Görözdi Judit: Közép-Európára tekintve – Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása és Pavel Vilikovský Kutya az úton című esszéregényei alapján

(tanulmány)

Mit jelent az, hogy Közép-Európa? Mit tud jelenteni a számunkra Közép-Európa? Milyen tekintetben mutatkozik használhatónak, jelentésesnek, inspiratívnak magyar, illetve szlovák szemszögből, pontosabban két, Közép-Európával foglalkozó szöveg alapján?

A fogalom tartalma nagyon is változó, használata szerteágazó. Mitteleurópaként azt a német érdekterületet jelöli, ahol a – történelmileg az Osztrák(-Magyar) Monarchiához tartozó – kis nemzetek éltek; Milan Kundera szerint azokra az Európa közepén élő, nyugati orientációjú kis nemzetekre vonatkozik, amelyeket keletről a szovjet hatalom igázott le; ezzel szemben Joszip Brodszkij szerint olyan nemzeteket foglal magába, amelyek identitása nemcsak a Kelettel, hanem a Nyugattal is szemben áll; Bojtár Endre koncepciója kiterjeszti a fogalmat Kelet-Közép-Európára, és azokat a nagyhatalmaknak kitett kis nemzeteket sorolja bele, amelyeknek hasonló történelmi körülményeikből adódóan összevethető a kulturális, illetve nemzetiidentitás- fejlődésük; a 20. század végének visegrádi gondolata pedig az Európa földrajzi közepén: kelet és nyugat, illetve észak és dél között található négy ország kultúrájával számol.2 Satöbbi.

A meghatározások nagy részében dominál a földrajzi szempont, de jelen van a nagyhatalmi erőviszonyoknak való történelmi kiszolgáltatottság, illetve a kisnemzeti önazonosság és belső kulturális fejlődés ennek való kitettsége. Más megközelítések azonban kizárólag a kultúra/irodalom viszonyrendszerében tartják körülírhatónak a fogalmat, Jiří Trávníček cseh irodalomtörténész ezt így összegzi: „Közép-Európát azzal sikerült ismertté tenni, hogy a kultúra, különösképp az irodalom közegébe került át. Ebben a formában csinált karriert és ebben a formában hívta fel magára az értelmiségiek (sőt a politikusok) figyelmét az egész világon. Kiderült, hogy fő létmódja a történet, illetve a metafora, s nem a térkép fölötti geopolitikai elmélkedés. Közép-Európának nincsenek szilárd és pontos határai, de a kultúrának nincs is szüksége ilyesmire.”3 Balogh Magdolna ezt a szemléletet a fogalomhasználatában is tükrözi, komparatisztikai tanulmányaiban a földrajzi megnevezés helyett a közép- európaisággal dolgozik, amit szemiotikai modellel leírható bonyolult kommunikációs folyamatnak fog fel: „Lotman szemioszféra-fogalma éppen amiatt látszik különösen alkalmasnak Közép-Európának mint kulturális modellnek a leírására, mert hangsúlyozza a különnemű elemek folyamatos jelenlétét.”4 Tény azonban, hogy akár geográfiai, ill. geopolitikai, akár kulturális szempontrendszert képviselnek is az egyes koncepciók, érvelésük nem térhet ki a másik aspektus számbevétele elől sem: Közép-Európa sokrétű, definícióba alig szorítható, időben is változékony jelenségegyüttes.

