel. Abban a jelenetben, ahol a lány és édesanyja illegális emigrációjának egyik feltétele az, hogy ne legyenek csehszlovák állampolgárok, a lány ekképp foglalja össze helyzetüket: „Magyarnak kell maszkíroznunk magunkat. Magyar identitást kitalálnunk: nevet, születési helyet és szuperbiztos történetet arról, hogy jutottunk át a magyar határon.”29 A megszólalás tárgyilagossága s a szóhasználat is mutatja, hogy Ellike esetében magyarságtudatról nem beszélhetünk. Magyarsága, a magyar nyelv ismerete csupán eszköz a főhős számára, hogy elérje céljait.

A diaszpóra-, illetve migránsirodalom hősei általában „kívül vannak a társadalmi szocializáció és viszonyrendszer keretein.”30 Ellike is hasonló helyzetben van, ezért jelent történetében olyan intenzív fordulópontot, amikor viszonylagos biztonságra, már-már otthonra lel a zsidó közösségekben. Jövőbeli terveit is zsidó identitása fényében választja meg magának: „Erec Izrael mi vagyunk. Oda tartozunk. […] A zsidó ország az egyedül lehetséges otthona egy zsidónak.”31

Adaptáció és kultúrsokk

A trilógia harmadik kötetének transzkulturális vonatkozású domináns eleme az adaptáció és otthonkeresés toposza. A főhős és családja az eredeti, Erec Izraelt megcélzó tervei ellenére Amerikába emigrál, hogy új életet kezdjen. Ebben a szituációban fokozottan jelenik meg a túlidealizált Amerika-kép és a kulturális különbségektől csak még fájdalmasabb realitás ellentéte, mely általános jellemzője a migráns irodalom alkotásainak, vagyis „az »amerikai álom«, Amerika, mint az »Ígéret földje« retorikája paradigmatikus szerepet játszik a bevándorló önéletrajz narratív sémájában.”32

Ellike esetében a pozitív élmények, a metrózás, az amerikai gasztronómia, a bőség és a bürokrácia lendületességének felszínén át hamar kiütközik az üröm az otthon reményének örömében. Az 1945 utáni Csehszlovákiában megélt nyomor után az Amerikában látott bőséggel társuló pazarlás rettenettel tölti el Ellikét: „Dermedten ülök. Nahát… Ez Amerika? Magas sarkon billegő, festett szájú süldőlányok! És kidobják a csodaszép, krémszínű, patentos, bőr körömcipőt, csak mert elszakadt a pántja!”33 Amerika mint kulturális keret teret adott arra, hogy összevetésre kerüljenek az új és a régi (csehszlovák) körülmények. Jó példa erre az, amikor Ellikét, aki tanári állást vállalt az USA-ban, megfedték a diákok testi fenyítéséért. A lány reakciója a következő volt: „De hát… hogy taníthat úgy az ember, hogy nem oszt ki időnként egy-egy taslit?”34 A főhős minden múltbéli idegenségtapasztalata ellenére nem tudta teljesen levetni forráskultúrája örökségének elemeit. Az adaptáció, az új körülményekhez való alkalmazkodás mellett a trilógiában jelentős szerepe van az utólagos traumafeldolgozásnak is, mely „emlékezetmunka”35 gyakori eleme a transzkulturális tematikájú regényeknek. A történet folyamán számos helyen jelennek meg Ellinél a PTSD (Posttraumatic Stress Disorder) tünetei, melyre jó példa az, amikor a lány először utazik metróval kísérő nélkül, s a szűk területre összezsúfolódott emberek közt úgy érezte magát, mintha ismét a koncentrációs tábor felé száguldó vonaton lenne: „Kapd össze magad, Friedmann Elli, nem ott vagy már, hanem Amerikában, a metróban, nem a túltömött marhavagonban Auschwitz… Płaszów… Dachau felé… A rémálomnak vége: dolgozni indultál, metróval.”36 A koncentrációs táborok hatása utólag is befolyásolja Elli életét. Egyrészt zavaró tapasztalatokra tesz szert tanári gyakorlata során azáltal, hogy az iskola vezetősége tabuizálta a zsidókat ért traumákat: „figyelmeztettek, hogy ne beszéljek a lágerekről, hogy az amerikaiak nem akarnak hallani róluk… nem akarják tudni, mi történt ott.”37

A múlt folyománya az is, hogy Ellike önnön nőiségével való kapcsolata is rengeteget változott a trilógia előrehaladtával. Az övé is egyfajta „transznacionális női tapasztalat,”38 mivel nőisége mindig az aktuálisan hatalmon lévő kultúra szabályainak rendeli alá magát. A trilógia kezdetén a főhős önképe nem éppen pozitív: „Túl magas vagyok, esetlen,”39 sőt csúnyának látja magát azáltal, hogy szőke haja és kék szeme kiszorítja őt a zsidó szépségideál keretei közül. Ezzel szemben auschwitzi tartózkodása alatt épp a külleme (szőke haja és kék szeme) keltette fel Mengele figyelmét annyira, hogy a szelekció idején a túlélők közé sorolta, mely jelenet rámutat a szépségképzet kulturális meghatározottságára.

