Mellár Dávid: A térbevetettség érzete

Závada Péter Roncs szélárnyékban című kötetéről (kritika)

Belső világunk tágulása által nemcsak mi vetülünk ki a környezetünkre, de ezzel párhuzamosan a külvilág (a természet elemei, egy tárgy és funkciói, a kimondott vagy leírt szavak, a Másik maga) is belénk szivárog „mintha mindig is összetartoztak volna” (56). Ez a súlytalan mozgás kerül színpadi megvilágításba Závada Péter tavaly megjelent Roncs szélárnyékban című verseskötetében.

A költő korábban a slam poetryt is kipróbálta, s ez erősen érződött is első kötetén, az Ahol megszakadon (2012). A Mész (2015) című második köteténél viszont már nem merült föl a kérdés, hogy a slam vagy a költészet felől közelítsünk-e ahhoz a traumalírához, amely az anya elvesztésének feldolgozásából fakad a kötetben. A 2017-ben megjelent Roncs szélárnyékban még ennél is mélyebbre hatol az emberi tudatban, miközben a szövegekből egyre tisztábban hallható ki Závada sajátos, sallangokat elhagyó hangja. Új kötetének szövegvilágát erősen áthatja a színpad elvont világa, ami az író dramaturgi karrierjét tekintve nem is meglepő. A költő verseiben egy elképzelt, személyes világot épít fel, amelyekben a teátrum megkérdőjelezi az objektív valóságot. Ő maga egy interjúban úgy beszél erről a világról, hogy az egy „furcsa fragmentumokból felépülő létlehetőség, tele elmosódott körvonalakkal”.

A négy ciklusra osztott kötetet bevezető nyitóvers, a Hely az időnek előkészíti azt a világot, azt az „ott”-létet és „benne”-létet, amelyben a lírai én majd a kötet többi versében is megszólal. Már amennyire meg tud szólalni, hiszen nemcsak a felbomló időérzékelés, a térképzetek határsértései teremtik meg a versekben a szubjektum sajátos belső világát, de a nyelvi kifejezhetőség és a szavak mögött meghúzódó jelentések is újraértelmeződnek a nyelvről való beszélés során: „Kimondanának minket a szavak, / de a torkukon akadunk. / Föltorlódunk egy megszólalás szűk / keresztmetszetében.” (9) A „Tér-idő rétegek egymásra hajlása” – ahogy az a kötet hátlapján is olvasható –, az „ott” másságának kiterjesztése és a test határainak elbizonytalanítása teremtik meg azt a köztes létállapotot, amely felől a nyitóvers mellett a kötet többi szövege is értelmezhető.

Ez a létállapot olyan további problémákat rejteget magában, mint a megfigyelt (a természet és a tárgyak egyszerre belső és külső pozíciója) és a megfigyelő kölcsönös térbevetettsége. „Testeden egy névtelen tekintet / sugara áthalad. Körbesétálsz / mozdulatlanságod körül ./ Ha megtalálod a súlypontját, kibillentheted.” (33) – a megfigyelés, mint tudatos emberi póz, egyszerre érvényesül és bizonytalanodik el számos szövegben.

A versekben a test határainak kiterjesztésével („Nem érek véget a bőrömnél.” [8]), és az én és környezet(e) közt megteremtett fúzióval többszörösen kihangsúlyozódik az elbeszélő térbe és helybe való beleszövődése. Az így megszemélyesített természet és tárgyi világ lesz az észlelés pozíciójának egyszerre külső és belső formája. Első olvasatra úgy tűnhet, hogy a hasonlatok csak viszonyításként funkcionálnak, de hamar kiderül, hogy ez a viszony valójában a természettel való teljes hasonulás, az az intim benne-lét, amelyben: „Magad vagy a táj.” (41) Ezt a térbevetettséget tűnik alátámasztani mind a versek, mind a ciklusok címeinek többsége. Ilyenek a Távolodó lemezek, a Délkörök és A nézés pereme cikluscímek, vagy a párhuzamosok, a szintvonalak, a madártávlat, a földrajzi helyhez kötött horváth primošten, zadar, a trogiri szőlőhegyen és a görög sziget nevét magán viselő patmosz című vers.

A természet és a tárgyi világ összemosása a testtel („a műanyag / víztartály bugyogása, akár egy korgó gyomor” [45]), az élettelen és az élő közti bizonytalanság kérdése („Mit csinál egy oltár, / amikor magára hagyják?” [61]), valamint a színház, pontosabban a színpad misztifikált és köztes világának leképeződése számos versben megjelenik. Erre példa a kötet egyik kiemelkedő szövege, az oidipusz című vers is, amelyben a kikapart szemű király a színpad mellett a tájban él tovább: „Ujjaid a fák csontsovány gallyai, / kopár dombfejtetőd / bástyává koronázza / a lemenő nap.” (41) Lapis József, a kötet szerkesztője, egy helyen így fogalmaz a versről: „Oidipusz egyszerre jelenik meg előttünk a görög mondakör vak királyaként, a tragédia végzetsújtotta, szenvedő öregjeként, valamiféle archaikus-mitikus ősalakként, valamint a látható-hallható színpad figurájaként.” Závada nem először nyúl az Oidipusz-témához. A mítosz értelmezése már feltűnik a Mészben is Iokaszté nevének megjelenésével, ami az anya és a szerető egymásba olvadásának képét erősíti a kötet egyes verseiben.

Závada Péter új kötetében megmutatja, hogy mindannyian olyan világot teremtünk magunknak, amilyet csak akarunk. A kötet mottójaként választott Camus-részlet is erre utal, amelynek kapcsán Závada úgy nyilatkozik egy kötetbemutatóján, hogy „ha az ember becsukja a szemét, felépíthet magában saját logikája mentén egy belső tájat, egy egyedi világot.” Ám ezek az elgondolt, belső világok soha nem határolódnak el zárt rendszerként a külvilágtól, hanem rávetülnek arra. A bent mindig összefügg a kinttel, sőt ezen a megalkotott, szubjektív világon keresztül értelmezzük magát a minket körülvevő világot is, ezért a kettőt különválasztani szinte lehetetlen. Ennek a belső világteremtésnek köszönhetően látjuk olyannak a világot amilyen. Ezért más mindenkié. Závadáé például olyan, ami mindig rákérdez a nyelvre, mert érzi, hogy szavakkal ezek a világok elérhetetlenek, a róluk való beszéd csak sejtet, mint „az alkonyati derengés, / vagy amit annak neveznek.” (58)

(Pécs, Jelenkor, 2017)