A továbbiakban konkrét irodalmi példákat vizsgálok. Esterházy Péter és Pavel Vilikovský Közép-Európa-képét próbálom bemutatni, egybevetni, egybeolvasni: Esterházytól a Hahn-Hahn grófnő pillantása (1991) és Vilikovskýtól a Kutya az úton (Pes na ceste, 2010, magyarul: 2013) című esszéregények alapján. Nem szándékom a szerzők elgondolásának a meglévő Közép-Európa-koncepciókkal való összevetése, noha azok nyilván önkéntelenül is nyomot hagynak megközelítéseiken, sőt a szövegekben olykor hivatkozási alapul is szolgálnak. Hiszen hogyan is lehetne elkerülhető a témában a történelemnek való kiszolgáltatottság, a nemzeti önrendelkezésre/ önmeghatározásra való törekvés (anomáliáinak a) reflektálása, a különnemű történelmi/politikai/kulturális/nyelvi adottságokból mégis közössé érő tapasztalat kommunikálása, a határ és idegenség, illetve a fordítás és kulturális párbeszéd kisnemzeti vonatkozásai, a posztmonarchikus reminiszcencia vagy a posztkommunista jártasság visszajelzése? („Én ezekkel a közép- és kelet-európai klisékkel dolgozom”5 – mondja vállalkozásáról Esterházy.) Mindkét szerzőre jellemzőbb azonban, hogy „belülről” közelítenek a fogalomhoz, saját kulturális-irodalmi, történelmi, szociális stb. tapasztalatuk alapján vizsgálják, s írják szét.

A szétírás fontos fogalom, hiszen mindketten par excellence posztmodernek („Maga posztmodern!” – szitkozódik a Hahn-Hahn grófnő pillantásában6 a Megbízó. „Anyád”7 – vág vissza az elbeszélő). A magyar recepció Vilikovskýt egyenesen a „szlovák Esterházyként” emlegeti. Mindketten erősen esszéisztikus prózát írnak, amelyet inkább csak keretez a jórészt banális történet; mindkettejük prózáját jellemzi – ha más-más módon is – az állandó relativizálás, a persziflázsszerű átírás, az irónia, az intertextuális megoldások, a narrátorhoz kötött redukált nézőpont, a regisztereket keverő és a nyelv képiségével játszó nyelvhasználat, a nyitottság mint szövegszervező, jelentésképző és értékhordozó elv. A szlovák író monográfusa, Peter Darovec a Vilikovský-próza fontos jegyeként emeli ki továbbá a közép-európaiságot is, amit témaként és jellegként határoz meg, utalva a térségi multikulturalitást is felmutató nyelvhasználatra.8

Mindkét könyv alapvetően a rendszerváltás körüli Közép-Európa-vitába szól bele a maga módján, narrációjukat az az alaphelyzet hitelesíti, amely a 80-as évek során bontakozott ki országainkban (ellenzéki) értelmiségi körökben, s amelynek a célja kultúráink újraszituálása volt, a szovjet kulturális doktrínával szemben egy olyan kulturális orientáció hagyományára hivatkozva, amelyet a gondolati szabadság és a nyitottság jellemez. Mindkét szövegben alapvető az a különbségtétel, hogy önmagát (saját kultúráját, nemzetét, mentalitását stb.) a Nyugattal való összevetésben, ahhoz képest szemléli. Mindkét könyv utazásleírás, vagyis önnön másságának meghatározása a földrajzilag tapasztalt idegenséggel is összefügg. Földrajzi (nyugat-)vonatkozási pontjuk mégiscsak a „közel-nyugat”, Esterházynál a Fekete-erdő és Ausztria, Vilikovskýnál Ausztria – amely Ausztria, mint tudjuk, maga is részét képezi azoknak a Közép-Európa-koncepcióknak, amelyek a közép-európaiságot nem a szovjet hatalmi zónában nyögő kis nemzetekhez kötik, hanem egy korábbi hagyományhoz: a Monarchia népeihez, illetve a Duna menti népekhez. Ami egy újabb megközelítést is felvet a közép-európaiság- elemzésben: Közép-Európa szakadását, azt a különbséget, amely az egyik oldalon a kényszerű keleti befolyás alatt szenvedő, a másik oldalon a nyugati orientációt megtart(hat)ó közép-európai országok és kultúrák között létrejött.