A koncentrációs táborban a nőiség degradációját figyelhette meg Elli önmagán és társain. A főhős maga fogalmazza meg, hogy a „szürke ruhás fiatal nő borotválni kezd bennünket – a hajunkat, hónaljunkat, ágyékunkat […]. Eltűnnek a személyes különbségek.”40 A táborból való szabadulás idejére nemcsak az identitás jegyei, de a feminin jelleg is eltűnt a meggyötört nőkből. Ez abból a párbeszédből látszik, mely akkor hangzott el, amikor kinyitották az auschwitzi nőkkel teli vagont: „Női transzportot vártunk Auschwitzból – ismétli a magas tiszt. – Auschwitzból jöttek? A nők helyett küldték magukat?

– Igen, Auschwitzból. És nők vagyunk.”41

Ellike nőiségről kialakult nézetei komoly átalakuláson estek át szabadulása óta, s számos kulturális sztereotípia határozta meg nézeteit. Egyrészt csehszlovákiai tartózkodása idején megállapította, hogy „senki sem szereti a sovány nőket. A nyári táborban erőltetni fogom az evést, és gömbölyödni fogok.”42 Ezután Amerikában azt tanulta meg, hogy „Az amerikai férfiak félnek az eggheadektől. Pláne a szőkéktől. […] Ha tetszeni akarsz a fiúknak meg a férfiaknak, ha azt akarod, hogy szívesen töltsék veled az idejüket, tartsd inkább csukva a szádat. Ne vegyék észre, hogy okos vagy.”43 Emellett a lánynak szembesülnie kellett a koncentrációs táborokból szabadult nőket övező negatív hírnévvel. Egyik kikosarazott udvarlója ugyanis ilyenképpen oktatta ki Ellikét: „Tudja, a magafajta lányoknak nem szabadna ilyen finnyásnak lenni! […] Láttam a számot a karján. Tudjuk jól, mi történt odaát a lágerekben, hallottuk, hogy élték túl a magafajta fiatal lányok. Elszórakoztatták a német katonákat!”44

Ellike traumái mellé járul a túlélés bűntudata is. A főhős sokáig nem tudta feldolgozni azt, hogy rengeteg barátja és szerettei helyett pont ő maradt életben, míg végül arra a következtetésre jutott, hogy: „Létjogosultságom indoka az eltökélt szándék, hogy tudást és szeretetet osztogassak.”45 Az, ahogy Ellike eljut a koncentrációs táborokban megélt elállatiasító embertelenségből önképe és identitása rekonstrukciójáig Amerikában, felruházza Livia Bitton-Jackson trilógiáját azzal a dimenzióval is, hogy (ahogy sok más migráns irodalomhoz tartozó alkotást) Bildungsromanként olvassuk.46

Konklúzió és lehetőségek

Tanulmányom Livia Bitton-Jackson trilógiájának transzkulturalizmussal összefüggésbe hozható elemeit értelmezte. A kultúra és antikultúra közti átmenet bemutatása után kitért az idegenségtapasztalat bemutatására, majd az adaptáció nehézségeinek árnyalataira az elemzett regényekben. A negyedik alfejezetben foglalkoztam a nőiség szemléletének kulturális vonatkozásaival is. A tanulmány konklúziójában arra a kérdésre keresem a választ, hogy a transzkulturális elemek mellett milyen szempontból érdemes még ezt az alkotást vizsgálni, azaz milyen kutatási terek felé nyit Livia Bitton-Jackson trilógiája.

