Pápay Szandra: Mutato nomine…

Pionírszív az Örkény Színház előadásában

(kritika)

A kis ember tragédiája népszerű témája a mindenkori művészetnek. Zavaróan ismerősnek és a magunkénak érezzük. Könnyen azonosulunk a körülmények áldozatává lett karakterekkel, mintha a mese egy kicsit rólunk is szólna: instant katarzisélmény. Persze nehezebb dolgunk van, ha a szellemi fogyatékkal élő középkorú hősünk tudatlan meggyőződésből a kommunista rendszer besúgójává lett, így ha akarna, se tudna szembesülni és szembesíteni döntéseinek következményeivel…

Az élő irodalommal oly szoros és szerves kapcsolatot ápoló Örkény Színház ismét regényadaptációra vállalkozott: Daniela Kapitáňová Könyv a temetőről című művét vitte színre.

A stúdiószínpad kényelmetlenül kis terében egy penészedő falú, a múlt évszázad második felét idéző szoba tárul elénk. Agglegénylakás ősrégi bútorokkal, alig működő berendezésekkel, a szocialista miliő poros és kopott emlékezetével. Egyre gyorsuló, ritmikus hangjátékból bontakozik ki az előadás, melyet a szekrényből kimászó főszereplő, Samko Tále automatizált mozdulatsora követ. Rögtön érezhető, hogy ez az ember együtt létezik a szobával. Magassága megegyezik a központi helyre kerülő szekrénnyel, együtt forog a mikrohullámsütővel, érzelmileg kötődik a szoba berendezéseihez. Élete határokkal szabdalt lépések sorozata, melyből kizökkenteni még az olykor „abnormálisan” viselkedő, köhögő, nevető és visszabeszélő tárgyak sem tudják. Szenteczky Zita rendezésében a díszlet szinte önálló entitásként működik a színpadon. Bábrendezői arányérzékkel dinamizálja a színpad legapróbb elemét is, ami tökéletesen egészíti ki az egyszemélyes szereplőgárda játékát.

Samkót kettős korlát veszi körül: egy külső, politikai-társadalmi és egy belső, fizikai-szellemi; pedig belátható, hogy az esetek többségében bőven elég ezek közül egy is a drámai alapkoncepcióhoz. Sőt, e két tényező jelen esetben épphogy kioltja egymást, nem pedig fokozza az előadás tragikusságát; bár mintha célzott is lenne ez az önellentmondás. Beteg főhősünket nehezen ítéljük el a besúgóként okozott fájdalmakért. Ő csak rendre vágyott, hogy könnyen érthető és betartható szabályokat követhessen, s a korábbi rendszer ezt meg is adta neki. Mégse válik szerethetővé a figura, hisz az alapvetően jóra törekedni vágyó Samko még a legdrámaibb pillanatokban is képes kitartani manipulált véleményének igazsága mellett. Várjuk tőle az emberit, és a legnagyobb tragédia, hogy nem kapjuk meg. Olyan távol kerülünk Samkótól, mint amilyen távol van ő saját magától.

A főszereplőt játszó Bíró Kriszta pedig a tőle megszokott bravúrral teremti meg ezt a szánni való idegenséget. Nincs benne semmi túlzás, semmi felesleges vagy túlmímelt gesztus. Egy olyan embert játszik, aki nemtől és kortól is függetleníthető, s alig elváltoztatott vonásokkal, szinte teljesen természetes hangszínen teremt meg egy folyamatos feszültséggel teli légkört, ahol egyszerre nevetünk és döbbenünk le a távolságon, ami megfosztja minden – számunkra – normális valóságvonatkozástól ezt az embert.

Samko testi-szellemi hiányosságait kompenzálva kényszeresen normalitásra törekvő ember, aki mindenhez igazodni próbál, s a volt kommunista rendszer szabályozottsága tökéletes visszacsatolásként győzte meg ennek sikerességéről. Az új rendszerben már kevésbé érzi a társadalom hasznos résztvevőjének magát. Egyetlen feladata egy jóslat: mesét írni a temetőről, s ő értetlenül is próbál eleget tenni az elvárásnak.

Persze csak a saját életéről tud beszélni, ami tragédiák sorozatában rajzolódik ki. Samko ugyanolyan könnyed természetességgel beszél a papírgyűjtésről, az iskolai pionírfogadalomról és a párttitkárnak tett jelentéseiről is. Rokonai halálát egyszerű közönnyel fogadja. Az elszigeteltség fojtó magányát a hozzátartozókként megelevenedő tárgyak erősítik, de teljesen ők se tudnak nézőpontkülönbségként szolgálni, hiszen Samko sematikusan működő elméjének kivetülései.

Minden folyamatosan visszazuhan a meg nem értés céltalan monotonitásába, s akármennyire várjuk, a legfeszültebb ponton sem jutunk el drámai magasságokba. Ez a hiányérzet pedig tudatosan generált élménye a Pionírszívnek. A feszültségíve éppen annyi, amennyit egy ilyen szellemi képességekkel rendelkező ember át tud élni; minden mást a tárgyak „élnek” meg. Leesnek, összetörnek, koszolódnak, de Samko ebből sem érzékel túl sokat, vérszínű vízzel mossa fel padlóját.

Az előadás legnehezebb pontján is csak a színpadkép változik meg drasztikusan, jelzőtáblaként mutatva az át nem élt katarzis helyét. Jelzi az utat, amin nem tudott végigmenni Samko, mert az nem a megszokott irányba tartott; az utat, ami összekötne okot és okozatot, tettet és következményt, s amit Samko elméje nem képes bejárni. Ahogy betegsége nevét sem képes kimondani, úgy a történteket sem tudja saját magára vonatkoztatni.

Végső soron nem mesélni nehéz, hanem rájönni arra, hogy a mese részei vagyunk, és mi hozzuk létre döntéseinkkel a történetet. Az önmagunkra ismerés döbbenete, amin Samko soha nem fog keresztülmenni. Tragédiája megtörtént, de át nem élt és meg nem értett események sorozata; így elmondhatatlan és megmagyarázhatatlan, mint a halál. A Pionírszív egy kifejezetten hiteles mesére sikeredett a temetőről.