Pavel Vilikovský Kutya az úton c. esszéregényének kerete egy szlovák kiadói szerkesztő ausztriai szolgálati útja, amelyen tolmácsként hivatott közreműködni egy, a szlovák irodalmat népszerűsítő fesztiválrendezvényen. Ez a narratív keret lehetőséget ad az első személyű elbeszélő számára arra, hogy a szlovák kultúráról, irodalomról és általában az irodalmi viszonyokról, értelmiségi attitűdről elmélkedjen. A szolgálati út szabott hosszát az elbeszélő magánkirándulással nyújtja meg, Thomas Bernhard tájait kívánja bejárni Pongau lejtőin; a bernhardi párhuzam a szöveg nemzetről, mentalitásról, írói zseniről szóló reflexióit ihleti. Vilikovský kritikus, sőt olykor szarkasztikus nemzetiidentitás- és mentalitáselemzései – Bernhardhoz hasonlóan – saját nemzetét célozzák, fő tárgyuk a nacionalizmus és a köldöknézés. Valamint a következetes munka hiánya a kiteljesedésre/prosperitásra való törekvésben, ami Esterházy Péter (magyar) nemzetkritikai eszmefuttatásainak9 is visszatérő tárgya:

„Idegenkedem attól, hogy a szlovákokról mint nemzetről elmélkedjem, de mit tegyek, ha ők folyton így gondolkodnak saját magukról. Ha valaki aljasságra vetemedik és leleplezik, azonnal a nemzet ölébe siet elbújni […] Nem kell őszintén megbánnia a bűneit és megígérnie, hogy megjavul, elég, ha elrebeg pár miatyánkot, azazhogy mihazánkot: Mi hazánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved…, és már meg is kapta a nemzettől a feloldozást. Szlovákia ma tökig tele van szlovákokkal. Régen nem voltak ilyen sokan, a kommunisták sokkal többen voltak.”10
„Ha a szlovákok megneszelik a szabadságot, azonnal elindulnak, hogy raboljanak és felgyújtsák az úri kastélyokat […] A szabadságban meglátni annak lehetőségét, hogy valamit létrehozzunk, amiről addig hasztalanul álmodoztunk, hogy egy régóta dédelgetett víziót megvalósítsunk, az eszünkbe sem jut – lehet, hogy csak nem hisszük, hogy a szabadság sokáig tart majd, és lehet, hogy nincs is ilyen víziónk.“11

És így tovább a kicsinyességről, a szabály- és törvénykijátszásról, a műveletlenségről, képmutatásról, rövidlátó önzésről.

Közép-Európa tere Vilikovskýnál tehát az önvizsgálat tere – egy lépésnyivel tágabb régió, ahonnan kritikusabb, kevésbé belterjes fény vetül önmagunkra, sajátságunk másságára és hasonlóságaira is. Vilikovský nem a nagy koncepciók híve, általában sem az, a Kutya az úton c. esszéregényben is ragaszkodik a narrátorhoz kötött, szerény nézőponthoz („nem vagyok művész, csak moderátor”),12 aki Thomas Bernhardhoz híven a sajátjait ostorozza – mintegy felelősségérzetből –, nem tartja hitelesnek, hogy másokról mondjon ítéletet. Egy képzeletbeli koncentrikus körsor következő gyűrűjébe lépve azonban jelzi, hogy amit mond, azt az egész közép-európai régióra nézve érvényesnek tartja: „Nini, elég egy kicsit odébb menni, és az összes általunk gondosan féltett nemzeti színünk egyetlen közép-európai pacává áll össze, és ami még rosszabb, hogy ez a paca szembetűnően hasonlít ránk.”13

A nemzetvizsgálat további kiterjesztését a kis nemzetekről szóló eszmefuttatás jelenti, beleértve immár a – szintén kisnemzet-komplexussal bíró – osztrákokat is. Ehhez a vonatkozási pontot a szövegben Vilikovský elbeszélőjének egy Amerikában élő osztrák nővel kötött alkalmi ismeretsége, valamint az osztrák irodalmat a világban népszerűsítő kultúrmenedzser szolgáltatja. Az ún. nagy (ill. nagyobb) nemzetek felőli tekintet relativizálja, ami belülről olyan életbevágóan fontosnak és értékesnek tűnik, és minél távolabbról vizsgáljuk a sajátot a koncentrikus körök valamelyikéből, annál erősebb a viszonylagosság tapasztalata. Ez azonban az esszéregényben csupán részben gondolati konklúzió (vagyis csak részben eredménye a gondolatmenetnek), sokkal inkább iróniával kifejezett távolságtartás, amit a szöveg a narráció legelejétől működtet. Közép-Európa mint irónia. És: Közép-Európa mint perspektíva az ironikus önvizsgálathoz.