A regények számos elemet tartalmaznak a judaizmusból, így érdemes lenne azt kulturális szempontból is elemezni, a zsidó vallás szemszögéből. Emellett a holokausztirodalom részeként, a főhős szemléletmódja révén tanulságos lenne elvégezni a trilógia komparatív interpretációját, mely során például Anna Frank naplójával, Kertész Imre Sorstalanságával vetnénk össze Livia Bitton-Jackson művét. Emellett megemlíthető: azáltal, hogy a jelen tanulmányban elemzett regényeket Amerikában a Young adult fiction kategória részeként kezelik, a populáris irodalommal és művészettel is kapcsolatba hozható. Ezáltal fennáll a lehetősége annak, hogy például a horror elemeit vizsgáljuk a szövegben, vagy Ellike karakterének reakcióit, gondolkodásmódját és tetteit olyan, a hatalom által traumatizált karakterekkel hozzuk párhuzamba, mint J. R. R. Tolkien Zsákos Bilbója vagy a Marvel Univerzum Magnetója.

Zárásként elmondható, hogy a Livia Bitton-Jackson trilógiájában rejlő elemzési lehetőségek mellett az írónő által közvetíteni kívánt üzenet szempontjából sem érdektelen ez az alkotás. Ekkép fogalmazza meg alkotása ars poeticáját: „Hiszem, hogy ha beszélünk az előítéletek és intolerancia fakasztotta borzalmakról, gyarapodni fog azoknak a száma, akik küzdenek az előítéletesség, a negatív elfogultság ellen.”47 Az irodalomoktatás berkeiben a toleranciára való nevelésnél kevés fokozottabban fontos célt tudok elképzelni a mai felgyorsult világban.

—

1 Jablonczay Tímea, Transznacionalizmus a gyakorlatban: migrációs praxisok a könyvek, az írásmódok, a műfajok és a fordítási stratégiák geográfiájában, Helikon, 2015, 2, 138.
2 Bitton-Jackson, Livia, Ezer évet éltem, At Home Galery, Somorja, 2015,14.
3 Searching for Life and Love after Auschwitz (1999), 2016. március 13., BookTV, Stephen Halsey Junior High School, Queens, New York, https://www.youtube.com/watch?v=ciDHQAy8sjs
4 Jablonczay, i. m., 154.
5 Rákai Orsolya, Fogalomfosszíliák, identitás-kövületek: a transznacionális poétika lehetőségei az individuális, a kollektív és az idegen metszeteinek újragondolásában, Helikon, 2015, 2, 241.
6 Searching for Life and Love after Auschwitz. I. h.
7 Jablonczay Tímea, i. m., 145.
8 Bitton-Jackson, Livia, Ezer évet éltem, 19.
9 Uo., 26.
10 Uo., 48.
11 Uo., 65.
12 Uo., 45.
13 Uo., 45.
14 Uo., 77.
15 Uo., 81.
16 Uo., 124.
17 Uo., 88.
18 Uo., 92.
19 Freud, Sigmund, A kísérteties = Pszichoanalízis és irodalomtudomány, szerk. Bókay A., Erős F., Budapest, Filum, 1998, 65–81.
20 Bitton-Jackson, Livia, Ezer évet éltem, 118.
21 Uo., 159.
22 Uo., 22.
23 Uo., 70.
24 Bitton-Jackson, Livia, A remény hídjai – Élet és szerelem Auschwitz után, At Home Galery, Somorja, 2014, 58–59.
25 Bitton-Jackson, Livia, Ezer évet éltem, 203.
26 Mészáros Zsolt, Határközvetítők. A transznacionális memoárirodalom élméleti megközelítései, Helikon, 2015, 2, 245.
27 Bitton-Jackson, Livia, Ezer évet éltem, 210.
28 Bitton-Jackson, Livia, A remény hídjai – Élet és szerelem Auschwitz után, 12.
29 Uo., 176.
30 Györke Ágnes, A transznacionális feminizmus elméletei: Empátia, affektus és transzlokális tér, Helikon, 2015, 2, 231.
31 Bitton-Jackson, Livia, A remény hídjai – Élet és szerelem Auschwitz után, 45.
32 Mészáros, i. m., 244.
33 Bitton-Jackson, Livia, Helló, Amerika!, At Home Galery, Somorja, 2014, 29–30.
34 Uo., 135.
35 Jablonczay, i. m., 150.
36 Bitton-Jackson, Livia, Helló, Amerika!, 76.
37 Uo., 138.
38 Jablonczay, i. m., 153.
39 Bitton-Jackson, Livia, Ezer évet éltem, 15.
40 Uo., 79.
41 Uo., 149.
42 Bitton-Jackson, Livia, A remény hídjai – Élet és szerelem Auschwitz után, 73.
43 Bitton-Jackson, Livia, Helló, Amerika!, 153.
44 Uo., 158.
45 Uo., 136.
46 Mészáros, i. m., 247.
47 Bitton-Jackson, Livia, Ezer évet éltem. At Home Galery, Somorja, 2015, 12.