Vilikovský utazáskönyve földrajzilag Pangau, Sankt Veit, Schwarzach, Bischofshofen, Passau, Bécs, Pozsony vidékét érinti, látjuk tehát, hogy az „elszakadt” Közép-Európa nyugati peremét, az emlékezésrétegben alig szélesebb horizonton pedig München, Milano, Krakkó, Budapest, Szlovénia jön elő. Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása c. könyve nagyobb földrajzi távolságokat jár be a Duna vonalát követve: Donaueschingen, Passau, Ulm, Bécs, Orth, Bruck – majd sajnálatomra átugorva a szlovákiai szakaszt: Pozsonyt és Csallóközt (amit pedig másutt az Esterházyak Donaueschingenének nevez) – Budapest, utána az ún. Szegény Duna szakaszán Ráckeve, egy újabb érintőleges ugrással Újvidék, Nándorfehérvár; Maros-parti kiruccanás Székelykocsárdra, illetve Törcsvárra, aztán közelítés a Duna-deltához: Fetesti, Tulcsa (Tulcea), Sulina. Esterházy Közép-Európája így a Duna menti kis nemzetek alkotta Közép-Európának mutatkozik, bár a szöveget nem egy konkrét Közép-Európa-koncepció alapozza; egyszerre/ egymás után/egymásra rétegezve többre is hivatkozik közülük (és egyben rájuk is kérdez). Esterházy Közép-Európája sokkal inkább a földrajzi helyektől elrugaszkodott virtuális Közép-Európa: hol szellemi, hol mentalitásbeli, hol sorsszerű vagy történelmi, hol imaginatív, hol családi, hol véresen referenciális meghatározás.

A Hahn-Hahn grófnő pillantása Duna-regény (a regény alcíme: – lefelé a Dunán –), utazásregény, közép-európai esszéregény, egy grandiózus projekt, amely többféle regénystratégiát érvényesít, a narrációban több nézőpontot működtet, sokszólamú, szerteágazó. Vilikovskýhoz hasonlóan, Esterházy is sokat időz „közel- Nyugaton”, Németország és Ausztria tájain: itt a Duna-forrás adja az apropót, az eredetet, ami egyben – hivatkozva Heine Németország (Téli rege) c. művére, az arisztokratikus irodalmat és az irodalmi útilevelek hagyományát képviselő Ida Hahn-Hahn grófnőre, Claudio Magris Monarchia- és Duna-könyvére14 – Közép-Európa fogalmának eredetét is jelenti a német vonatkozásokat hordozó Mitteleuropa-fogalom kapcsán. „Milyen volna a Rajna (Duna) a Duna (Rajna) nélkül? […] Vajon a közép-európai térség német-orientáltságának problematikája nem innét ered, a Duna-Rajna választástól?”15 De jelenti a családi felmenőket is, a folyót mint családmetaforát – „akárhány ága-boga van is”16 – a szöveg már az első bekezdésben felveti, majd szétírja a következő fejezetekben oly módon, hogy a Közép-Európát szimbolizáló folyó jelentése a közép-európai történelemmel, elsősorban a Habsburg Monarchiával összekapcsolódott arisztokratacsalád jelentésével gazdagodik: „Nellyke [tant´] a Monarchia egyik legpatinásabb családjának sarja, fölmenői sok bajt és bosszúságot okoztak Magyarországnak, olykor kart karba öltve az én fölmenőimmel. Nekem minden családtörténet.”17 Közép-Európa képébe azonban nemcsak a fiatal korában Ferenc József bizalmasával sakkozgató, aszott Nelly hercegnő története íródik bele Ausztriából, vagy a dúsgazdag Freiherré: az agyalágyult Onkel Adalberté Németországból, hanem beleíródik az elbeszélő kémmé/besúgóvá lett vidám Roberto nagybátyjának a története is Magyarországról. Vagyis Közép-Európa mint családtörténet kap kontúrokat.

A szöveg több ilyen generalizáló metaforát alkalmaz, sőt véleményem szerint ezek alapozzák (és tartják némiképp egyben) a szertefutó narrációt és kompozíciót, ha explicit módon nincsenek is jelen a szövegben. Nézzünk néhányat nagyvonalakban:

Közép-Európa mint utazás. Esterházy Duna-könyvének a lényege az útonlevés. „A hajnallal kelt, és öreg estig utazott. Szigorú volt önmagához, ó, ti cannes-i pezsgőszámlák! Megtörtént, hogy két nap alatt letűzött Sulináig. Máskor éveket töltött egy Duna menti porfészekben (ismét: név nem fontos!). Életének minden pillanatát az utazásnak szentelte: úton, sínen, vízen és a levegőben.”18 Az utazásnarratíva keretét egy megbízás adja, a Megbízó az elbeszélés számára egyfajta külső elvárásrendszert közvetít távirati megszólalásaival, amelyek elbeszéléstechnikai/ történetmesélési, műfaji, szemléleti ellenpontot képviselnek. S nemcsak a humor és az irónia forrásául szolgálnak, hanem – megjegyzem, nagyon pontos ritmust követve – valamiféle szelepül is a műfajminták és a tárgyhoz kötődő konnotációk hagyományán „kiművelt”, de a regénnyel be nem töltött olvasói elvárások felfüggesztésére.

Az utazás nemcsak földrajzi bejárást jelent, de megismerést is, belsővé váló tapasztalatot, megérést. Esterházy szövege is használja ezt az utazásirodalmi sémát, rájátszik. A szöveg elemzését az utazási irodalom tradícióján keresztül egy tanulmányban Balajthy Ágnes végezte el, ebben az utazás és önreflexió kapcsolatát is vizsgálta, ő hívja fel a figyelmet arra, miként mozdítja ki az irónia felől ezt a nevelődési mintát a szöveg nyelvi szinten a különböző stílus- és műfaji regiszterek alkalmazásával.19 „Ne nézzen hülyének! Ez magának BURKOLT FEJLŐDÉSREGÉNY?”20 – így a regénybeli Megbízó.

Közép-Európa mint idő. A Budapestről szóló fejezetben olvassuk: „Azt kérded, azért utazom-e, hogy újra átéljem a múltamat? Azazhogy megtaláljam a jövendőmet?”21 A tapasztalás így mégiscsak az önismeret felől kap értelmet, s ez a tapasztalás nemcsak térben, hanem időben is értendő: a helyszínek történetének a rétegeit, vagy az emberi sorsokba konzerválódott múltat foglalja magába. Emlékek innen-onnan „összekukázott”22 gyűjteményét, amibe a könyvben megidézett és intertextuálisan is felhasznált szövegek is beletartoznak – az idézett dilemma pl. az Italo Calvino Láthatatlan városok c. könyvével intertextuális viszonyban álló szövegrészben jön elő.23 Esterházy Péter kérdésfelvetését érdekes összevetni Jiří Trávníček Közép-Európa-meghatározásával is, aki arra figyelt fel, hogy a Közép- Európa-koncepciók vagy a jövőre vonatkozó víziót/projekciót képviselnek, vagy a múlt nosztalgikus felidézését, valamiféle feltételes létmódot.24 A regényszöveg a feltételességet a fikció terébe helyezi, a Dunával jelképezett Közép-Európa a múlt és jövő között oszcilláló koncepciók körében itt irodalmi/fikciós értelmet kap.25

Közép-Európa mint „barakk”. Vilikovskýhoz hasonlóan Esterházy számára is fontos, hogy foglalkozzon a kommunizmus sújtotta Közép-Európával, hogy reflektáljon Közép-Európa szakadására, hogy e tekintetben saját nemzete kapcsán önvizsgálatot tartson, s hogy rákérdezzen arra, elegendő feltétel-e ezen kis népek összekapcsolására/összemosására, hogy történelmük majd fél évszázadnyi szakasza a szovjet nagyhatalmi érdekeknek és a totalitarizmusnak szolgáltatta ki őket. „Arra a kérdésre, hogy mi tartja össze a futballcsapatot, a link vicc azt válaszolja, hogy részint az alkohol, részint az edző iránti töretlen gyűlölet. Ennyi. Ennyi volt Közép-Európa. Legalábbis Kundera definícióját csak a Szovjetunió tartotta életben.”26 Majd az esszéregény mégis tematizálja azokat a jellemzőket, mentalitásba égett jegyeket, amelyeket bizony az eltűnt Szovjetunió hosszú távra hagyott maga után a szürke semmilyenségbe szorított életek lenyomataként: Esterházy a buherával, linóleummal, szikszalaggal, Bonanza-szekrénysorral szimbolizálja.27 Meg kell jegyezni, hogy a két szerző közül Vilikovský a kritikusabb, kérlelhetetlenül gúnyolja az igénytelenséget, tudatlanságot, restséget. Esterházy is erősen ironikus, de mintha együttérzőbb lenne a rendszer passzírozta kisemberrel.

Vladimír Svatoň cseh komparatista a közép-európai irodalmi sajátosságokat vizsgálva arra jutott, hogy azok alapstruktúráját a történelemhez való viszony határozza meg, amely részint nosztalgikus múltba fordulást jelent, ami az idillikus műfajokat alapozza meg, részint pedig a történelemmel mint olyannal szembeni távolságtartást, dezillúziót fejez ki, ami az ironikus műfajokat, a groteszket inspirálja.28 (Berkes Tamás a kelet-közép-európai irodalmakat vizsgálva egyenesen arra jut, hogy a groteszket közép-európai irányzatnak tartja.29) Nyilvánvaló, hogy Esterházy és Vilikovský is erős távolságtartással kezeli a történelmet, ami Közép-Európában a stabilitás és folyamatosság (a folyamatos kibontakozás, sőt a fejlődési lehetőség) hiányának a tapasztalatát jelenti, az emberi sorsok alárendeltségét váratlan kilengéseinek, kiszámíthatatlan fordulatainak. Vilikovský iróniájának a nemzeti (ön)kritikus tekintet adja az élét, a történelmi tapasztalatot sem tartja felmentésnek: „A helyzet egyszerű. Mi, szlovákok, túl hosszú ideig voltunk alattvalók és ez az alattvalói lét úgy rakódott le a vérünkben, mint az ólom. (…) A nyílt lázadás egy olyan nemzet számára, amely a legnagyobb teljesítményét, a történelemhez hozzáadott értékét abban látja, hogy túlélte azt, túlságosan kockázatos lenne.”30 Mint már említettük, Esterházy Péter Duna-könyve nagyobb földrajzi teret jár be, a folyót az eredettől a torkolatig követve, szélesebb skáláját villantja fel annak a tapasztalatnak, ahogy Közép-Európa különböző népei/országai a történelmet elszenved(het)ték, ahogy az ilyen-olyan (hatalmi, ideológiai stb.) alávetettségek az élettörténetek lehetőségeit meghatározták, illetve korlátozták, egészen a végletig: a történettől való megfosztásig a Duna-delta internálótáborainak az árnyékában, ahol a történelemnek a „sötétség” a metaforája, az emberi élettörténetnek pedig a „része vagy a sötétnek”31 a kifejezése.

Ezzel a témakörrel függ össze: Közép-Európa mint szegénység, természetesen Nyugat-Európával, illetve a „leszakadt” (demokratizálódhatott és kapitalizálódhatott) Közép-Európával szemben, amit emlékezetesen érzékeltet a regényben a bécsi Mariahilferen sétálók megjelenés szerinti tévedhetetlen szétválaszthatósága32 és Közép-Európának mint zsigerekben hordozott kiszolgáltatottságnak a megjelenítése, elsősorban posztkommunista térségi jegyként: „Semmi drámai nem történt, csak halkabban beszélt, s mint az állat, éjjel-nappal figyelt, hegyezte a fülét, előjött minden kiszolgáltatottsága, minden ijedelme, gátlása, minden, amit mégiscsak megörökölt a rendszertől, ő, a szocialista embertípus.”33

Közép-Európa mint sorsok. A Szegény-Dunához elérve Budapest után, az Esterházy-szöveg műfaji-stiláris arányai megváltoznak, csökken az esszéisztikussága a történetmesélés javára. „De a hajót a Duna viszi, a Dunát meg a leélt életek súlya, az az elviselhetetlen nehéz…”34 Hétköznapi magyar történetek sorolódnak. A fejezetcímek (Az igazság, Az igazság folytatása, Az igazság folytatásának a folytatása, Az igazság folytatásának a folytatásának a folytatása, Az igazság satöbbi) is hangsúlyozzák a nyelvközpontúságról a „valóság”-központúságra való áthelyeződést, a referenciális szempont fontossá válását, a történelmi tapasztalat mássága mintegy poétikai konzekvenciákat is hordoz: „Higgye el fiatalúr, mondta volt a lányanya a focista ferencesnek, higgye el, nemcsak mondatok vannak.”35 Közép-Európa mint Szőke Laci története. Közép-Európa mint Kasza Bandi története, mint Pesta Misi, mint Mike Pista története. Mint a besúgóvá lett vidám Roberto hanyatlásának a története. Mint a Duna-deltába kényszer-kitelepített lelkészcsalád, Tüske Andrisék története, amelyben Visky András családtörténetére ismerünk rá.

Közép-Európa fogalmának a lebontása Esterházy Duna-regényében a jelentéssokszorozó szétírás segítségével valósul meg, s ez mindig a konkrét: az átélhető és átélt felé közelít. Mintegy földhöz köti, megtapasztalhatóvá teszi Közép-Európát. Vilikovský esszéregénye – teljesen más módon, de – ugyanezt teszi: nem lép ki a megtapasztalt Közép-Európa földhözkötöttségéből. A következő fáig eljutni, vallja az Esterházy-utazóhoz hasonlóan a Vilikovský-utazó, csak annyit állít, amennyit az elbeszélői pozícióval és a szöveggel hitelesít, lépésről lépésre halad a Közép-Európáról szóló diszkurzus gondolatvilágában.

S hogy mindebből mi vonható le Közép-Európára vonatkozóan? Úgy vélem, mindkét szerző felfogására érvényes Esterházy narrátorának (ön)ironikus összegzése, amely egyként mutat rá a közép-európai klisék kétségbevonhatatlan referenciális tartalmára és ilyen-olyan ideologikus motívumaira:

„A következő fáig eljutni, vallotta Utazó […]

Ellene tartott tehát a Dunát övező pátosznak, de úgy nem tehetett, mintha az nem léteznék, vagy ő nem tudna róla, különösen, hogy feszelegve meg kellett állapítania, abban a sok zagyvaságban, föltupírozott fontoskodásban, divatos lagybatyban: van valami. A Duna mint emlékezés. Újrafölfedezése az összetartozás mozzanatának. Népeket összekötő országút. Dunának, Oltnak egy a hangja. A Duna mint Európa sine qua nonja. A kulturális sokszín folyékony kódja. A kontinens ütőere. Történelemfolyó. Időfolyó. Kultúrfolyó. Szerelemfolyó. A népeket összekötő béklyó. Szabadságbilincs.

Mindez nehezére esett.”36

1 A tanulmány A narratív hagyomány újraírása: Esterházy Péter posztmodern prózája című projekt (VEGA 2/0071/17) keretén belül jött lére.
2 Vö. Kundera, Milan, A megrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája, A Hírmondó, 1984, 2. évf., 6–7. sz. (http://parevo.eu/1parevo/images/PDF/06.%20Milan%20Kundera_Kozep_Europa.pdf); Brodsky, Joseph, Why Milan Kundera is wrong about Dostoevsky, The New York Times, 1985. február 17. (http://www.kundera.de/english/Info-Point/Dostojewsky/ dostojewsky.html); Bojtár Endre: „Hazát és népet álmodánk…” Felvilágosodás és romantika a közép- és kelet-európai irodalmakban, Budapest, Typotex, 2008.
3 Trávníček, Jiří (ed.), V kleštích dějin. Střední Evropa jako pojem a problém, Brno, Host, 2009, 303.
4 Balogh Magdolna, Rabul ejtett értelmek, Budapest, Balassi Kiadó, 2017, 14.
5 Esterházy Péter, Én és a keresőfák = E. P., Az olvasó országa, Budapest, Magvető, 2018, 101.

6 A regényidézetek a következő kiadásból valók: Esterházy Péter, Hahn-Hahn grófnő pillantása = E. P., Könyvek. Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk. Hrabal könyve. Hahn-Hahn grófnő pillantása, Budapest, Magvető, 1993, 211–397.
7 Uo., 245.
8 Vö. Darovec, Peter, Pavel Vilikovský, Bratislava, Kalligram, 2007, 7–24.
9 Nagyon intenzíven pl. Az egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat c. regényben.
10 Vilikovský, Pavel, Kutya az úton, ford. Garajszki Margit, Pozsony, Kalligram, 2013, 110–111.
11 Uo., 142.
12 Uo., 53.
13 Uo., 148.
14 Magris, Claudio, A Habsburg-mítosz az osztrák irodalomban. Részletek, ford. Székely Éva, Budapest, Európa, 1988; Magris, Claudio, Duna, ford. Kajtár Mária, Budapest, Európa, 2012.
15 Esterházy, i. m., 1993, 221.
16 Uo., 213.
17 Uo., 217.
18 Uo., 294.
19 Balajthy Ágnes, „Egy folyó, akárhány ága-boga van is”. Az utazási irodalom újraértett tradíciói Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása című regényében, Alföld, 2011, 62. évf., 7. sz., 83–100.
20 Esterházy, i. m., 1993, 245.
21 Uo., 322.
22 Vö. uo., 295.
23 Ezt az intertextuális kapcsolatot részletesen elemzi: Bazsányi Sándor – Wesselényi-Garay Andor, „… ebbe a rút városba, ebbe a csapdába.” (Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása), Új Forrás, 2011, 43. évf., 7. sz., 79–100.
24 Trávníček, i. m., 304.
25 A szerző így foglalta össze vállalkozását: „Heinrich Heine azt a gonosz mondatot mondja a női írókról, hogy egyik tekintetüket mindig a papíron tartják, a másik szemük meg mindig egy férfin van, kivétel Hahn-Hahn grófnő, aki félszemű. Ennek a nem létező szemnek az imaginárius pillantásával nézi a regény a Dunát, amely a világ.” Esterházy, Én és a keresőfák, i. m., 101.
26 Esterházy, i. m., 1993, 347.
27 Uo., 355.
28 Svatoň, Vladimír, Střední Evropa: návrh jiného světa = S. V., Na cestě evropským literárním polem. Studie z komparatistiky, Praha, Univerzita Karlova, 2017, 106–114.
29 Berkes Tamás, Groteska ako literárny smer v literatúrach strednej a východnej Európy šesťdesiatych rokov, World Literature Studies, 2014, 6(23) évf., 4. sz., 32–45.
30 Vilikovský, i. m., 2013, 141.
31 Esterházy, i. m., 1993, 390.
32 Uo., 224.
33 Uo., 375.
34 Uo., 259.
35 Uo., 390.
36 Uo., 259.